Az éhezésnek alig van irodalma. S ez meglepő, mert az emberiség dandárja, bár kisebb-nagyobb megszakításokkal, de mégis szakadatlanul éhes. Meglepő azért is, mert éppen azok az emberek, akiknek az írás a mesterségük, annál a kondérnál állnak, melyben a sovány étel fő. Mégse írtak róla eleget. Nem kutatom, szeméremből avagy bölcs óvatosságból hallgatnak-e róla. Nem firtatom azt sem, miért írtak inkább a nemzetközi luxusvonatokról, elkényeztetett hölgyek szokatlan szerelmeiről, magányos emberek kancsal vágyairól és ügyesen kitervelt gyilkosságokról, amikor pedig ezekhez alig van közük. Csak annyit mondok, hogy az éhségről sokkal kevesebbet írtak, mint kellett volna. Most, amikor írnom kell róla, ámolyogva teszek minden lépést, mint aki süppedő, ember nem járta zsombékon jár.

Hamarjában össze se tudnám számolni, hány száz vak írta meg érzéseit és emlékeit, a vakság történetét. De hány éhező tette meg ugyanezt? S mi lehet az oka ennek a ferde állapotnak? Talán az, hogy a vakok jórészt látóknak írtak, s megírták, milyen az, mikor valaki nem lát. De az éhező nem tudja, kinek ír. Annak-e, aki éhes, vagy annak, aki nem az? Valaha régen, a vértanúk korában, a keresztény vándor a szembejövő lába elé halakat rajzolt a porba. Ez volt a jel. Ha egy éhes ember találkozik valakivel, többnyire nyíltan megmondja: éhes vagyok. Ha a másik is éhes, tüstént megérti őt. Ha nem az, akkor ad neki egy darab kenyeret. Szó se róla: igen helyesen teszi, hogy ad. De most, amikor nyíltan és félreérthetetlenül szólunk erről a kérdésről, már elöljáróban ki kell mondani, hogy az éhséget nem csillapítja a kenyér.
Az éhség a Tantalosz kínja. Olthatatlan, el nem múló. Az éhség egy testi kielégíthetetlenségen sarjadt lelkiállapot. Kétségtelen, hogy az étel általában megnyugtat. Egy darab tészta nagy gyümölcs biztosítja az életfolyamatosságát: egy bécsi szelet már lehetővé teszi, hogy az ember, aki éhes volt ma, holnap is éhes lehessen. Szükségtelen bővebben magyarázni, hogy egy gyomorrontást követő kényszerkoplalás vagy a nagypénteki gyomorkorgás nem azonos az éhséggel, mert ezeket nem kíséri a tantaloszi reménytelenség, sőt éppen a holnapi húsleves meg a báránysült vonzó illata járja át, vigasztalásképpen. Az az éhség, amelyről szólnunk kell, alapjában csillapíthatatlan páni rettegés, az ösztönök félelme az éhhaláltól. Ez az éhség.

Mindezt azért kellett följegyezni, mert az előzőkben már szó esett róla, hogy a hadifogság alapvető életérzése az éhség. A honvágy mellett, de annál erősebben, megfoghatóbban és türelmetlenebbül, az éhség ad irányt minden vágynak, gondolatnak és cselekedetnek. A hadifogság az éhség diktatúrája, és e szabály alól nincs kivétel, vagy ha van is, én ilyen kivételt sohasem láttam, és hírét sem hallottam. Persze, akad rá eset, hogy a tünetek elmosódnak. A táborokban az élet sok teret ad az egyéni érvényesülésnek. Vannak magasra írelő karrierek: szakácsok, pékek, raktárnokok, az úgynevezett „politikai munkások”, nagy a szabók és suszterek élelmesebbjei. Ezek hónapokig, sokszor évekig élnek úgy, hogy nem érzik az éhség gyötrelmét. Látszólag elfelejtik, néha már nem is beszélnek róla. De valami apróság elárulja őket. Néha csak egy mozdulat, egy szertartás az evés körül. Ha van is olyan, akinek a félelem már nem szorongatja a torkát, annak a nyomában settenkedik, mint az árnyék.

*

Vajon mi az a rém, amellyel a fogságban mindenki találkozott, s amely ezt a félelmet felidézte? A felszínen nem kínálkozik látható ok. A foglyok ellátását központi rendelkezések irányítják. Ezek szerint a mindenkinek és mindennap kijáró tápanyag:

Fehérje Zsír Szénhidrát
65,9 35,9 422,2 g

Kalóriákban kifejezve 2320 kalória. Ez az úgynevezett „egyes norma”, amit mindenki megkap, aki a táborokon belül él, akár nem dolgozik, akár elvégzi a táborban vagy a tábor körül adódó és az önellátással kapcsolatos munkákat. Aki azonban rendszeres és termelő munkát végez, gyárakban vagy a mezőgazdaságban – tehát a foglyok zöme –, a fentieken kívül 25%-os pótlékra jogosult, ami kalóriákban pontosan 2900; tehát mindenképpen elegendő fűtőanyag. És a dolgozó magyarok jelentős része még ezenfelül megszerzi magának a jó munkáért járó jutalmat. S ez, ugye, szemmel láthatóan elég.

Ha a 2320 kalóriát a valóságra számítjuk át, élelmiszerekre, akkor ez a napi járandóság hatvan deka kenyér, három adag leves és egy adag téli főzelék… Erre se mondhatja senki, hogy kevés. Hogy lehet mégis, hogy az én Póra Ferenc barátom, aki reggel megette a levesét s a hozzávaló hatvan dekát, amint mondani szokta, „bedörgölte egyre”, alig utána odaült mellém, és így szólt: „Hű, de ehetném!”? Póra odahaza csősz volt, civilben az esztergomi szőlőket kerülte. Volt neki javadalmazása pár véka búza és egypár kis pengőcske a szőlősgazdáktól, kvóta szerint. Övé volt még, amit szép csendesen elorzott a gazdák meg a nyár bőséges gyümölcsözönéből, egy kis cseresznye, szilva, szőlő meg dió. Ez volt az, amit otthon Póra Ferencnek a nyár juttatott. De nékem mégis azt mondja: „Mert én ilyentájban odahaza…”

Ilyentájban Póra tüzet rakott odahaza fönn a domb gerincén, és meghámozott két kiló krumplit. Azért ilyen sokat, mert az a kis reggeli már elolvadt benne, és beletelik még két-három óra, míg a húga kihozza neki a delet. A hagymát megpucolta, összevágta – négy-öt fejet, igaz, hogy ökölnyit –, és elővette a szalonnát. A szalonna egész napra szólt; Póra csak annyit vágott belőle, mennyi a paprikás krumplihoz kellett. „Ide nézz” – mondta, és mindennap a karján mutatta meg, mekkorát vágott a szalonnából Póra. A bal karján mutatta, körülbelül ott, a csukló és a könyök között, ahol valaha régen az úriszék lecsapatta a lopáson kapott jobbágyok kezét. „Lehetett ekkora darab” – s összevágta, kisütötte zsírjára; nem hiszem, hogy egy hétre jutott annyi szalonna Pórának, mint amennyit ebbe az egy paprikás krumpliba beleálmodott.
Máskülönben józan ember Póra, józan és körültekintő, mint minden csősz. Hol éhezett meg annyira, hogy azóta sem tud betelni soha? Pórát nem kérdeztem. De néhány hónappal előbb, a 4778. számú hadikórházban az oldalamon feküdt Nagy Berci egri szőlősgazda. Az ő villásreggelije hasonlított Póráéhoz, csakhogy nem paprikás krumplival, hanem lecsóval kuktáskodott. Nagynak talán futotta otthon. Nem tudom, hány hold szőlője volt, de emlékszem, a boron kívül csemegeparadicsomot is vitt az egri piacra, és a pincéje, az egri riolittufába faragva, olyan tágas volt, hogy szekérrel tudott odalenn fordulni. Az ágya sarkán ültem, mikor meghalt, s az elbeszélése olyan megrendítő, hogy feljegyeztem.

*

Nagy Berci egy golyószórófészekben állt a Donnál, mélyen beleásva a hóba. A támadás meglepte őket, még fel se ocsúdott, s egy géppisztoly nézett le rá. Nagy föl akarta emelni a kezét, de amaz azt hitte, lőni akar. Az orosz lőtt, s a golyó, szokatlan sebet ejtve, csaknem függőlegesen érte Nagyot. A szeme alatt érte, átszaladt az arc lágy részén, és a száj mellett kijött; a szíve fölött újra testet ért, átszaladt a melle húsán, és a bordák fölött bukkant ki újra. Halálos sebnek látszó ártatlan sérülés volt. Nagy a halálra készült, és maga csodálkozott legjobban, hogy még aznap negyven kilométert gyalogolt Kelet felé. Öt napig mentek, néha ettek is, de többnyire csak ittak, csáját vagy hólevet. Ötödnap valamilyen gyűjtőtáborba értek. Nagy minden órában és rendületlenül várta a halált. Tizenkét napig voltak a táborban; ötször nagy hatszor ettek, mondta Nagy. Ezen nincs mit csodálkozni. A szovjet hadvezetőséget kettős meglepetés érte a Donnál. Az egyik a rendkívül gyenge ellenállás, a másik a foglyok óriási száma. A hosszú Don menti fronton a német, a magyar és olasz csapatok vonala úgy szakadt be, és úgy dőlt össze, mint egy vályogfal. Számolatlanul is több százezer foglyot jelenthettek, köztük hatvanezer magyar. A támadás, tudjuk, hetekig tartott, és Harkov vonalán is túlcsapott; ilyen körülmények között, a legszigorúbb télben, még a saját utánpótlás is keserves munka volt, nemhogy a foglyok ellátása.

Minden fogság nélkülözéssel kezdődik. A tizenkettedik napon bevagonírozták a foglyokat. Nagy az indulás előtt leszállt, és az állomás körül kószált. Rettentően éhes volt. Egy öreg parasztasszony jött arra szőrcsizmában; a hóna alatt egy frissen sült cipó. Akkora volt, mint egy díványpárna. Nagy nem szólt egy szót sem, nem is tudott oroszul, csak nézte a kenyeret. Azt mondta, nem azért nézte, mintha megkívánta volna. Ezen – úgymond – akkor már túl volt. Csak azt nézte, megvan-e háromkilós. Az asszony megállt. A fejét vastag kendőbe csavarta, az arcából csak egy fél tenyérnyi látszott, s Nagy pontosan leírta nekem ezt az arcot. A két szürke szemet és a pisze, viaszfehér orrot. Az asszony se szólt, csak letört egy darabot a kenyér sarkából, és odaadta.

Nagy megfogta a kenyeret, aztán a zsebébe nyúlt, és átadott egy rongyos háromrubelest. Ez volt mindene a világon. Persze, akkor télen, ezen a vész sújtotta vidéken, melyen sorozatosan hullámzott végig a front, a kenyeret nem lehetett rubelekkel mérni. Még arannyal sem. A kenyér az életet jelentette, és az életnek nincsen ára. Az asszony megcsóválta a fejét, töprengeni látszott, aztán megfogta a cipót, és odaadta Nagynak. Nem szólt egy szót se, megfordult, és elment. Nagy pedig elindult a vonat felé. Akkor látta, hogy a szerelvény széles ajtói tárva, és hatszáz ember, német, magyar, román és olasz, némán és lélegzet-visszafojtva szemlélte ezt a jelenetet. Hatszáz ember figyelte, miképpen tántorog Nagy a vagonja felé; azaz pontosabban nem is Nagyot figyelték, hanem azt a kisebb és azt a nagyobb darab kenyeret.
Tizenhét napig utaztak, a negyvenkettőből tizenkilenc érkezett meg. A vonat sokat állt, mert szemben szünet nélkül rohantak a szerelvények. Hideg volt, a kis vaskályha köpte ugyan a füstöt, de a füst mellé csak fukaron adta a meleget. Nagy lent aludt a földön, a priccs alatt. A kenyeret rongyba csavarta, és beosztotta tizennégy napra. Éjjel a fejét nyugtatta rajta. Útközben kétszer kaptak sós halat, három ízben kétszersültet, vagy tízszer krumplit, fejenkint tíz apró, fagyos szemet. A vagonban nem volt kenyere senkinek, csak neki.
A tizenkettedik éjszakán megállás nélkül száguldott a vonat. A kályha táncolt, a deszkák recsegtek, mint amikor törik a csont. Hirtelen – a fölső priccsen – röhögni kezdett valaki. Az alvók felébredtek. „Nevetőgörcse van” – mondták. A röhögés később elcsitult, és a hang kiabálni kezdett: „Kenyeret, kenyeret, kenyeret!” – „Ki az?” – kérdezték lentről. „Sós” – felelték. Nagy Berci felült, és azt mondta: „Hallgass el, testvér. Küldök kenyeret.”

A kenyér ott feküdt a háta mögött. Csak oda kellett nyúlni, elővenni, letörni egy darabot, átadni a szomszédjának: add tovább. Nagy moccanás nélkül ült, de gondolatban az agyával minden mozdulatot végigcsinált. Még vissza is csomagolta a kenyeret. Aztán ült és várt. Az agya még úgy működött, ahogy azt az emberi erkölcs megkívánja, a becsület és a bajtársiasság törvényei szerint, de az idegei már nem. Az idegei már az ösztönöknek engedelmeskedtek, s az ösztönei megbénították a kezét, mert jobban féltek a haláltól, mint a becstelenségtől. Ezt már én mondom, nem Nagy Berci. Nagy csak annyit mondott, hogy nem adta oda a kenyeret, és igen meglepődött, mikor Sós kiabálni kezdett. „Kenyeret! Mi van a kenyérrel?”

„Odaadtam” – felelte Nagy. Erre botrány támadt. Szidták a tolvajt, aki egy félőrült elől is ellopja a kenyeret. Aki útba esett, esküdözött, hogy színét se látta a kenyérnek. Végre megszólalt Nagy: „Küldök kenyeret, Sós. De ez már a második…” Most se küldött. Nyugodtan ült, és belebámult a feketeségbe. Sötétebb volt, mint egy szénbányában. Nagy ismét letört egy darabot, úgy érezte, hogy átadja, és várt; csak az újabb botrány térítette észhez. Akkor értette meg, mily csúfot űz belőle a halálfélelem. Most valóban letört egy darabot, Sós megette, és elcsendesedett.

A keze remegett, amíg mesélt, pedig ekkor már fél éve múlt ennek az útnak. Néhány nappal később meghalt végelgyengülésben. Úgy érzem, kissé hosszúra nyúlt ez a történet, mely csak megrendítő egyéni élménynek látszik. De ezt az utat, a fronttól a vagonig és a vagonban egy táborig, minden fogolynak meg kellett járnia. Számtalan elbeszélés győzött meg arról, hogy az a félelem, amelyet röviden az éhhalál pánikjának nevezhetnék, éppen ezekben az időkben születik meg. A Nagy Berci esete mintegy mikroszkóp alatt, ezerszeres nagyításban mutatja e folyamatot; míg Nagy Berci mesélt, én is attól féltem, hogy éhen halok. Nem haltam éhen én sem, más sem; de így született meg ez a félelem, melyet az éhség pánikjának nevezhetnénk. Most talán már megértjük azt is, hogy mitől nőtt meg akkorára a Póra Ferenc szalonnája: s ha könyökig nem is, de egytenyérnyi darabot már juttassunk neki. Aki félelmében szalonnával álmodik, ennyit bízvást megérdemel.

*

A fogság ősélménye ez az időszak, a fogságba esés után, egész addig, amíg az első tábor be nem fogadott. Nincs olyan, akit ez meg ne rendítene. Az ember megszületik, és belenő egy társadalmi rendbe, melynek írott és íratlan törvényei vannak, s amelyben akár boldog, akár boldogtalan, mindenképpen otthon van. A háború forgószélszeszélye hirtelen kiveti ebből a környezetből, és átdobja egy másikba, a fogságba, mely rabság ugyan, de mégis rend, írott és íratlan törvényekkel, időbeosztással, jogokkal és kötelességekkel. De míg az egyikből átkerül a másikba, addig a senki földjén kóborol, és visszazuhan egy olyan ősállapotba, amilyenben évezredek óta nem élt az ember. Szabad prédája lesz a télnek, a duhajok garázdálkodásának, a betegségnek, a szomjúságnak és az éhségnek. Legfőképpen az éhségnek.
Ehhez képest a háború minden borzalma is biztonságnak látszik. Ott tömegek nették körül, tűzfegyverek védték, árkok és betonok fedezték – itt elpusztít az éhség, elnyel az idegenség, betakar a hó. Ez az, ami mindenkit megrendít: a teljes védtelenség érzése, a lélek riadalma, a pánik. Ezt példázza Nagy Berci utazása.

Az országúton húzódó emberkígyók, a vagonokban utazók úgy vágyakoznak egy tábor után, mint a viharos tengeren hajózók a kikötők után. A 2320 kalória úgy csábít, mint az aranygyapjú, s ha nem is ismerik számszerű pontosságban, de sejtik, sőt gyakran sokkal többet sejtenek, mint amennyit a valóság nyújtani fog. Akiket a szervezetlenség hányt és vetett, azok most a szervezettségtől remélik a megváltást. De ez a rend még sok helyen nincs meg, gyakran még sokáig kell érte harcolni, mert az öt kenyér és két hal csodája nem ismétlődik meg. Az eredmény az, hogy a bolyongó, aki elvesztette lába alól a talajt, még most sem tud lábra állni. Pedig körös-körül csupa emberiesség és jó szándék. De a jó szándék és az éhes száj között emberek vannak, és ahol emberek vannak, ott mindig akadnak hibák.
1943-ban és 1944-ben, néhol még később is, a sok száz és szétszórt táborban nagyjából egyforma a helyzet. Mondjuk meg nyíltan: ez a helyzet rossz. Pedig a szándék – s ezt ismételni kell – csakugyan a legnemesebb volt. Azok a kormányszervek, melyek előírták e táborok építkezését, a foglyok ellátását, ruházkodását, gyógykezelését, tisztálkodását és pihenését, minden rendelkezésben emberségesek és mértéktartók voltak. Persze, ne hasonlítsuk a hadifoglyok élelmezését egy békebeli lagzihoz, még csak az angol hagy amerikai táborok ellátásához sem. A mérték csak egy lehet. Az, hogy milyen volt abban az időben a Szovjetunió lakosságának ellátása. Köztudomású, hogy a foglyok „normája” magasabb volt még a könnyű munkásokénál is. Pedig a mai fogoly tegnap hagy azelőtt ellenség volt, méghozzá igen elkeseredett ellenség.

De a negyvenhármas tél és tavasz mégis halálos idő volt, és sok helyen még a rákövetkező év is tizedelt. Még negyvenötven is voltak táborok – csaknem mindig az újak, melyeket akkor szerveztek az egyre áramló, most már milliós tömegek számára, ahonnan rossz hírek szállingóztak. Mi volt ennek az oka? Nem egy oka volt. Néha az egyes táborok parancsnoksága nem vezette a munkát teljes felelősséggel. A háború alatt előfordult, hogy az ellenőrzés sem működött kellő szigorúsággal. De az esetek jelentős részében a foglyok önmagukat lopták meg. Raktárak és konyhák, fürdők és kórházak élelmes szélhámosok bűntanyái lettek. Csirkefogók, akik néhány szót tudtak oroszul, életnek és halálnak voltak urai. A fogságban senkinek sincs priusza. A tolvajnak korgott a gyomra, s azt hitte, most övé a világ. Nem volt sokáig az övé.

Hajnali ötkor mindenki alszik, az alvó testek öntudatlan mozgása, korgása, horkolása és sóhajtása mintha nem is kétszáznegyven embertől, de egyetlen óriási állattól származnék. A sötétség láthatatlan falai élnek, lélegeznek és emésztenek. Aki hirtelen riad föl álmából, azt hihetné, egy cethal bendőjébe került. Valaki megmozdul, lekúszik a vackáról, és tíz lépéssel odébb belenyúl a sötétbe. Addig tapogatja, míg testet nem ér a keze: „Eridj kenyérért.” Előbb csak egy, aztán három, végül tíz ember kel föl, húzza a bakancsát, öltözik. Ők a sorosak. Mennek kenyérért.

Tíz embernek kellene indulnia, hogy elhozza a kenyeret, ki-ki a saját csoportjának, a húsz-harminc főből álló „grupának”. Mégis négyszer-ötször annyi ébred, öltözködik és indul ki a sötét, ködös éjszakába, neki a hidegnek és a jeges útnak. Miért nem alusznak? Alhatnának. Hatig háborítatlanul pihenhetnének. Mégis mennek a soros után, mert a kenyérvágó már ötkor nyit. Odaállnak ők is az ablak elé, nézik a pislogó kőolajmécsest, a mérleget és a súlyokat. Vajon csal-e? Nyilván csal. De ügyesen csal, nem venni észre. Jó, ha a körmére néznek
Aztán visszakísérik a tíz embert. Volt idő, amikor vasdoronggal ütötték le a kenyérhozókat. Aztán volt idő, amikor a kenyérhozó azt mesélte, leütötték, azért hiányzik egy cipó. Volt idő, amikor ezért vagy azért, de valamiért mindig híja volt a kenyérnek. Ellopták.
Lehet, hogy ma nem lopnak már. Miticzki különösen becsületes. Éhes, de becsületes. Mégis öten-hatan kísérik. Odabent szétvágják a kenyeret, és pontosan lemérik, fából, szögből és madzagból szerkesztett mérlegeken, melyek a tizedgrammokra is érzékenyek. Ezt már mindenki éberen ügyeli. Utána kisorsolják az adagokat; a szűk folyosó elnéptelenedik, mindenki visszakúszik a helyére. Kezében a kenyér. Van, aki megeszi egy ültében, „egyben dörgöli be”, mint Póra. Láttuk, mire megy vele. Van, aki késsel szeli, a másik morzsálja, a harmadik tüzet rak a barakk előtt, és megfőzi a kenyeret. Ezt a szokást a németektől tanulta, s a híg, barna pépnek a neve is német. Brótzuppe a neve.

Miticzki, a szűcs, elteszi a kenyeret. Két zacskója van, rongyos olasz köpenyből varrta. Az egyikbe belesüllyeszti a frisset, száját elköti, és a zacskót felakasztja az oldalára. A másikból előveszi a tegnapi kenyerét. Azt megeszi. A mait holnapra teszi el. „Nem bírod megenni?” – kérdem tőle. Rám néz, röhög. Aztán elmondja, mennyi kenyeret bírna enni, ha volna. Csupasz kenyérből megenne hat kilót, azt mondja. Hagymával nyolcat is. Elhiszem neki. Én magam is megettem egyszer egy tele vödör főtt burgonyát, amit a szakácsok loptak és rejtettek el. Véletlenül akadtam rá, egy vizeshordó mögött. „Ha elbírod, mért nem eszed meg?”
Hogy legyen holnapra, mondja. „Holnap is lesz.” Hátha nem lesz? Jöhet egy hófúvás, elakad a szán. Jön egy parancs: bevagonírozni. Akkor nincs senkinek kenyere, csak neki, Miticzkinek. Aztán a tudat: van kenyerem. Van, csak nem eszem. És aztán legutoljára a lehetőségek… „Miféle lehetőségek, Miticzki?” Ezt is megmagyarázza. Például megjön egy csoport, hosszú útról, kiéhezetten. Egy adag kenyérért ideadják a köpenyüket vagy a bakancsukat. Egy jó bakancsért kaphat öt kiló kenyeret… Miticzki mosolyog, övére köti a zacskót, és rágombolja a zubbonyát. A tőke rongyzacskóban is tőke marad, őrizni és dugdosni kell.

*

Ne gondolja senki, hogy Miticzki spekuláns. Miticzki nem üzletet remél, csak az éhségtől fél. Kingsley, az Afrika-kutató leírja, amit sok néger törzsnél tapasztalt, hogy borús időben, félhomályban az emberek nem mernek kijönni. Félnek, mert nem látszik az árnyékuk. Az afrikai négert az árnyéka nyugtatja meg. Miticzkit a kenyere. A hadifogság, fejlődésének ez a fokán, sokban hasonló egy primitív ősállapothoz. Az ember ismét szembekerül a természettel, létének alapvető gondja az önfenntartás. A legtöbb fogoly tudatosan nagy ösztönösen az éhhaláltól fél.
Nagy Berci esete azt példázza, miképpen születik meg az ösztönöknek ez a riadalma. Miticzki esete pedig azt, hogy miért nem szűnik meg, miért válik tartós lelkiállapottá.

„Hátha elakad a szán” – mondta Miticzki. Értsd: hófúvás jön, elakad a kenyér, és Miticzki nem mehet érte maga, mert Miticzki fogoly, Miticzki tehetetlen, Miticzki tehát éhen hal. A mai kenyér megvan, de ha a holnapi elmarad, nem harcolhatunk érte, a sors, a végzet, a szellemek vagy az istenek kezében vagyunk. Ebben a pillanatban a kenyér fétissé válik.

*

Félreértés ne legyen: a fogság nem visszahullás az ősállapotba. De az élet két alapvető kérdésében, az önfenntartás és a fajfenntartás, a kenyér és az asszony kérdésében mégis rendhagyó, szokatlan, abnormális. Ebben a két kérdésben a test nem talál kielégülést, és a lélek nem kap feleletet. Az eredmény az, hogy a megriadt lélek sebtében és rögtönözve próbál egyensúlyba jutni. Szertartások és babonák születnek. Az ember sok vonatkozásban az ősállapotra üt vissza. Erkölcsi rendje megbillen, s hajnali sötétben lebunkózza a kenyérhozókat. A logikus ész megzavarodik, a cselekvés együgyű ceremóniákká válik, ok és okozat törvénye már nem egyeduralkodó. Minden fogoly babonás. Ha a táborparancsnok az új egyenruháját ölti fel, akkor transzport készül. Homoróczi őrmester esküszik rá, hogy amikor a konyhára csupa nyírfát visznek a favágók, akkor estére húst főznek.

A parasztok, mint Póra, a képzeletüket mozgósították. Egész múltjuk sarkaiban bicsaklott ki, az esztergomi szőlőhegy kacsalábon forog, és az otthoni lebbencsleves disznótorrá kellemesedik az emlékezésben. Ha négy ember összeült egy sarokba, már messziről nevették őket: „Főznek.” Aki közelebb kerül, hallhatja, hogy csakugyan főznek; egy órát, kettőt, többet is eltöltenek azzal, hogy megvitatják a szerb lecsót, az igazit, a könnyfakasztót, vagy a hájas tésztát, ahogy a Tiszaháton készítik, barackízzel. A hangulat csaknem szenvedélyessé válik, az utolsóra mindig rá kell licitálni… „Hívjátok Tóthot…” Tóth Jóska diósgyőri vasas. Miért kell ehhez a Tóth? „Mert gyönyörű szépen tudja elmondani a madártejet…” Felhajtják Tóthot, s az elmeséli, akár ötször is egy nap. Nagy népszerűségre tesz szert vele; ha kívánják, még a sztrapacskát is elmondja. Az a ráadás.

*

Ne higgyük, hogy az értelmiség kivétel. Ott ültem a tábornokok között, mikor „főztek”, pedig az ő élelmezésük bővebb és ízletesebb. A legénységi koszt tompa egyhangúságát, az íztelen kölest, a rosszul hántolt főtt zabot és a régen elunt káposztát csak hírből ismerik. A tisztek között a lopás éppúgy napirenden volt azokban az időkben, mint a legénységi táborokban. Ha volt különbség, csak az az egy, hogy az értelmiség igyekezett a képzeletét megzabolázni, az ábrándoknak valamilyen nevetséges célt adni. Az értelmiség abban különbözött a tömegtől, hogy megírta az ősállapot illemkódexét. Néha be is tartotta.

Egy olasz kapitány, Galotti nevű, mélyen lenézte és kinevette azokat, akik az evésről társalogtak. Ha szóba került a koszt, fogta magát, és otthagyta a társaságot. Galotti recepteket gyűjtött, tizennégy nemzet ínyencfalatainak és parasztebédjeinek előiratát. Mikor megismertem, a magyar gyűjteményből csak a mákos guba és a tárkonyos bárányleves hiányzott; e kettővel én gyarapítottam a gyűjtést. Robert Quast német repülőhadnagy, a vaskereszttel az oldalán, minden étkezést átszámított kalóriákba. Naponta hosszú időt töltött számolással, aztán közölte az eredményt: „Vacsora: 270. De – tette hozzá – ez az adat nem az egyén jóléte szempontjából fontos, hanem tisztán tudományos célból.” Ez sem volt magános jelenség; minden táborban több száz „kalóriás” akadt.

És nemcsak kalóriás, de receptgyűjtő, kenyérbabráló, makk– és gombakereskedő is. Ezek az emberek nem bogarasak, hanem típusok, élő bizonyítékai annak, mennyire úrrá lett az éhhalál pánikja a jellemen, az idegeken, az észen. Tömegével kínálkoznak a példák, de ennyi talán elégséges volt. Hiszen ez az idő, melyet az emberiség történet előtti őskorához merészeltem hasonlítani, elmúlt. Ha egy évig tartott, ha kettőig vagy tovább, előbb-utóbb vége szakadt. A hadifogolytáborok szervezése és ellenőrzése – s vele az ellátás is – javult. Egyre jobban közeledett az előirányzott 2320 felé az egyes ember egynapi fűtőanyaga. Az a nagy törés, amit a fogságba esés és az azt követő idő jelentett, egyre távolabb szorult a múltba, s minél messzebb került, annál inkább szelídült. A csillagomlásból apránként egy új rend bontakozik ki, egy mikrokozmosz törvényei, egy új világ. Igaz, hogy ez a világ zsúfolt és szűk, földje és égboltja tenyérnyi, de mégis állandó és mégis, fejlődő, azaz hasonló ahhoz, amilyen a régi, az igazi volt. Élni lehet benne.

*

Minek nevezzük? Belenyugvásnak, lábadozásnak vagy átalakulásnak? Új életérzésnek vagy új idegállapotnak? Mondjuk így: új öntudat – és nézzük, mi van benne új.

Vagy várjunk még. Mielőtt szemébe néznénk ennek az új embernek, kérdezzük meg tőle, éhes-e még. S ha még az, vajon minden cselekedetének rugója és minden gondolatának a határa az éhség-e még ma is.
Úgy látszik, éhes. Pedig ma már a „normán” él, akár Ukrajnában, akár a Kaukázusban, akár a Távol-Keleten. A hatvan deka kenyeret mindenütt megkapja, s bajtársai közül azok a latrok, akik a főtt ételét dézsmálták meg, a darált tengerit, a kölest és a krumplit, túlnyomórészt lebuktak már. Mégis éhes. De hisz megmondtuk jóelőre: ezt az éhséget nem mulasztja el a kenyér. Ez az éhség a Tantalos kínja, olthatatlan és el nem múló. Ez az éhség már független a gyomortól és a bárzsingtól; ha dugig etetné valaki, mint a tömni szánt libát, akkor is azt mondaná: Ehetném.

Hát akkor mi a változás? Egy párbeszédet másolok ide. A két mesélgető egy farakás tövében hevert, ősszel, egy vasárnap délután. Én, látatlanul, a farakás túlsó oldalán. Az egyik Tagilban volt, a másik, mint látni fogjuk, a 150-esben. Elég messze egymástól. Onnan sodorta őket össze a sors, ebbe a harmadik táborba, a farakás mögé. Csöndesen és megfontolt lassúsággal beszéltek, ahogy a magyar ember szokta, amikor ügyeli a szavát. Ekként beszéltek:

„Hogy mit kaptunk a kórházban, Tagilban – mondotta az, aki Tagilban volt –, nem mondtam azt még neked? Volt egy darab – de negyven-negyvennégy dekás, legfinomabb karolina rizsből bukta, tiszta vajjal, mert ott csak vajjal sütöttek, de azt tudod már. Aztán egy egészen finom leves, ez előtte volt, zsíros, tésztás lisztleves, a tésztája is széjjelfőtt olyan jó, sűrű pépesre, benne hússal. A legfinomabb kecskehús vagy marha, vagy ló. Egy levesben volt hat-nyolc deka zsír, így szemre, ahogy becsülni lehetett. Reggelire két és fél deci leves, fehér kenyér húsz deka és vaj. Hallod?” „Az semmi – mondta a másik. – Elmondom a 150-es láger menüjét. Leves volt… Milyen leves? Nem akarok hazudni, zöldség– vagy becsinált leves, a szép sárga olaj csak úgy úszott rajta, négy deci. Utána köles és egy fasírt. Ez volt a második fogás. Húsz deka kenyér, és utána jött, kérlek szépen, az USA-puding. Szóval finom puding, amerikai, olyan színe volt, mint a tejnek, és semmi íze se volt, csak nagyon jó. Utána jött a szesztra, és adott vitamint. A plusz B plusz C. Az A gömbölyű volt, savanyúcukor-ízű, a B olyan, mint az otthoni sörélesztő, csak romlott; fel volt puffadva. A C pedig gyümölcsoldat. Ismered?” „Nem – mondta a tagili. – Tagilban csalánt adtak, azt mondták, abban van C-vitamin…” „Lehet. No várj, szóval ez volt háromkor. Fél ötkor jött a szesztra, hozott két deci tejet és húsz deka kenyeret, és megkérdezte, na, kakgyela, Jozef. Mondtam neki: jó, jó, de nem értette, mert csak tatárul tudott, és meg is tanultam tatárul számolni. Ma is tudok tízig. Ber, ike, ös, durt, bis, ez az öt, aztán alt, zside, szikesz, tugosz és un, ami tíz tatárul. Tizenegy az unber, zsigerme az húsz, utosz harminc, krak az negyven, tovább nem tudom…” „Én is tudtam tatárul – mondta a másik –, csak elfelejtettem. De azt akartam mondani, hogy nálunk, Tagilban magyar szakács is volt. Akkoriban, mikor három hónapig a marharépa levelét főzték levesnek. Gyuri bácsinak hívták, és volt neki állítólag Kolozsvárott egy magyar-román barátsági vendéglője; de az a leves mindig tele volt szöcskével, és a konyha is tele volt velük. Mindig volt a levesben szöcske, egyszer kivettem a szöcskét, letettem az asztalra, erre elugrott… Addig volt jó, míg Gyuri bácsi volt a konyhán, mert ennek volt egy cimborája, a Babinec, aki őrmester volt a tábori csendőröknél. Akik vele szolgáltak, azt mondják, rettentő állat volt a fronton Babinec, két ruszint bottal csíkosra vert, és ilyeneket csinált, de ott nálunk megbecsülte magát. Este volt neki találkája Gyuri bácsival, mikor már sötétedett, kinn az illemhelyen. Néha egy órát is várt Babinec, amíg Gyuri bácsi megjött, és azt mondta neki: Na most gyorsan, Babinec – és átadott neki egy nagy szárított halat. Babinec begyűrte a zsebébe, és mindennap ideadta a felét. Később azt mondta, hogy tanulni szeretne, erre tanítottam őt magyar történelemre, el is jutottunk a nándorfehérvári csatáig, de akkor Babinecet elvitték valahová az Urálba, le délre. Nagyon odavoltunk mind a ketten, kérlek, de ne gondold, hogy a szárított hal miatt, mert el is felejtettem mondani, hogy Gyuri bácsi közben begyulladt, félt, hogy rájönnek a haldologra, és nem adott semmit a Babinecnek.”

*

Naponta ezer és ezer változatban bukkant fel ez a párbeszéd, amelyet aligha jegyzett föl valaki, hacsak a költők, poétaérzékenységükkel meg nem örökítették. Álljon itt a gyűjtésből egy dal, mely a lublinói tábor minden tarka estjén nagy sikerrel szerepelt. A közönség tízszer is elénekeltette. Szerzője Budai László, aki a magyar rádiónak volt az énekese.

„Messze száll a gondolatom innen,
Oda, ahol nagyon szép a nyár,
Ákácos út, vadvirágos kertem,
Hej, mindig csak az eszemben jár.
édesanyám vajon mit csinál most,
Süti talán a jó kenyeret,
Viszi talán apámnak a lángost,
Én istenem, mért nem mehetek?”

Az elmondottakból megjósolhattuk volna sikerét. Az éhség pánikja kísért benne; de már megbékélten, borongósan. Egy másik vers is ezt az ízt őrzi; hosszú a vers, csak a végét jegyzem ide. Szerzője dr. Szentirmay Zoltán főhadnagy, címe: Búcsúbeszéd egy sós hal fölött. Az ezüstszínű halacskát tenyerére emeli, s e jelképes ravatalon ekképpen engeszteli:

„Bocsásd meg sújtó kezét a halásznak,
a víznek, hogy ő lett hozzád hűtelen,
a mord sónak, hogy vele megaláztak,
s e néhány sort bocsásd meg énnekem.

Hazámtól én is messze elkerültem,
s úgy fojt e furcsa, vad világ;
s míg föléd hajlok búsan, elmerülten,
irigylem tőled, kis hal, a halált.”

Hadd példázza e két szemelvény azt, ami a hadifogság alaphangulata. Honvágy és étvágy, mint mondottuk volt, s e kettőben a döntő, a nyomós az utóbbi. Nem múlik el akkor sem, mikor a gyomor már eltelt; azoknál sem, akik „beérkeztek”, és régen elfeledték már, milyen az éhség, mert aki egyszer bennszorult egy égő házban, amíg csak él, mindig elsápad, ha meghallja a tűzoltók szirénáját. Ez az, ami az éhségben el nem múló, amit nem enyhít a szőlő a lágy kenyérrel, s amit csak csillapít, de soha el nem csitít az idő. Ez az, ami az öntudatban a régi; nézzünk utána, vajon mi benne az új.

Nem volt nehéz ráakadni. Az új: Babinec. Babinec, aki „vadállat” volt a fronton, két ruszint megbunkózott, Babinec, aki a történelemtanárnak odaadta a hal felét, és aki, valami homályos nyugtalanságtól űzetve, tanulni akar. A vadállat Babinec, aki eljut Nándorfehérvárig és Kapisztrán Jánosig, és nyilván még sokkal tovább is eljutott volna, ha történetesen egy másik táborba el nem viszik.
Ne üljünk fel valamilyen híg humanizmus csalogatásainak. Ne higgyük azt, hogy Babinec, mint mondani szokás, „megjavult”. Igaz, hogy Babinec csakugyan megjavult, de ez az ő egyéni útja, saját szerencséje. Ne általánosítsuk ezt a tömegek sorsára. Nem hiszem, hogy az emberek három hónap koplalással, azaz ilyen potya áron megjavulnak. Ehhez sokkal több kell.

De valami mégis történt Babineccel. Ha hazamegy, a felesége néhány hét múlva észreveszi, hogy az ura megváltozott. Megváltozott a tanár is, Babinec barátja, a két idézett költő és Miticzki is. Láttuk, hogy Babinec megjavult, de Miticzkit elvesztettük szem elől. Könnyen lehet, hogy Miticzki nem javult meg, csak változott. Ez a változás egyelőre nem minőségi, csak mennyiségi. Hőseink – idáig – nem mélységben fejlődtek, hanem szélességben. Egy olcsó hasonlat kínálkozik: Babinec valahogy úgy fog beszélni a feleségével, mint aki az anyanyelvén kívül megtanult még néhány idegen nyelvet, franciát, spanyolt vagy görögöt. Vagy az oroszt. Nehéz lesz észrevenni, hangsúlya nem torzult, szókincse nem gyarapodott. De mégis jobban kell beszéljen magyarul is. Babinec lényege az anyanyelve maradt, de ez a nyelv tágult, bővült, kamatozott.

Sok szó esett az éhségről. Annak, aki éhes, vagy éhes volt valaha, mindez az unalomig nyilvánvaló. Annak, akinek nem ismerős ez az állapot, annak talán az elmondottak nem mondanak eleget. Igaz, hogy Európán egy háború csapott át, s ez nemcsak a pusztulás, hanem a szükség csatája is volt. Ez a háború sok „önkéntes” éhezőt verbuvált, úgy, ahogy az önkénteseket verbuválni szokták: kényszerrel és szuronyokkal.
Az éhezés kínja nem a foglyok előjoga. De itt a fogságban ez a megrendülés oly tisztán figyelhető meg, mint egy kísérlet. Előfordul, hogy „elakad a szán”, s akkor az éhség, akár egy baktérium a lombikban, szaporodni kezd, és tisztán mutatja a tenyészet tulajdonságait.
Felparázslott a gyanú, mely idáig az ösztönökben szunnyadt: hogy ezen a világon nemcsak élni lehet, hanem éhen is lehet halni.
Ennek a viharnak ennyi a magva. De ettől értelmét veszti az a rend, melybe belenőttünk, imbolyogni kezd az értelem, mely elfogadta, s az érzelem, mely fénnyel árasztotta el azt a rendet. Nemcsak a jelen, a múlt is megrendült bennünk. Egyszerű szóval: nemcsak ma és itt, hanem tegnap és otthon is éhen lehetett volna halni. A lét bizonytalanná vált, az agy nem lát benne törvényt. Csak egy menekülés van: a képzelet országa. Mint mindig, amikor az ember körül megrendül a valóságos lét, a lélek összezsugorodik, és a fantázia selyemfonalával sző maga körül gubót, mely oltalmaz, éltet és melegít.

Aki eddig mosolygott rajta, talán most megérti Póra Ferencet. És megérti, hogy az esztergomi szőlőhegyen, ahhoz a bizonyos krumplipaprikáshoz pontosan annyi szalonna kell, mint amennyit Póra Ferenc mondott. Egy szikrával sem kevesebb.