Marton László a Pistiről

Csillag alatt egyetlen sor, szűkszavú lábjegyzet, a Pisti a vérzivatarban dokumentumai sorában: „Várkonyi Zoltán megbetegedése után Marton László vette át a darab rendezését.” A színészeknél a beugrás – ha jól sikerül – személyes sikert hoz. Marton László beugrásának színháztörténeti jelentősége, hogy premierhez segítette, befejezte Várkonyi Zoltán utolsó rendezését. Ennek tudatában kerestem fel a Vígszínházban, hogy megkérdezzem, hogyan emlékszik vissza Várkonyi színházi végrendeletére és a maga munkájára, a Pisti színpadi születésére.
– Kitörülhetetlenül, szinte filmként él bennem az a bizonyos reggel… A kocsim nem indult el, ezért kiálltam a Pasaréti útra taxit fogni. Akkor láttam, hogy Várkonyi Zoltánért (akihez ugyanolyan közel laktam, mint Örkény Istvánhoz) megérkezett a főiskola kocsija. Odasiettem, hogy megkérjem, hozzon be magával a városba. Várkonyi, ahelyett hogy beleegyezően intett volna, kiszállt a kocsiból. A kötött sapka alatt szokatlanul szürke és feszült volt az arca, ahogy felém fordult. „Ide figyelj, engem meg fognak operálni. Át kell venned a Pistit. Azonnal.” Ezzel beültetett maga mellé, és feleletet sem várva, intett a sofőrnek. Egyenesen a próbára mentünk.
– Akkor látta a darabot először?
– A Vígszínházban mindig is az volt a szokás, hogy figyelünk egymás munkájára, és menet közben is megnézzük a többiek darabjának egy-egy próbáját. Ezúttal valami megfoghatatlan sejtés vezethetett, vagy Várkonyi ösztöne működött, tény, hogy a Pistijére, az ő biztatására többször is bementem, és végigültem néhány próbát. De az is lehet, hogy egyszerűen a darab izgatott jobban, mint más, készülő produkció. Talán mert mindkettőjükhöz, Várkonyihoz és Örkényhez is szoros baráti szálak fűztek. És mert évek óta együtt izgultam Várkonyival a Pistiért. Mi hárman majdhogynem szomszédok voltunk a Pasaréten, és ezért talán többet is voltunk együtt, mint más szakmabeliekkel. Ha időnk volt, hetenként kétszer, háromszor is összefutottunk egy-egy órára. Ennek az összetartozásnak én nagyon sokat köszönhettem emberileg is, szakmailag is. Azt is, hogy a kezdet kezdetétől „benne voltam” a Pistiben. Együtt örültünk, amikor engedélyezték a darabot, és Várkonyi szobájában ültem a színházban, amikor a díszlettervező letette az asztalára a makettet. Már nem emlékszem pontosan, hogy két vagy három napig ülhettem közvetlenül Várkonyi mellett, abban a tudatban, hogy nekem kell átvennem a stafétabotot. Feszült figyelemmel követtem a próbát, igyekeztem minden mozzanatot, minden rendezői elképzelését rögzíteni. Egy pénteki napon tartotta az utolsó próbát. Szorongását titkolva, röviden búcsúzott a színészektől, megpróbált derűsen távozni.
– Ettől kezdve a bemutató teljes felelőssége Marton Lászlóra hárult.
– Nem szeretném túlértékelni a szerepemet. Azt csináltam, amit minden rendező megtett volna a helyemben: hagytam dolgozni a színészeket, és végrehajtottam a szükséges utolsó simításokat, vagy talán mondhatnám azt is, a pontosításokat. De ettől ez még – és ezt nagyon kérem, hangsúlyozza! – teljes mértékben Várkonyi-előadás maradt.
– Nem feszélyezte, hogy valaki másnak a gondolataiba kell belehelyezkednie, hogy egy kollégájának – mesterének, főnökének – elképzeléseit kell realizálnia?
– Minden rendező más, minden rendezőnek más elképzelése van egy darabról. A Pisti esetében viszont lelkiismereti kérdés volt számomra, hogy Várkonyi elgondolását valósítsam meg. Csak ezt éreztem fairnek, és erre nyílt lehetőségem is. Ettől függetlenül, ahogy az első napok elfogódottsága feloldódott, ugyanúgy dolgoztam tovább, mintha a saját rendezésemmel jutottam volna a munka adott fázisába. Ehhez elsősorban az segített hozzá, amit a színészektől kaptam.
– Mire gondol?
– A bizalmukra. Ez volt a legtöbb, amit adhattak.
– És mit adott Marton László az előadáshoz?
– Azt, amire a munka megfelelő fázisában még szükség lehetett. Néhány praktikus instrukciót. Olyan apró ötleteket, amelyek nem alapvetők, de mégis megadják egy előadás ízét… és amire Várkonyinak már nem maradt ideje. Az utolsó próbája után még megbeszéltük a gondokat, és elsorolta azt is, hogy szerinte hol kellene még pontosítani, árnyalni a játékot. Ennek szellemében és a magam belátása szerint változtattam néhány bejövetelen. Azután ki kellett találnunk még néhány fontos apróságot, például Garas Dezső ruháját. Végül – Örkény Istvánnal egyetértésben – módosítottunk egy-két képváltozáson, kiiktattunk az előadás folyamatából néhány „sötétet”.
– Ennek mi volt a jelentősége?
– Említettem, hogy Örkénnyel és Várkonyival is jó szomszédi viszonyban voltam, ezért kezdettől részt vehettem a vitáikban is. Többnyire nem közvetlenül, tanúskodó harmadikként, hanem mindkettőjük bizalmasának megtisztelő szerepében. Előfordult, hogy egy-egy próba után mind a ketten felhívtak telefonon, hogy elmondhassák az aznapi tapasztalatokat vagy a maguk gondját. Így tudtam, hogy Örkény eredetileg egyetlen „sötét” nélkül, egy lélegzetre szerette volna előadatni a darabot, Várkonyi viszont dramaturgiai és gyakorlati szempontból is ragaszkodott ahhoz, hogy a színpadi változások egy része sötétben történjék. Két helyen, a Duna-parti kivégzés és az ötvenhatos kép után ennek megvolt a maga tartalmi, hatáslélektani funkciója is. A Duna-parti jelenet megrendítő élményét az is fokozta, hogy a színpad hirtelen elsötétült, és a nézőnek volt néhány pillanata az eszmélésre. Nyilván illúzióromboló lett volna, ha ebben a hangulatban a hullák teljes fényben tápászkodnak fel a padlóról. Az ötvenhatos tragédia és az újrakezdés kontrasztját is nyomatékossá tette a színpadi sötét. Ezekhez mindvégig ragaszkodtunk. Másutt viszont kiiktattunk néhány olyan váltást, amit az előadás ritmusának érdekében később nyilván Várkonyi is kihagyott volna.
– A Pisti-előadás kulcskérdése a darab sajátosan groteszk stílusa. Ilyen hangvételű darabot ön, ha jól emlékszem, még sohasem rendezett. Legalábbis a Pisti előtt.
– Ennek ellenére, ez soha, egyetlen percre sem okozott gondot számomra. Talán azért, mert remekművel találkoztam, ahol a szövegből szinte következett az előadás atmoszférája. De az is igaz, hogy ha egy darabban a fő pillérek már állnak, akkor a színpadi átkötést ezek alapján lehet és kell is alakítani. A működő stílusnak ugyanis megvan az a különleges potenciája, hogy előre és vissza is hat. Mármint az időben: egy színpadi pillanatnak megvan az előzménye, és megvannak a következményei is. Megkönnyítette a munkámat, hogy a színészek a kulcsjelenetekben már a helyükön voltak, nekem inkább csak arra kellett figyelnem, hol érződik az egyes figuráknál következetlenség, egyenetlenség, hol fenyeget törés. Csak a megoldatlan perceket kellett egy már megtalált hangvételhez, kialakított stílushoz közelíteni. Ezt a kontrollszerepet viszont még érzékenyebben, könnyebben töltheti be az, akiben nincs meg a másfél-kéthónapos intenzív próbaidőszak fáradtsága, aki friss szemmel figyeli a játékot.
– Nem tudom, megkérdezhetem-e ilyen rendkívüli körülmények között, hogy mi volt a véleménye az előadásról?
– Ha jogom van felelni erre a kérdésre, akkor csak azt mondhatom: Várkonyi rendezői remeklését mindig is abban láttam, hogy magyar színpadon először neki sikerült ezt a hihetetlenül nehéz filozófiai darabot színházi élménnyé, sikerré kovácsolni. Gondoljon csak arra, hogy nálunk az elvont gondolati problémák színpadi megjelenítésének egyáltalában nincs hagyománya. Persze, egy filozófiai színpadi értekezés adaptálására, megrendezésére mindenki képes: csakhogy abból dialógusokra tördelt unalom születik, nem színház. Várkonyi viszont elérte azt, hogy a közönség remekül szórakozott, és élvezte a szerző meg a színház szellemi tűzijátékát; közben mégis lelkiismeret-vizsgálatra kényszerült, és szembenézett a magyar létezés végső kérdéseivel is. Ez a bravúr, amely Várkonyi érdeme, szerintem színháztörténeti jelentőségű.
– Hadd kérdezzem most magáról a drámáról: hogyan látta munka közben és hogy látja ma Örkénynek ezt a darabját?
– Mindannyian tudtuk, hogy milyen anyaggal, milyen értékkel állunk szemben. Meggyőződésem, hogy ez volt az oka, hogy az Örkény-darabok rendezése, a műért érzett, felfokozott felelősség, még az általában „lezsernek” tartott Várkonyi Zoltánt is nyomasztotta. Köztudott, hogy elválaszthatatlan jó barátok voltak. De mind a ketten robbanó, rakéta természetű emberek, akik a világon semmit se vettek olyan komolyan, mint a színházat, ezért aztán vitáik sokszor vérre mentek. Egy-egy előadás születése során kegyetlenül össze tudtak veszni. A Pisti sem volt könnyű szülés…
Amit a magam véleményeként hozzátehetek a dráma kötetnyi elemzéséhez, az talán túlságosan szubjektív. Mert hozzám az első perctől végtelenül közel állott a mű is és a színpadi koncepció is. Egyetlen ponton nem tudtam, és azóta sem tudok egyetérteni a bemutatott drámával, pontosabban a „négy-Pistis” változattal. Nem szeretnék a döntőbíró szerepében tetszelegni, de a magam érzését nem titkolhatom. Vallom, hogy ha egyetlen Pisti áll a reflektorfényben, ha róla szól a dráma, és ő maga kerül szembe élete során – szinte álomszerűen – a másik három, nagyon is jellegzetes karakterrel, akkor a darab pontosabban és erőteljesebben tükrözi a magyar kisember, a magyar értelmiség sorsát a vérzivatarban. Az eredeti változat egyik legizgalmasabb trouvaille-a, hogy ugyanazok az arcok, jellemek bukkannak fel, és lényegében ugyanazokat a potens és impotens funkciókat töltik be történelmünk különböző periódusaiban, nemegyszer kísértetiesen analóg felállásban. A magyar sorsnak ezt a fantasztikus érzékenységgel felmutatott jellegzetességét és Pisti félelemérzetét is tompította a kompromisszumból született módosítás.
– Örkény több alkalommal a nyilvánosság előtt is kiállt a „négy-Pistis” változat mellett.
– Az igazság az, hogy ő, akinek olyan hallatlanul pontos distinkciós készsége volt, ebben az egyetlenegy esetben nem ismerte fel az átírás következményeinek súlyát. Sőt, megvolt benne az a művészi hit is, amely igazolta a művelet esztétikai hasznosságát. Valószínűleg nem is gondolt rá, hogy a dramaturgiai változtatás révén éppen a darab lényege, Pisti csodálatos túlélési képessége károsodik. Engem mindig megdöbbentett, amikor Örkény Istvánt pesszimizmussal, sőt cinizmussal vádolták: hiszen ez a dráma is arról szól, hogy a magyar Pisti, bár örökké ugyanazoknak van kiszolgáltatva, és minden vérzivatar megtépázza, mindegyikbe beledöglik, de utána feltámad. Minden halálra az élet válaszol. Az élet, amely megy tovább. Mert Pisti mindent túlél, és minden pusztulásra egyformán reagál: társaival – ugyanazokkal – helyreállítja a romokat, folytatja a hétköznapi tevékenységek minden változatát. Ezzel kimondva, kimondatlanul, de mély bölcsességgel kifejezésre juttatja Örkény azt a másik történelmi felfedezését is, amelynek lényege, hogy ez az ország tud felejteni, és képes együtt feltámadni. A Pistiben még az is megfogalmazódik, talán szavak nélkül, talán csak a gesztusok és a cselekvések által, hogy mi, akik csak együtt élhetünk tovább, minden bűnt meg tudunk egymásnak bocsátani. A Pisti-sors feldarabolása következtében mindez némileg halványodik. Különösen a Félszeg Pisti rokon sorsa szívja el a főhős elől a levegőt. De ez teljes egészében csak a próbák során derült ki, amikor az egyes karakterek az átírás következtében – Örkénynél valóban szokatlan módon – nem logikusan viselkedtek.
– Ma már a Pistiről, a drámáról és az előadásról is a legközelebbi hagyományainkat, a legértékesebb örökségünket megillető tisztelettel beszélünk. Annak idején a fogadtatás korántsem volt ennyire egyértelmű.
– Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, amikor valamivel a premier után Örkénnyel és Radnóti Zsuzsával hármasban a Pisti visszhangjáról beszélgettünk. Ma már talán furcsán hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy nekem kell Örkényt vigasztalnom. Arra hivatkoztam, hogy most átéli, amit Arany János A nagyidai cigányok után. Mert a magyar köztudat azóta sem képes elviselni, hogy valaki ironikusan, groteszkül látja és ábrázolja a sorscsapásokat. A Bolond Istókból idéztem:
„Így én, a szent romon, emelve vádat,
Magamra, a világra: ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orczádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kaczaj lőn Nagy-Ida.”

István, aki maga is emlékezett Arany soraira, erre mintha megnyugodott volna…
– Rendezőként tudtommal ez volt az egyetlen találkozása Örkény Istvánnal. De mivel emberként, barátként közel állt hozzá, bizonyára tudja, milyen volt Örkény színházeszménye.
– Sok-sok hosszú beszélgetés élményét őrzöm. Máig hálás vagyok neki, mert az utóbbi években minden rendezésemet megnézte, és kegyetlenül, baráti őszinteséggel beszélt róluk. Ha nagy néha rendeztem valamit a tévében, arról is elmondta a véleményét. A magam dolgáról és más előadásokról hallott megnyilatkozásai alapján mégis könnyebben tudnék arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen színházat nem szeretett Örkény.
Először is utált mindent, ami szentimentális. Azután megvetette a közhelyszerű gondolatot és kifejezést. Nagyon rossz véleménye volt a konvencionálisan utánzó vagy leutánzott színházi hagyományokról. Peter Brook kifejezésével élve, utálta a halott színházat. Irritálta a szellemtelenség, az unalom.
– Ebből következik, hogy a színházeszménye mindennek az ellenkezője volt.
– Vallomásaiban is, a vele készült interjúkban is hangsúlyozta, hogy minden darabhoz más műfajt, más formát keres. Hitt benne, hogy a téma patak módjára kivájja a saját medrét. Hogy a választott téma megvalósításának mindig meglepőnek, ötletgazdagnak kell lennie. De ezeket az ötleteket Örkény mindig a maga meghatározott filozófiai rendszerébe ágyazta. A Pistit többen azzal utasították el, hogy nem több, mint egypercesek fűzére. Holott Örkény ezeket az egyperceseket is fel tudta fűzni a magyar létezés problémájára. Ahogy a fizikus összefüggésben látja a molekulák rendszerét, Örkény is egységben látta és egységgé kovácsolta a meglepő hatások és ötletek összességéből szervezett darabot. Azt is mondhatnám, hogy ez a szintézis volt Örkény színházeszménye.
– Írásaiban mindig is megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított a groteszknek mint látásmódnak, sőt mint színházi nyelvnek is…
– Igen, ő valóban a maga groteszk látásával tükrözte a jelenségeket, a világot. De közben olyan fantasztikus lírai, költői tehetséggel rendelkezett, mint a világirodalom legnagyobbjai.
– Erről az adottságáról meglehetősen kevés szó esik.
– Éppen ezért hangsúlyozom: szerintem a Pisti is hősköltemény, eposz az elpusztíthatatlan emberről. Számomra valami olyant jelent, mint A csodálatos mandarin: ugyanúgy sugárzik belőle a megtiport ember feltámadásába vetett hit. De lehet, hogy Örkény kinevetne, ha ezt a fennköltnek ítélt „dicséretet” hallaná. És talán ez benne a legcsodálatosabb. Hogy megrendíteni is a század nyelvén tudott. Örkényt általában nem szokták József Attilához hasonlítani. Pedig a Születésnapomra költője ugyanazzal kápráztat el, mint Örkény: hogy sorsának legdrámaibb fordulatát is lenyűgöző játékossággal képes elpanaszolni. Mind a ketten megérezték és a maguk művészetével ki is teljesítették a század nyelvét. Nem szeretném, ha félreértené, amit Örkény költőiségéről mondtam. Örkény huszadik századi poézise vérből és nevetésből ötvöződött, és az a meggyőződés ihlette, hogy a ma embere, bár esendő és groteszk, sőt kisszerű is, de életképes. S mert továbbélésre képes, mert halhatatlan, valójában nagy is. A túlélés képessége teszi naggyá. Költői színházában mindig is jelen volt az a törekvés, hogy a valós igazságokat megjelenítő, lényegében realista darabnak sem szabad lenn maradnia a földön. A hétköznapok színpadi tükrét is fel kell emelni, a darabnak el kell rugaszkodnia, lebegnie kell. Ezért merem állítani, hogy Örkény szíve szerint csak a költői színházban hitt.
– Milyen volt Örkény István, nem mint író, hanem mint szerző?
– Soha nem találkoztam még színházi pályafutásom alatt olyan íróval, aki ilyen mélyen hitt a rendező szerepében, a rendezői munkában. Örkény István azért szerette a rendezőt, azért bízott benne, mert meg volt róla győződve, hogy a színházban a rendező az, akinek költészetté kell változtatnia a dramaturgiát.