A Szigligeti Színház ma este mutatja be Örkény István Macskajáték című drámáját. A művel és a bemutatóval kapcsolatos kérdéseinkre az alábbiakat válaszolta a bemutató alkalmából Szolnokon tartózkodó író:
– Ön szereti a groteszket, a fura embereket és a furcsa helyzeteket. Miért? A Macskajáték is egy groteszk történet?
– Valóban én szeretem a fura embereket és a furcsa helyzeteket, de ebben a darabomban nincs egyetlen fura ember és fura helyzet sem. Amiről szól, az a világ leghétköznapibb története: ketten szeretik egymást, és jön egy harmadik. A különbség csak az, hogy ami húszéves vagy harmincéves korunkban természetes és szívet vidámítóan költői, az hatvanéves korunkban – amikor még éppúgy jogunk van a szerelemhez, mint fiatalkorunkban – ott ez a szerelmi háromszög mulatságossá, groteszkké válik. Egyszerre nevetséges, mert kívülről nézve természetellenes, és ugyanakkor tragikus, mert hőseinek ez az érzés ugyanannyi boldogságot, keserűséget és gyötrelmet okoz, mint a húszéveseknek.
– Kisregényében többször van utalás Szolnokra, illetve Szolnok megyére. A történetnek valóban lenne valami köze megyénkhez?
– Nagyapám Szolnokon élt, és én egyszer egy teljes vakációt töltöttem itt, nála. Számomra azonban a valóságos élmények csak nagyon áttételesen élnek az írásaimban. Ami a szolnoki adatokat illeti, csak családi beszélgetésekből, hallomásból tudom, hogy volt Szolnokon egy cukorgyár, egy holt Tisza-ág. Egyetlenegy valóságos emlékem is van, itt láttam életemben először igazi szecskavágót. Kézi hajtású szecskavágót.
– Egyik nyilatkozatában azt említette, hogy van egy homályos érzése, miszerint amit még nem sikerült kimondani, az rombol és pusztít, mint egy ismeretlen betegség vírusa, de attól, hogy megfogalmazzuk, megszűnik ártani. Sőt talán még hasznára is lehet az emberiségnek. A két Szkalla lány sorsának megfogalmazásával is valami romboló, pusztító betegségtől akarja megmenteni az emberiséget?
– Én ebben a darabban azt próbáltam meg, hogy megfogalmazzam valamiképpen azt a bennünk élő, tudatos kettősséget, amit a halálunk jelent. Az ember az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal, és ezt tudjuk is mindnyájan, de mégsem hisszük el. Ettől aztán valójában minden cselekedetünk kétértelműséget kap. Mert egyszerre játszik benne az a tudat, hogy hiábavaló úgyis minden, de ugyanakkor ennek a belátásnak a homlokegyenest ellenkezője is: az tudniillik, hogy mi ezzel a tudattal dacolva tudunk élni, cselekedni, alkotni. Tehát a halált semmibe venni. És én ezt érzem az emberi lét leghősiesebb gesztusának. És bár tudjuk, hogy az ember gyengébb a halálnál, mégis úgy élünk, cselekszünk, nevetünk, dolgozunk, álmodunk, hogy mindezt szó szerint ellopjuk a haláltól. Más szóval erősebbek vagyunk, mint ő. A Macskajáték is ezt mondja: még hatvanévesen, a halál küszöbén is képesek vagyunk egy nagy szenvedélyre. A darab hősnője, Orbán Béláné ezt a nagyszerű küzdelmet testesíti meg.
– Gizi, a regénybeli egyik Szkalla lány azt írja levelében testvérének:
„Én egy öregasszony vagyok, drágám, az öregeknek abból a fajtájából, amely vállalni meri az öregséget. Mellesleg ez az egyedüli magatartás, amelyért megbocsátják létezésünket a fiatalok.” Megvilágítaná bővebben ezt a tömör, alapigazságnak is számító megállapítást?
– Ez igaz, hisz Orbánné nénje, Gizi a józanság és bölcsesség szószólójaként minduntalan arra figyelmezteti húgát, hogy az öregeknek öregek módján kell élniök, és nem úgy, mint ő. De mi, nézők és végül maga Giza is, húga nevetséges és mégis felemelő életmódjának adunk igazat.
– Egyik kritikusa a Macskajáték-ot halk és meggyőző tragédiának nevezte. Egyetért vele?
– Igen, de olyan tragédia, amelyen sokat és hangosan is lehet nevetni.
– Ön egy alkalommal azt mondta, hogy sokszor még a legjobb, a legműveltebb, a legcsavarosabb eszű barátai is félreértik. Mit gondol, a szolnoki közönség megérti-e vajon igazán önt, a Macskajáték-ot?
– A közönségben valójában nincs különbség. Nincs kétféle közönség. Szolnoki vagy budapesti. Vagy akár magyar vagy francia. Csak nézők vannak, akik elvetik azt, ami zavaros, és örömmel fogadják el azt, ami őszintén és tisztán próbál a világról elmondani valamit.
– A Tóték hódító útja egy fővárosi színházban kezdődött. A Macskajáték karrierje Szolnokom indul. Itt lesz az ősbemutatója. Véletlen vagy határozott szándék, esetleg elv vezette abban, hogy a szolnoki színházra bízza újabb színpadi művének sorsát?
– Úgy látszik, hogy a magyar íróknak jobb véleményük van a vidéki színházakról, mint a vidéki közönségnek, sőt mint maguknak a színházaknak önmagukról. Erre mutat, hogy Illyés Gyulát Pécshez, Németh Lászlót Veszprémhez fűzik a bizalom szálai. A vidéki színház lebecsülése – sajnos – úgy látszik, valamilyen speciális magyar dolog. Másutt, hogy csak két példát említsek, a lengyelországi Krakkóét vagy a franciaországi Nanterre példáját, ott egy-egy úgynevezett vidéki bemutatónak nemcsak a saját hazában, hanem az egész világon híre van, a világ odafigyel rájuk. Én a Tóték szolnoki előadásán azt tapasztaltam, hogy a darab fiatal rendezője, Székely Gábor nemzedékének egyik legjelentősebb képviselője, és hogy a színház művészei olyan művészi színvonalon állnak, amitől a „vidéki” jelző egyszerre a legrangosabb dicséretként hangzik.
Amikor a Macskajáték elkészült, tudtam, hogy színre vinni nagyon nehéz vállalkozás. Ebből éppúgy lehet giccset, mint kabarét csinálni, mint minden olyan műből, amelyik bármely pillanatban a tragédiából átbillenhet a komédiába. Olyan hősnőre volt szükségem, akiben megvan egy pletykás, hazudós, nagyszájú kofa közönségessége és egy görög tragika fensége, aki önként lép a halál elé. Én ezt a hősnőt Hegedűs Ágnesben véltem megtalálni. Továbbá olyan együttesre, amely követni tudja ezt a bonyolult és ellentmondásos stílust – és a Tóték után ezt is remélni merem a színház együttesétől. A Macskajáték itt valósul meg először. Nincs kitaposva az útja, és én őszintén tisztelem azt a szándékot, amely a mi kockázatot kerülni szerető művészi világunkban vállalta ezt a bemutatót. Most, mint minden szerző, szorongva várom a bemutatót. De azzal az érzéssel, hogy a Macskajáték a Szigligeti Színházban a számomra elképzelhető legjobb helyen van.

(Valkó Mihály, Szolnok Megyei Néplap, 1971. január 15.

Megjelent: Drámák I. Jegyzetek, 509. oldal.

Szépirodalmi Kiadó, 1982.)