(NOVELLÁSKÖTETEM HITELES
ÉS CSONKÍTATLAN FÜLE)
Felvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy szeretné megmutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje.
– Ha nincs ellenére – mondta a férfihang –, én segítenék, hogy megjelenjen.
Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már pár éve kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta.
Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam, melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat.
Aztán megjelent az igazi írók és az igazi költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem.
Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam.
Akkoriban huszonöt éves írótól nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igazi emberi tudás nélkül is meg lehet élni.
Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.

1986