A TÜRELMES OLVASÓHOZ!

A PÁLYAKEZDŐ PRÓZAÍRÓKHOZ!

Prózánk eljutott a húslevesfőzésnek abba a stádiumába, amikor a lábosban már minden benne fő, sem elvenni, se hozzáadni nem kell már semmit.

Ez a leveseknél normális, az irodalomban abnormális állapot. Prózai utánpótlásunk úgyszólván nincs. A Kortárs és az Új írás felröppent ugyan évente egy vagy két fiatal írót, de ha kiszámítjuk, hogy egy ötvenéves Honoré de Balzac előállításához hány húszéves Honoré de Balzacra van szükség, akkor ennek az utánpótlásnak értéke majdnem nulla.

Vegyük még hozzá, hogy a szerkesztők szeretnek „fölfedezni”, és szívesen közlik a tehetséges jelentkezők első írásait. A második, az ötödik és a tizenötödik azonban már sokkal kevésbé érdekes: az író íróvá fejlődéséhez azonban épp ez a döntő. Tehát ebben is, abban is rászorulnak a segítségre.

E sorok írója az Új Irás szerkesztőitől elkunyerálta a „Forrás” rovatot, a fiatalok fórumát, mely hol megjelent, hol nem, de inkább nem. Fogadkozott, hogy évente négyszer (hatszor! tizenkétszer!) letesz a szerkesztő asztalára egy-egy válogatást, ismeretlen vagy már ismert, tehetségesnek látszó és folytatást ígérő fiatalok prózai és drámai írásaiból.

A „fiatalság” nincs korhatárhoz kötve. Szívesen fogadjuk a húsz éven aluliak és a fiatal ötvenévesek jelentkezését. Az se baj, ha valamennyiünket, akik már bévül a tojáson írunk, impotens, szánalmas, kiégett aggoknak tartanak – csak legyen valami mondanivalójuk a világról.

Az olvasótól türelmet és belátást kérünk. Türelmet, mert – amint látni fogják – ennek a nemzedéknek rossz a közérzete. (Kevés, nagyon kevés kivétellel.) Humoruktól – ha van – megkeseredik a szánkban a nyál. A cselekvés nem hozza meg nekik a beteljesülést, még ha e szót nem is a munkára, hanem a legtágabb értelmezésben használom. Más szóval: nem szeretnek élni.

E közérzetért mi, felnőttek, vagyunk felelősek, mert tőlünk kapták azt a világot, melyben élniök kell. Hogy mi bajuk vele, azt megírják ők maguk, de hogy mit változtassunk rajta, az már a mi gondunk. Talán ott vétettük el, hogy ezt a világot túl szépre, de túl szűkre terveztük nekik. Szépre, mert nincs okuk félni a talpalatlan cipőtől, a munkátlanságtól, az ingyenlevesek megaláztatásától. De szűkre is, mert jövő helyett csak a szamárlétrát kínáljuk, s most hiányzik nekik a Nagy Kaland, az áttörések kockázata, a vakmerő karrierek lehetősége, a „give me a chance”. Semmit sem oldunk meg azzal, ha türelmetlenül rájuk mordulunk.

És még belátást is kérünk az olvasótól, annak belátását, hogy a tehetséget könnyű fölismerni, de nehéz a jövőjét megjósolni. Országos átlagban körülbelül annyi az írói tehetség, ahány embernek jó zenei hallása van, s az egyik épp annyira predesztinál, mint a másik. Hogy egy pályakezdőnek mekkora az állóképessége, annak megállapítása lehetetlenség.

Gulyás István – aki egy évtizede Magyarország teniszbajnoka – azt mondta egy hírlapnyilatkozatában: „A tehetség nagyon homályba vesző valami. Most is mondják egy-egy fiatalról, hogy nagyon tehetséges. Én ezt nem tudom megállapítani, mert annyi mindentől függ, hogy mi lesz egy kezdő versenyzőből.”

Ennél okosabbat mi sem tudunk mondani.* (* A tervezett sorozat megszakadt: „Örkény István szerkesztőségünkhöz írt levélben közölte, hogy az ez év februári számunkban bejelentett Forrás-rovat összeállításában nem vesz részt.” (Új Írás, 1968/5.)

Új Írás, 1968/2.

A CÉH FOLYTONOSSÁGA

Annak, hogy az irodalom céh is, már alig van látható nyoma. És ki ennek az egyetlen kárvallottja? A fiatal író. Pontosabban: aki prózát akar írni.
Az írói mesterség nincs képesítéshez kötve. Se mesterlevelet, se diplomát nem szerezhetni vele. Író úgy lesz valaki, hogy egy napon kijelenti, hogy ő az. Ezt a deklarációt mindaddig bizonyítja, ameddig a céh be nem fogadja. Számára tehát életkérdés, hogy kik fogadják, s miképp.
Én, annak idején, nagyon közepes (vagy még csak nem is közepes) írásokkal kezdtem a deklarációt bizonyítani. És mégis, mai szemmel nézve, mennybemenetelnek látszik a fogadtatás.
Legelőször, amikor sikerült összeszednem a bátorságomat, Szabó Lőrincnek vittem föl harminc verset és három novellát abba a szerkesztőségbe, ahol dolgozott. Ott, azon nyomban, a folyosón álldogálva, elolvasta az egész paksamétát. Azt mondta, borzasztó. Inkább meghalni, azt mondta, mint ilyen verseket írni. A novellák már nem olyan siralmasak. És meghívott szombat estére egy Falk Miksa utcai lakásba, „hogy egy kicsit megbarátkozzak a barátaival is”. Ez meg is történt.
Őutána a Szép Szó szerkesztőségébe mentem. A két novellából, amit vittem, József Attila egyet rögtön elfogadott. Pedig, ha az az írás eszembe jut, a hideg fut végig a hátamon. Mégis, alighogy megjelent a Szép Szó, már Illyés Gyulától kaptam levelet.
Akkor a Nemzeti Bankban hivatalnokoskodott, oda vittem a kéziratot. Egy óra hosszat sétált velem a folyosón. Emlékszem, az volt az első kérdése, hogy milyen nyelveken tudok.
Vélnéd, így csak zseniket fogadnak. Pedig minden kortársam ugyanezt tudná elmondani, és az előttünk járó nemzedék is, akiket még Osvát és Babits avatott. Most viszont, ha nem tévedek, rajtam és Veres Péteren kívül hivatásszerűen senki se foglalkozik a kezdő prózaírókkal. Persze örülnék, ha be kéne látnom tévedésemet.
Másfelől: a mai fiatalok indulása könnyebb. Ma sokkal több az olyan folyóirat, ahol megjelenni annyi, mint rangot kapni. Van is akkora novellahiány, hogy a félkész áru is piacra kerül.
És az se igaz, hogy egy író jobban ért hozzá, mint a hivatásos szerkesztők és a lektorok. Sőt. Mi sokszor azt hisszük, hogy csak egy út, a miénk, visz az üdvösségre. Ok ennél mindig rugalmasabbak.
Csak az a baj, hogy az író, amíg kezdő, nem a szerkesztőknek ír, s az olvasókkal sem igen törődik. Első írásaink csak négy-öt embernek íródnak; választott mestereinktől szeretnénk egy jóváhagyó fejbólintást kapni. Mindenki más csak akkor következik, amikor ebből már erőt és önbizalmat merítettünk.
Itt hiányzik egy láncszem, a céh folytonossága. Hiányzik, hogy letörlesszük, amivel Szabó Lőrincnél vagy Osvátnál eladósodtunk. Egy mai pályakezdő gondolni se mer rá, hogy valamelyik nagy kortársához – teszem, Lukács Györgyhöz – becsöngessen a paksamétájával, ahol pedig alkalmasint szíves fogadtatásra lelne. Épp az jelzi a bajokat, hogy neki már eszébe se jut a dolgok természetes rendje.

Új írás, 1969/7.

UTAK ÉS LEHETŐSÉGEK

Már sokszor és sokért irigyeltem őket, e most formálódó nemzedék prózaíróit, miközben jó néhányukat első kéziratuktól első kötetükig nyomon követtem. Most újabb okom van irigykedni: ami nekünk csak húsz-harminc év elmúltával jutott ki – ha kijutott –, azt ők már járni tanulásuk idején megkapják: előbb a költők, most a prózaírók – első lépéseik kritikus értékelését.
Ráadásul szövegük első magyarázója kortársuk, közülük való, jobb ismerőjük mindenkinél. A tanulmány írója, Nácsa Klára, alighanem csak tréfásan idézi Abody megállapítását, hogy e fiatalok talán nem is olvassák egymás műveit. Mert olvasnak ők, ahogy Nácsa Klára olvas, és ítélnek is, éppúgy, mint ő, mindent számba véve, de az enyhítő körülményeket mellőzve, hidegen, keményen, könyörtelenül.
Az én szememben, tehát a pálya vége felől nézve, túlságosan könyörtelenül. Pedig a tanulmány helyzetrajza pontos, elemzése meg nem támadható, arcképei találóak, egyik-másik – Császár Istváné például – bravúros; csak az a baj, hogy a fiatalokról alig lehet időálló véleményt mondani. Változásuk gyorsabb a nyomdai átfutásnál; amikor a tanulmányt olvastam, már három kézirat feküdt asztalomon (Lugossy Gyuláé, Nádas Péteré, Ajtony Árpádé), melyekben eddig ismert írásaikat érvénytelenítve, mindhárman valami egészen újba kezdtek.
Ez a természetes és előre látható fordulat azonban nem cáfolja a tanulmány megállapításait; ezek a fiatalok újat akartak ugyan, közérzetük azonban a régi maradt. Márpedig Nácsa Klára épp „a megválthatatlanság tudatát” lobbantja a szemükre, számon kérve a változtatni akarást, hőseiktől pedig a cselekvési vágyat. Ezt kérdezi kortársaitól: „Milyen alternatívát látnak? Van-e egyáltalán előttük érvényes alternatíva?”
De hát lehet-e? És vajon az ő bűnük-e, ha nincs?
– Amikor – ezeddig – egy fiatal nemzedék egy másiknak a helyébe lépett, arra – ezeddig – két receptje volt. Láthatott az előtte járókban példát, amit követni, vagy bálványt, amit ledönteni kell. Ők azonban, e mai fiatalok, semmiféle viszonyban sincsenek elődeikkel, hacsak a közöny viszonynak nem nevezhető. No de miért is várunk tőlük mást? Támadni vagy megvédeni csak azt lehet, ami megváltoztatható. Ők azonban egy pontosan körülhatárolt, sarkaiból ki nem mozdítható helyzetbe születtek, amely – ha jó, ha rossz – a mi szemünkben gyötrelmek, árulások és hőstettek árán valósult meg, fülünkben még őrzi a stukák süvítését, a géppuskák ropogását, hidaink robbanását –, de őnekik néma és végleges és adott.
A mi emlékeink nekik nem emlékeik. Ezt a megállapítást, ha az ő szájuk íze szerint próbálnék beszélni, úgy is megfogalmazhatnám, hogy mi loptuk el az ő emlékeiket. Amikor „emléket” mondok, egy viszonyítást értek alatta, mert az író – mint minden embertársa – négy dimenzióban tud csak élni, más szóval térben és időben kitágulni; a tágulást azonban csak egy fix ponthoz lehet viszonyítani. Ezt a fix pontot vettük tőlük el, s vele a tágulás, a terjeszkedés, a robbanás mámorát, a honfoglalásnak azt a csodálatos kalandját, amikor egy nemzedék kiverekszi helyét a világban.
Mi tehát nemcsak az ő emlékeiktől, hanem az élményektől is megszabadítottuk őket. (Ami az ő nyelvükön: lopás.) Naivitás volna ezért hálát várni. Köztünk, felnőttek közt sincs ma már senki, aki számon tartaná, hogy az „Ehrlich–Hata 606” nevű vegyszer Ehrlich és Hata hatszázhatodik kísérletének eredménye volt, mely Salvarsan néven szerepel az orvostudományban. Erről mi is csak annyit tudunk, hogy a vérbaj gyógyítható, vagyis: „nem érdekes”.
Mindenféle vérbajtól megóvtuk őket. Ne várjunk cserébe érzelmeket; se barátként nem tisztelnek, se ellenségükként nem gyűlölnek, csak torlaszt látnak bennünk, melyen átlépnének, de akkorát lépni nem lehet. Mi hát az alternatívájuk? Azok a novellák és regények, melyeket évek óta szorgalmasan olvasok, jól vagy rosszul sikerült házibulikról szólnak, autóstoppos lengyelországi kirándulásokról, könnyű fajsúlyú szerelmekről, fájdalom nélküli szakításokról vagy pedig a katonáskodás megpróbáltatásairól, melyek se nem izgalmasak, se nem megrázóak, mert a békebeli katona csak potenciális hős, tehát valójában komikus alak. Mondta is egyszer valamelyikük: „Könnyű magának. Legalább részt vett a háborúban.” Ráfelelhettem volna, hogy az se volt olyan könnyű, de inkább hallgattam. Hiszen igaza volt, mert ő is – Nácsa Klárát idézve – „ebben a házibulis, spleenes, utazásos, lóvátevő és céltalan világban” éli életét, s az életérzése valóban „egy akváriumi halé”. Az a bizonyos fiatal lány, aki Ajtony Árpád kitűnő novellájában „elmegy Cselebihez”, nem jó és rossz között dönt, hanem a nagyobbik semmi helyett a kisebbik semmit választja. Mit is tehetne mást? Legfeljebb nem megy el Cselebihez, de a megválthatatlanság tudatától akkor sem szabadul.
E nemzedék alternatívája a kamaszkor jól ismert és örökké ismétlődő kérdéssorozata. Tennék, de mit? Küzdenék, de miért? Írnék, de kinek? Amit nálam sokkal szebben elpanaszolt egy fiatal költő, Petri György:

Ez a senkiföldje, a már-ide-nem, de még-oda-sem tartozás a kamaszkor szűkre mért porondja. Kívánhatjuk-e tőlük, hogy ezt a keskeny salakpástot csatatérnek nézzék, s kitömött szalmabábuk ellen szuronyrohamra induljanak? Minekünk úgyszólván nem is volt kamaszkorunk, mert a történelem tolóereje keresztülsodort rajta; az övék viszont idő előtt kezdődött, és a kilátástalanságig prolongálódott, pusztán azért, mert még itt vagyunk. Ami persze csak addig marad így, amíg be nem következik a hatalomátvétel biológiailag elrendelt s többé el nem odázható fordulata, s átveszik kezünkből a tollat, hogy elmondhassák végre a magukét.
Ez az, amiért a legjobban irigylem őket. Fehér lappal indulnak majd, a maguk választotta utakon, az általuk megfogalmazott s nem örökbe hagyott evidenciák felé. Hátra se néznek többé.

Valóság, 1972/9.