1976. IV. 3-án

Kedves Zoli!

Illendőnek tartom neked bejelenteni, hogy a Kulcskeresők kéziratát egyik pesti színházunk elkérte. Én ennek érdekében egy lépést se tettem, kötelességemnek éreztem azonban, hogy veled ezt közöljem, nehogy idők múltával ez is félreértésekre adjon okot.
E levelet épp e félreértések tisztázására, barátságunk megmentése érdekében írom neked. A mi korunkban a barátságot az élet egyik legnagyobb ajándékának tartom. Sok barátom van, tíz körömmel kapaszkodom beléjük, és elmondhatom, hogy húsz év alatt mindössze egy olyan barátot vesztettem, akit becsültem és szerettem. Nagyon rosszul esne, ha te lennél a második.
Mi nemcsak térben lakunk közel egymáshoz, hanem ízlésünk, humorunk, ritmusunk, eddigi életünk sok baja, öröme: rokon. Közös hasznunk is származott ebből; nemcsak az, hogy átsétálgattunk egymáshoz egy pohár italra és őszinte beszédre, hanem hogy két olyan munkasikerrel is megajándékozhattuk egymást, mint A holtak hallgatása és a Vérrokonok.
E barátság nem bennem, hanem csak tebenned szűnt meg, és csak a Kulcskeresők szolnoki bemutatója után. Ezért persze én vagyok a felelős, viselem is a következményeket, tehát nem téged hibáztatlak, sem a magam szerepét nem óhajtom szépíteni. Megértem háborgásodat, annál inkább, mert én is piknikus alkat vagyok. De épp ezért megtanultam, hogy ítéleteimben ne az indulataimra hallgassak, mert ezek néha átrajzolják a valóságot. Hadd tisztázzam tehát, mentségemül, hogy voltaképpen mi is történt.
Én akkor regényt írtam, se kedvem, se merszem drámát írni, mert féltem, hogy négy látványos sikerre nem tudnék ráduplázni. Szolnoknak épp ez volt a vonzása. Először is, mert vidéken még megbukni se katasztrófa, tehát nem kockáztattam semmit. Másodszor: előre adták a pénzt, és elég sokat; márpedig én három év alatt két gyerekemnek teremtettem otthont, és jól tudod, hogy ez mibe kerül.
Ha úgy véled, hogy a Vígszínházban a pénz dupláját is megkereshettem volna, tévedsz, mégpedig azért, mert nem ismerted a darab első változatát. Neked még a harmadszor javított, utolsó előtti változat se tetszett – az elsőt, mely sokkal rosszabb volt, visszaadtad volna.
Mi egy kihalt nemzedék szerencsés túlélői vagyunk, ameddig vagyunk; ne veszítsük el egymást. Harminc év az egyik serpenyőben, egy vidékre adott darab a másikban ekkora kilengést mutat?
Már nincs sok évünk hátra. Én nem akarok úgy elmenni innen, hogy barátokból lett ellenségeket hagyjak itt magam után. Jusson eszedbe, amit én írtam le, és te szólaltattál meg: a Bokorok marakodnak, hajba kapnak, átkozódnak, de sohasem hagyják el egymást.

Ölel Pista