Soha nem fogjuk megtudni, mi járhatott Aczél György fejében, amikor 1969-ben elolvasta Örkény István Pisti a vérzivatarban című frissen elkészült drámájának gépelt kéziratát. Az író új műve sorsát illetően nem volt túlzottan derűlátó. 1992-ben megjelent gyűjteményes kötetében – Levelek egypercben – olvasható egy 1969-ben, Bécsben élő barátjának írott néhány soros üzenet: Most lettem kész új groteszk darabommal. Címe: Pisti a vérzivatarban. Vagy betiltják, vagy mennybe megyek. Nincs harmadik eset. Illetve van: hogy le se szarnak. Talán ez a legjobb.
Örkény István tévedett. Mert először engedélyezték a darab bemutatóját, aztán betiltották. Később engedélyezték, hogy az Új Írásban megjelenjen, s amikor már kinyomtatták a dráma szövegét, érkezett az újabb tiltó telefon: a dráma nyomtatott formában történő nyilvánosságra szabadulását sem engedélyezik. Tehát még az Örkény István által nem igazán kívánt – bár rosszkedvűen talán legjobbnak mondott – harmadik lehetőséget is megtetézték egy arculcsapással.
Aczél elvtárs szórakozott a magyar írókkal.
Aztán 1971-ben – húzd meg, ereszd meg! – mégis engedélyezték a darab stúdiószínházi bemutatóját. A stúdiószínház 1971-ben a pártközpont számára nem esztétikai, hanem politikai kategória: kicsi nézőtér, drága jegyárak, este tíz órakor kezdődő előadás, azaz kevés előadás, kevés néző, csendes visszhang. Nem megy mennybe az író, de darabja betiltására sem panaszkodhat. A káposzta is megmarad, a kecske is éhendöglik. Aczél elvtárs pedig a bemutató után mosolyogva kezet foghat az íróval, gratulálhat neki, és megveregetheti elégedetten saját vállát, hisz a korábbi tiltás ellenére, lám, lám, mégiscsak színpadra kerülhetett ez az elvi szempontból, bizony-bizony, elvtársaim, nagyon is vitatható dráma.
S hogy szó ne érje a ház elejét, Aczél elvtárs egy nagylelkű gesztussal 1971-ben a dráma könyvalakban történő megjelenése elé sem gördített politikai akadályt. Igaz, Örkény novellái 1971-ben, az Időrendben sorozatban 12 500 példányban jelentek meg, regényei 1972-ben 29 850 példányban, népszerű s érdeklődő kíváncsisággal várt drámakötete viszont csak háromezer példányban.
És közben – nehogy megszakadjon e sok nagy örömtől szegény magyar író szíve – újra betiltották a darab színházi bemutatását.
Izgága ifjú voltam 1972-ben. Amikor Örkény István drámakötete megjelent, s lehetőség kínálkozott arra, hogy a Népszabadságban írjak a könyvről bírálatot, eszembe jutott, hogy 1969-ben a Vígszínház műsortervében már szerepelt a Pisti a vérzivatarban, de betiltották; két év múlva ismét műsorra tűzték, ismét betiltották; az író irodalmi lapban szerette volna közzétenni, nem engedték.
Senki nem gondolt arra: Aczél elvtárs kényes esztétikai minőségérzéke óvta, óvja a nézőket és olvasókat Örkény István színdarabjától.
Egy mondatot vastagon aláhúztam a drámakötetben: Mi a biztonságunk romjai alatt élünk.
Írni akartam a könyvről.
Rényi elvtárs, a Népszabadság mindenható főszerkesztő-helyettese éppen Bonnban volt. A kulturális rovat vezetője, miután elolvasta írásomat, huszonnégy óra gondolkodási időt kért, majd úgy döntött, amíg Rényi elvtárs oda van, gyorsan betördeli cikkem a lap március 12-én megjelenő vasárnapi számába. Csak 1992-ben tudtam meg, mit írt barátjának Örkény István rövid levelében azon a napon. A mai Népszabadságban végre leírták az én Pisti című drámámról, hogy dráma. Ezt is megértük. Hát még ha be is mutatnák. De ezt ők nem szorgalmazzák.
Ebben nem tévedett Örkény István. A Népszabadság nem szorgalmazta a dráma bemutatását, viszont már hétfőn reggel Orbán elvtárs (a miniszterhelyettes, aki – ezt később mesélte Örkény István – azért tartotta veszélyes darabnak a Pisti, a vérzivatarbant, mert az író nem igenli benne a szocialista iparosítást, mint azt a leomló gyárkémény is bizonyítja!), na szóval, Orbán elvtárs a minisztériumból ingerülten telefonált a kulturális rovat vezetőjének, akit ezt követően Aczél elvtárs hordott le a sárga földig, mondván, politikai megfontolatlanság és ostobaság a Népszabadságban Örkény darabjáról elismerő cikket közölni.
Kezdtem jól érezni magam.
A Bonnból visszaérkező Rényi elvtárs pedig a sajtóház folyosóján kapott el, s ripakodott rám, hogy én azt gondolok Örkény pocsék darabjáról, amit akarok, de mit fognak gondolni az emberek, ha a párt egyszer betiltja a Pisti, a vérzivatarban bemutatóját, máskor meg saját hivatalos lapjában megdicséri. Sajnos nem emlékszem, mit válaszoltam, csak látom magam előtt a mellettünk megálló takarítónő arcát, aki ijedtében leejtette a kezében tartott felmosóvödröt.
Rényi elvtárs feje vörös volt, az enyém fehér, de ő volt idegesebb.
Két nap múlva kézzel írott levelet kaptam Örkény Istvántól:

1992. márc. 14-én

Kedves Barátom!

Másodszor írok köszönő levelet Magának, ezúttal darabjaim elemző bírálatáért, és nem is annyira az elismerő jelzőkért, mint inkább abban a megnyugvásban, hogy a „Pisti” körül is elcsitulnak talán e cikk után a három éve tartó viharos szelek.

Baráti kézszorítással
Örkény István

Örkény István megint tévedett: nem csitultak el a darab körül a politikai viharok. Sőt! Hámos György épp az én írásomat érezte alkalmasnak arra, hogy a Kritika áprilisi számában ironizáljon és fanyalogjon a hatvanéves Örkény István drámaírói munkásságáról s az én Pistiről írott elismerő mondataimról.
Zajlott az irodalmi élet a magyarországi szocializmus harmadik évtizedében; a Kritika áprilisi számában válaszoltam Hámos Györgynek.
Két nap múlva ismét levelet hozott a postás.

1972. V. 8-án

Kedves Barátom!

A szellemes és szellemeskedő polémiák közt az a különbség, hogy az elsővel lehet vitatkozni, a másodikkal majdnem lehetetlen. Már én is kerültem olyan helyzetbe – és pont a maga ellenfelével – hogy csak két választásom volt: vagy újra közöltetni kificamított, hamisan idézett cikkemet, elejétől végig, ami persze lehetetlen, vagy hallgatni és nyelni. Én az utóbbit tettem.
Annál jobban meg tudom becsülni a maga szép és elegáns riposztját, s hogy nemcsak ép bőrrel, hanem emelt fővel és méltósággal tudott a csapdákból szabadulni. Igaz, a partner is belesegített, mert cikkében több volt az indulat, mint a logika. Én persze úgy élveztem a viszontválasz kemény érvelését, mintha a tavaly bekapott övön aluli ütésért jutnék jóvátételhez.

Baráti üdvözlettel
Örkény István

Zöldfülű kritikusként nagyon tud örülni az ember egy ilyen levélnek.
Igaz, a Kritika májusi számában aztán Pándi Pál alapos politikai bírálatot írt Örkény drámáiról: valakinek meg kellett indokolni, miért tiltják be – korabeli szóhasználattal; miért nem helyes bemutatni – a Pisti a vérzivatarban című drámát s a helyes marxista látásmód hegemóniája érdekében mellesleg elmarasztalt, némely, kissé izgékony Pisti-látókat, akik felesleges vihart kavartak e valójában érdektelen mű körül.
Azt, hogy Hámos György Kossuth-díjas operettlibrettista (Aranycsillag; Fővárosi Operett Színház, 1950. november 3.!) és kritikus számára dolgozatom csak ürügy volt Örkény Istvánnal szembeni régi keletű írói irigységei alig leplezett közzétételére, írásából számomra kiderült. De a helyzet fonák pikantériája akkor abban rejlett, hogy Hámos György egy Népszabadságban megjelent cikk íróját s véleményét támadta, így a világ előtt a kulturáltan szókimondó ellenzékiség pózában tetszeleghetett. Pedig ő volt főszerkesztő 1972-ben, és Örkény István drámájának előadását tiltották be.
Akkor már kezdtem sejteni, hogy az irodalmi és színházi élet nem egészen olyan, amilyennek én – boldog bölcsészbalgasággal – elképzeltem.
Aztán lassan elhomályosult bennem mindaz, ami 1972 tavaszán történt, s amikor 1979-ben végre engedélyezte Aczél elvtárs a Pisti a vérzivatarban színházi bemutatóját, én már rég közelében sem jártam színháznak, napilapoknak, politikának. Darab időre elsüllyedtem a magyar múltban.
De amikor 1982-ben megjelent Örkény István színműveinek háromkötetes gyűjteménye, benne a Pisti a vérzivatarban eredeti, 1969-ben írott s az 1979-ben színpadon elhangzott szövegváltozata s néhány dokumentum (néhány és csonka dokumentum!), amely bizonyította, Örkény István tíz éven át milyen elszántan harcolt azért, hogy drámája színpadra kerüljön, eltűnődtem: e töredékes dokumentumok alig-alig sejtetik az író és a pártközpont között dúló háború körvonalait. De akkor, 1982-ben csak ennyit lehetett közzétenni az irodalminak álcázott, írót, irodalmat, kultúrát megalázó politikai küzdelem dokumentumaiból.
Aczél elvtárs ennyit engedélyezett.
Eltelt újabb tíz év. Kifordult, hál’ Istennek, sarkaiból a régi világ.
Megjelent Örkény István leveleinek első gyűjteményes kötete, benne újabb adalékok a Pisti-háború részleteiről.
Fiók mélyéről előkotrom húsz évvel ezelőtti jegyzeteimet, Örkény István leveleit, a nekem dedikált prózakötetet – a Pisti „első sebesültjének” Örkény István –, a régi újságokat, papírfecniket: lassan összeállnak, történetté merevednek a két évtizeddel ezelőtti irodalmi háború törmelékei.
Mások majd más adatokat is előbányásznak. Talán.
Nézem az asztalomon tornyosuló, húsz éve sárguló, porosodó jegyzeteket, papírlapokat, újságkivágásokat: én is tudnám hosszabban, bővebben cifrázni a történetet.
De ki adja vissza Örkény Istvánnak azt a tíz évet, amíg hol mosolyogva, hol befelé sírva, keserűen tréfálkozva vagy megkeseredetten panaszkodva bizakodott, letört, reménykedett, szorongott, s próbálta elhinni: megéri még, hogy látja kedvenc drámáját életre kelni magyar színpadon.
És a többieknek, akik ezért-azért éltek szorongva itt az elmúlt tíz, húsz, harminc, negyven évben?

Egyperces epilógus:
1992. október 23.

Kedves Aczél elvtárs! Itt nyaralok a purgatóriumban, az idő kellemes. Várkonyi készül újra megrendezni a Pisti a vérzivatarbant, egyébként üdvözli magát.
Kérem, postafordultával igazolja, hogy harminc évig éltem szocialista társadalomban. Tőlem csak ezt a harminc évet vették el, ezt a harminc évet szeretném kárpótlási jegyre átcserélni.

Üdvözlettel Örkény István
Utóirat: Nincs ott lent nagyon meleg?

1992