„Örkény a harmincas évek közepén kezdő íróként, fogékony tanítványként Kosztolányi és Márai kisprózai mintáit követve az eltérő értékrendek feszültségét vitte színre, frivol-ironikus hangnemben. Egy évtizeddel később a kommunista eszmék hatása alatt műveiben vétkes egyszerűségeket hirdetett. „Termelési regényt”, „irodalmi riportokat” szerzett, s jószerével megszűnt írónak lenni, ám amikor megbomlott a hazugság hálója, az elsők között volt, aki mély önelemzéssel ismerte el eltévelyedését. Ettől kezdve ízlése és meggyőződése jegyében írt: helyzetérzékenysége és humora révén megújította, új távlatokba helyezte a magyar kisprózát és úgy szintén egy korszak önkifejezésévé avatta a groteszk színműírást. A rövidtörténet teljesítőképességét olyan szintre emelte, amely megkerülhetetlen mintát jelentett a kilencvenes évek írói számára is. A Tóték és a Macskajáték bejárta a világ színpadait. Tót és az Őrnagy kettőse máig az újraértelmezések talányos alapja. A Pisti a vérzivatarban a közelmúlt egyik legtöbbet kockáztató, korának játéknyelvét legmerészebben meghaladó dramatikus szövege.
Örkény - Kafka örököseként - a képtelent természetesként mutatja be, de nem hozzászoktatja, hanem szembesíti az elviselhetetlennel az olvasót. Örkény hősei váltig védekeznek egy cudar és összezavart világgal szemben. Esetlenül, hibázva, elátkozottan: eszményítés nélkül igyekeznek helytállni. Örkény alakjai nem a történelem főszereplői, hanem a világ, a sors túlereje által folyvást vereségre ítélt, győzést nem ismerő, ám konokul ellenálló emberek. Örkény életének egy pontján tán tényleg elhitte, hogy a dolgok egyszer s mindenkorra rendbehozhatók. Keserűen csalódott, mert rájött, hogy a „világmegváltás" nem szünteti meg, hanem még növeli a szenvedést, amikor visszaél a nemes eszmékkel, amikor ésszerűtlenséget és terrort szül. Ezért is lehet, hogy ettől kezdve Örkény számára az ideológia, az elvakultan hirdetett érték gyanússá (gyakran használt szavával: „humbuggá”) vált, s helyette maradt egyedül fontosnak a megsebzett, akadályozott, megnyomorított és megszomorított élet, ami mindegyre élni akar. Ezért viccel, ugrat, humorizál, szül derűt.
Örkény nagy érdeme, hogy az ideológiai béklyótól szabadulva merészen és sikeresen újította meg a magyar elbeszélő próza kifejezőeszközeit és a színházi játéknyelvet. Egyik korai mesteréhez, Kosztolányihoz és a viszonylag frissen felfedezett Kafkához kapcsolódva a rövidtörténet hagyományának jelentős alakjává vált. Az elbeszélői közlés visszafogottsága és az ironikus-groteszk hangvétel az „egyperceseket" izgalmasan talányossá tette, a köznapi szituációkat és a mindennapok nyelviséget „idéző” alakításmód pedig az irodalmiság új lehetőségeit aknázta ki. Örkény úgy vált mind népszerűbbé, hogy közben megőrizte írásainak rétegzettségét. A tanító célzatosságot elutasító, az irodalom „külkapcsolatait” átértelmező, az önmaga nyelviségét folytonosan reflektáló „prózafordulat" kibontakozásának idején - a nyolcvanas-kilencvenes években - politikai-morális allegorizálásra hajló írásai átmenetileg háttérbe szorultak, ám a posztmodern rövid történetek alakítástechnikáiban, narratív-diskurzív struktúráiban ismét csak megmutatkozott a Kosztolányi-féle hagyományt magas színvonalon átörökítő szerepük.
A Tótékban Örkény az újítást és a széleskörű hatást szintúgy remek arányérzékkel ötvözte, egészen egyedülálló módon ráérezve a történelmi kataklizmákat átélt közönség igényeire. A darab hatvanas-hetvenes évekbeli átütő sikere vélhetően nemcsak - a magyar színpadon akkoriban meghökkentően - szubverzív hatásán, hanem azon a példaértékén is alapulhatott, amely az '56-os történelmi trauma után, az adott körülmények között egy normális világrend helyreállíthatóságát sugallta. A totális rendszerek egymásra vetített mechanizmusainak groteszk humorral teli - egyszerre fölényes és szorongást rejtő - leleplezése a kibeszéletlen traumákkal küzdő és szabadságában súlyosan korlátozott közvéleményre terapeutikus hatással volt. A Tóték a megkettőzött nyilvánosság diskurzusában évtizedekre mintát adott az allegorikus játéknyelv kimunkálásához. Örkény méltán tartozik ma is a legismertebb magyar novellaírók és színpadi szerzők sorába. Az írásművészete iránt megmutatkozó érdeklődést bizonyítja, hogy életművének darabjait a hetvenes évek elejétől több sorozatban, folyamatosan jelentetik meg a kiadók.


Örkény István 1979. január 25-én, öt nappal a Pisti a vérzivatarban évtizede késleltetett bemutatója után írásba foglalta testamentummát: „Rejtélyes a Végakarat dátuma; akkor vetette papírra végrendeletét (...), mikor sűrűsödtek ugyan különféle panaszai, de ezek még semmiképp nem vetítették előre a közelgő (öt hónappal később bekövetkező) véget.*” Sorsát befejezettnek érezve, a kiengesztelődés hangján rendelkezett „civil" és írói hagyatékáról. Tavasszal folyamatosan dolgozott. Május 7-én összeroppant a gerinccsigolyája. Május 9-én megműtötték az Amerikai úti Idegsebészeten, de már nem tudtak rajta segíteni. Hat hét múlva, június 24-én meghalt. Élete utolsó napjáig javítgatta a Forgatókönyv kéziratát.”

*Radnóti Zsuzsa jegyzete, in Egyperces levelek, i. m. 369.


Szirák Péter: Örkény István, Pályakép (részlet, 352-354. o) Budapest, Palatinus, 2008