Ezt a darabot 1969-ben írtam, de - rajtam kívül álló okokból - csak tíz év múlva jutott el a színpadi bemutatóig. Időközben azonban Kardos György jóvoltából a Magvető Kiadó gondozásában nyomtatásban kétszer is megjelent. Így aztán (szóban és írásban) kapott már jó néhány kritikát, méghozzá egymással homlokegyenest ellenkezőket. Akadtak köztük, akik életem főművének tekintették, de olyanok is, akik pályám mélypontjának, „zsákutcának” minősítették a darabot, vagy „odavetett, szedett-vedett elmefuttatások” és szórakoztató egyperces novellák sorozatának.
   Szokatlan minálunk, hogy ilyen kontraszthatása legyen egy írásműnek. Tévedek talán, de az a gyanúm, hogy akik elmarasztalták, épp azt kérték számon a darabon, aminél több akar lenni: az elmúlt ötven-hatvan év magyar történelmének parafrázisát, két emberöltő groteszk, nevettető (sokszor hátborzongatóan nevettető) ábrázolását.
   Nem is egészen alaptalanul. Például, engem Istvánnak hívnak, hősömet pedig Pistinek; kézenfekvő tehát a föltevés, hogy valamiféle önéletrajzot, iróniával átszőtt memoárt akartam színpadra vinni. Belátom, így is van értelme a darabnak, hiszen ami a színpadon történik, azt vagy átéltem, vagy átélhettem volna – az epizódok tehát összecsengenek az elmúlt idők jó néhány emlékezetes eseményével. Így tehát, aki nem akar mögéjük nézni, még így is eltölthet egy – remélem – kellemes estét.
   Én ennél többre vágytam, de mi másról írhattam volna? Itt élünk, egy asztalnál ülünk, ugyanazt a partit játsszuk ugyanazzal a kártyapaklival, és nekem épp ez a leosztás jutott. Így hát csak azokban a helyzetekben tudok tájékozódni, amiket a történelem fölkínált nekem. De történelmet írni? Ez a történészek dolga, nem az íróké. Gyanítom, hogy Stendhalnak a waterlooi csata csak arra kellett, hogy a „történelemből” mit sem értő, de hősi babérokra vágyó Fabrizio dell Dongo odamenjen egy ismeretlen őrmesterhez, és föltehesse neki ezt a tüneményes kérdést:
   - Uram! Most először vagyok csatában. De mondja: igazi csata ez?
   Úgy vélem, a történetírókra a csata kimenetele tartozik: ez győz, amaz veszít. Az íróra, hogy hősét bemutassa, akár győztesként, akár vesztesként vesz részt az ütközetben.
   Én sem akartam tehát élethű történelmi tablókat festeni, hanem e tablókba beleszületett, belehajított, belekényszerített én (vagyis: idegzet + jellem + alkat, tehát személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát, ebbe való belepusztulását vagy ebből való fölgyógyulását nyomon követni, ahogy Pisti (2. felvonás) egy apróhirdetés nyomán magára talál, és a négyből egy Pistivé válik.
   E század eseményeiből csak az alaphelyzeteket választottam ki; hogy mutatósabban fejezzem ki magam, az archeszituációkat. Olyanokat tehát, melyek nemcsak most és velünk, magyarokkal, hanem máskor és más égtájak alatt is kialakulhattak volna. Alfred Jarry, a modern drámaírás egyik alapító tagja azt mondta a nézőknek az Übü király bemutatóján: „Történik Lengyelországban, vagyis sehol.” Én viszont így kiáltanék le a nézőtérre: „Történik Magyarországon, azaz mindenhol.”
   Aki a színlapot elolvassa, látni fogja, hogy nem egy Pisti szerepel rajta, hanem négy. Sokan kérdezték már, miért? Hiszen egy drámában egy személynek csak egy neve szokott lenni. Ezúttal azonban nemcsak a nevük azonos, hanem mind a négyen egymásnak kortársai, és nagyjából hasonlóak az élményeik, emlékeik, tapasztalataik. Csak a magatartásuk különböző.
   „Tudathasadásuknak” azonban semmi köze a szkizofréniához, mert az lelki betegség, ők viszont egészségesek. Még Freudhoz sincs közük; ők tehát nem a Tudatos Én, a Felettes Én és az Ősvalami megszemélyesítései. Illetve annyi közük mégis van Freudhoz, hogy ő fedezte föl szellemi lényünk valóságát, mely nem valami oszthatatlan és egynemű „jó” vagy „gonosz” jelenség, hanem egymástól különböző, sőt ellenséges erők drámai küzdőtere. Ezek elválását, egymással ütközését Somlyó György „egy történelmileg hosszan lappangó folyamat láthatóvá vált betetőzésének” nevezi a portugál költő, Fernando Pessoa verseiről írott tanulmányában.
   Pessoa ugyanis négy néven írt (Pessoa, Ricardo Reis, Alvaro de Campos, Alberto Caeiro), és négy néven lett világhírű költő, négyféle, egymáshoz nem is hasonló verseivel. Én is jól emlékszem még arra a kitűnő német regényíróra, aki hét néven adta ki a könyveit. (Kurt Tucholsky, Peter Panter, Theobald Tiger maradt meg közülük emlékezetemben.) Minálunk Weöres Sándor egy múlt századbeli, képzelt költőnő, Lónyay Erzsébet bőrébe bújva írta meg irodalmunk egyik remekművét, a Psyché-t. Ezek mind a XX. század szülöttei; igaza van tehát Somlyónak, hiszen amióta rájöttünk a valóság többféle értelmezésére, azóta a valóságot értelmezni akaró ember egyetlen testben élő személyisége is több egyéniség eltérő, egyidejűleg létező látás-, gondolkodás- és cselekvésmódjában nyilvánul meg.

   Hadd idézzem - Somlyó fordításában - Pessoát:

   És most újra a darabról szólok - illetve előbb még magamról. Még soha életemben le nem írtam (és ki se mondtam) e két szót: „német fasizmus”. A fasizmus nem német, mert a német nép nem a gyilkosoké, hanem a költőké és filozófusoké. Az csak a történelem iszonyú paradoxona, hogy az a német Pisti, akit az imént még Hegelnek és Hölderlinnek hívtak, a Kristályéjszakán - amelynek most, amikor e sorokat írom, épp negyven éve - fölverte álmából, összeterelte és halomra lőtte Berlin zsidó lakóit.
   De német katona volt az a Pisti is, aki elfogott jugoszláv partizánok kivégzésekor kilépett a kivégzőosztagból, és beállt meghalni a halálukat várók közé. Azt a fényképet, mely őt a partizánok között megörökítette, egy német képeslap közölte.
   Jómagam is, kétszázhuszad magammal, egy olyan munkásszázadban szolgáltam az oroszországi harctéren, melynek legénysége azt az ígéretet kapta, hogy mihelyt egy sem marad a kétszázhúszból, ők hazajöhetnek és leszerelnek. Voltak Pistik, akik a maguk századát kiirtották; a mieink nem ilyen Pistik voltak. Januárban, amikor a szovjet offenzíva megindult, csak azzal a hattal voltunk kevesebben, akiket a túlparti mesterlövészek találtak telibe.
   Mindabból, amit fentebb elmondtam, azt a Pistit léptettem föl a darabomban, aki a kivégzők közül a kivégzendők sorába áll át, jeléül, hogy testünknek többedmagunkkal vagyunk a lakói. Állhatunk a barikád innenső vagy túlsó oldalán, egy időben és egy személyben, „ki merre fordul, aszerint”, ahogy darabom mottójában írtam. Korunkat a történészek „átmeneti kor”-nak nevezik; más szóval, most cseppfolyós állapotú az a lét, mely egykor szilárd volt, és egyszer majd újra megszilárdul.
   Tudjuk, hogy a régi görögök még nem éltek ebben a lelki válságban, sőt – fénykorában – még a jómódú polgárok sem; eszükbe sem jutott, hogy személyiségük felezhető vagy elnegyedelhető lenne, s hogy járhatnak egy ruhában és cipőben, de négy más-más életrajzzal.
   Ez volt az, ami véget ért az én világrajövetelem után: a régi szép idő.
   A négy Pisti ebbe nem kóstolt bele. Ők már kortársaink, századunk fiai. Megtanulták Einsteintől, hogy a fény parányi testecskékben és ugyanakkor testetlen hullámokban sugárzik, tehát két egymást kizáró igazság is lehet igaz. Továbbá, attól a bizonyos bécsi pszichológustól, hogy ők nem jók vagy rosszak, hanem jók és rosszak; szívükben összefér a megváltó Messiás és a gázkamrát kezelő fenevad. Átéltek két világháborút és néhány forradalmat; ezenközben arra is rájöttek, hogy ugyanaz a Pisti állhat a barikád innenső és túlsó oldalán. (,,Pisti a vérzivatarban” 2. felv.)Ahogyan - és milyen szépen! - megírta ezt már Karinthy: „És akkor zúgás támadt, s mint a mennydörgés zengett föl a sokaság. És a sokaság ezt kiáltá: »Barrabást!« És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: »a názáretit«”
   Ezek a prózai előzmények. Én persze, minthogy a dráma színpadra való, azokat a drámai pillanatokat gyűjtöttem össze, amelyek ezt az ősidők óta lappangó, de csak korunkban észlelhetővé vált lelki hasadást vagy inkább robbanást ábrázolják és értelmezik. Úgy látszik, ha nem is tudatosan, de már régóta készültem erre a föladatra, mert jó néhány „egyperces novellám” épp az ilyen szituációkról szólt. Ezeket bele is illesztettem a Pisti a vérzivatarban mozaikcselekményébe, de nem odavetetten, szedett-vedetten, hanem kronologikus rendben, gondosan megtervezve, mintha egy lassított filmen mutatnám be egy sziklarobbanás folyamatát.
   Remélem, a másik bírálóm is tévedett, amikor pályám mélypontjaként marasztalta el művemet (melyet pályám legnehezebb vállalkozásának érzek), de abban biztosan igaza volt, hogy „Az ember tragédiájá-nak groteszk újraélését” ismerte fel benne. Mindmáig ő az egyetlen, aki észrevette, egy barátomon kívül, hogy valóban Madách szellemének hódolva próbáltam az ő kronologikus képekre bontott drámai szerkezetét – erőmhöz képest követni, s egy évszázaddal későbbi látásmóddal „újraélni”.
   És hogy most már semmit se hallgassak el: azok, akik e darabtól nem voltak elragadtatva, nemcsak tartalmában, hanem még a címében is találtak kivetnivalót. A „Pistit” még csak lenyelték volna, de a „vérzivatar” már a torkukon akadt. „Hát csupa vérzivatarból állt az életünk?” - kérdezték fejcsóválva. „Hát nem?” - kérdeztem én.
   Mi mást mondhattam volna? Hiszen e szó a romantika korából való, s azóta megszűnt a magyar nyelv szava lenni. Talán már sok is lesz a jóból, ha még egy klasszikust szólítok elő a védelem tanújául. Én e szót Berzsenyi Dánieltől kértem kölcsön, mégpedig azért, mert A magyarokhoz szóló versének második szakaszában szinte mindazt, amit fentebb elmondtam, és amiről a darabom szól, ő már kimondta:

   Mialatt egy kéziratos dráma a színpadon megszólal - tehát a próbafolyamat idején -, többnyire jótékony változásokon megy keresztül. Egyes jelenetek megrövidülnek, mások kiegészítésre szorulnak, a párbeszédek tömörebbekké, célratörőbbekké válnak. Ez a magyarázata annak, hogy a most kiadásra kerülő szöveg néhány részletében eltér a már két ízben megjelent változatától.