Valamikor a Tóték, az Egyperces novellák első kiadása és a dicsőséges csehszlovák hadjárat ideje táján írtam először emlékkönyvbe. Lakatocska, piros műbőr, titoksarok, ahogy kell. „Az élet olyan, mint a ringlispíl, egyszer fent, egyszer lent.” Meg voltam elégedve. A mondat működött. Füllenthetném, hogy lám, a kis kamasz, aki voltam, feltalálta a maga számára a képzavart. Holott csak összekevertem a ringlispílt az óriáskerékkel. Hogy lehetőleg ne keverjem össze többet, illetve hogy tudjam, mit mivel és mi célból kever össze az ember, az író, arra ráment nagyjából tizenöt év. A groteszkre, mondjuk. S arra, hogy megint működjön ugyanaz a mondat.
A köd és a működ.
De azért a piros műbőrrel óvatos vagyok azóta is. S nem igazán tudom, mi való egy Emlékkönyvbe. Emlékek, nyilván. „Amikor hosszas tépelődés után a mestert felkerestem, hónom alatt...” Vagy „dobogó szívvel csöngettem a...” Netán „reám emelte okos... és azt mondta, hogy...” De nem emelte. Nem ismertem személyesen Örkény Istvánt. Akkor hát nem emlékek.
Holott.
Egy ilyen sokat sejtető, szikár „holott”-tal lehetne kezdeni valamit. Még Emlékkönyvbe valót is. Lévén az emlék egy igen bonyolult dolog. Amiképpen a viszony is, a közöm is. Hogyan tudatosodik, például, egy köz? Mit jelent ma Örkény? Sokat, egyenletesen sokat. Továbbá a mű tizenöt éves utóélete. Volna mit írni. Csomó közhely. „Az Örkény-groteszk oltása a magyar irodalom terebélyfájában szárba szökkenvén, maradandónak bizonyult, és izmos...” Satöbbi.
De én legyek csak óvatos.
Az írógép fekete műanyagköpenyén háklisan, otthonosan matat egy brandenburgi légy. Október vége van, bőven túl vagyok a határidőn, ideje sietni. Olvastam, firkáltam, élvezkedtem. Tud-e magyarul egy brandenburgi légy? Ha most álegypercesre vetemednék, volt eszemben, akkor lenne egy felütésem. Pár dísztelen, takarékos mondat kéne még, s egy csattanó. Semmi magyarázkodás, semmi jelző. A légy az légy. Az olvasó felnőtt. Tudja, amit én tudok, sőt. Tudjuk: a közlés minimuma az író, a képzelet maximuma az olvasó részéről. Pedig szívesen ragoznám. Szeretek ragozni. Attól lesz az én legyem. Az ahogytól. Különféle ahogyokat variálunk, plusz sors és alkat. Úgy látszik, a légy tud magyarul, mert megunván e szószaporítást, megtelepszik az „emlékkönyv” szón.
Tehát mégis Emlékkönyv.
Örkény egy nagy magyar író. Szépen haladok. Ez a megállapítás meg fogja rengetni az Örkény-recepciót. S ha ehhez még hozzáteszem, hogy az Egyperces novellákéi század közép-, kelet-közép-, közép-kelet-, na jó, szóval, hogy az európai groteszk egyik alapműve, akkor ez máris egy komoly írás.
Közben a légy szép csöndesen átül a nagybetűváltó billentyűre.
Tace!
Ez a kis cédula van a Különös házasság koporsójában. S mért hallgassak, ha eszembe jutott egy ilyen lapidáris Mikszáth-mondat? Ki mondta, hogy hallgass, von vállat a brandenburgi légy, aki tud magyarul, s nyilván olvasott Mikszáthot, hiszen aki nem, az nem tud magyarul. Magyarni.
Mikszáth is egy nagy magyar író. Őt se ismertem. És akkor most tovább, szépen, frivolan. Hogy Örkény mit írt volna egy Mikszáth-emlékkönyvbe, pardon. Pogány Süttő fia Süttőt, hogy hányféle a széjjelfelé. Esetleg abádszalóki házhelyet. Utolsó meggymagot, ilyesmit. Bár megjegyezte volna, hogy terjengősnek tartja, anekdotizmusnak. De amúgy! Jézusmária, hogy az miket vágott a fejünkhöz, nekünk, „álmodó” magyaroknak.
Örkény a leveskockába préselt Mikszáth, mondjuk. Modern idők. A leveskocka utóélete. Maggi. Vegeta. Glóbus konzerv. Örkény nélkül nem nagyon van, ha van, magyarságismeret.
A légy sokat sejtető tétovasággal otthagyja a nagybetűváltót, és átrepül a kérdőjelre. Egy ilyen emlékkönyv, gondolom, olyasmi belül, mint valami fogadási kókuszszőnyeg. Mezítláb szúr, ünnepi fekete cipőben (felső rész: bőr, talp: műanyag) csúszik. Az ember mendegél tehát a kövön, mellette, zokniban.
Örkényen kívül magyar ajak aligha említette együtt Chaplint és Petőfi Sándort.
Ez szép. Ezt én nagyon szeretem. Charlie Chaplin: National Song. Avagy szabadság-szerelem a Fifth Avenue-n. Tortadobálás, fújó paripák. Egy mákos, agyonkaristolt segesvári némafilm. Szikra mozi. Vörös Csillag filmszínház. Chaplinség és Petőfiség. E kettőből ki is áll a magyar groteszk.
Cseplényi Károly és Alexander Petrovitz.
Egyperceseket olvasni tizenhat évesen. Legelőször persze a vicc jött át, a frenetikus bohóckodása. Chaplin és Buster Keaton. Utóbb a mód. Megtalálni, lepucolni, beemelni. S még utóbb a részvét. Ami nélkül nincs irodalom. És nincs groteszk. Csöndes, takarékos, de engesztelhetetlen részvét. Az ürge-ethosz egy változata. Az író nem különb, az olvasó nem különb, senki nem különb. Suhognak Deákné vásznai. Deákné a patakban. Hypo. Rapid mosópor. Egy pirinyót mindennek véres a torka. De csak mint egy szórakozott, könnyű nyaksál. Épp hogy.
Már nem sejami lobogónk, még nem Deákné.
Viszont arra a legelső Egyperces-élményre illenék jobban emlékeznem. S részletezném, szűkszavúan. Íze, szaga, állaga, körülbelül 1970. De én csak a tényre emlékszem, a vaskos kötetre, ahogy mondani szokták, s hogy Örkény a torkomon akadt. Tán még úgyabbul, mint Karinthy. Hogy azóta számomra evidencia.
„Mi sok mindenben az ő fejével gondolkozunk, csak nem tudunk róla” – írta Örkény Karinthyról, aki szintén egy nagy magyar író. Aha, aha, ennyi nagy magyar író, dörzsölgeti a lábait a légy, de nem szól, mégis, ugye, brandenburgi. Ne szóljon bele, mikor egymás közt. Fészkelődik, unatkozik.
Hogyha lehet így írni, hát akkor talán így kéne, erre gondolhattam akkor. Már maga a szó is; groteszk. Groteszk. De tizenhat évesen az ember még ezerféleképp akarna írni. A lelke mélyén, nyilván, Petőfiül. És tengerészül, pilótául, hiszen még merő Aranyláz. A bakancsszegeit csak jóval később kezdi elszopogatni. Amikorra egy, azaz egyetlenegy bakancsa marad.
De jó, ha idejekorán tudja, hogy van bakancsszeg. És vannak Egypercesek.
Megjegyzem, én itt a Réber-féle Egypercesekről beszélek. Réber László úgy nőtt össze Örkénnyel, mint Jošef Lada Hašekkal. Hašek és Örkény. Azért, bízom benne, belőlük vagyok. Eléggé. Sok mindenem. Ha olykor nem is látszik a bakancs a glett alatt. Remélem, hogy nem. S hogy igen.
Közben beesteledett, mármint hogy most közben, és eltűnt a brandenburgi légy, szereplőm, jó kis vehiculumom, akadok is meg. Még utánaszólok, hogy Hašek speciel cseh, de hiába. Pedig tud csehül. Az ember azt megérzi.
A kastélypark, amit százegy napja van szerencsém az ablakomból láthatni, nos, a park olyan sötét, mint. De nem találok ki hasonlatot. Egy Örkény-emlékkönyvben még az is sok volna, hogy „burkolózott”. Sötét van, és kész. A többi rá van bízva az olvasó képzeletére.
Jó sötét. Talán látást, azt lehetett Örkénytől tanulni leginkább. Nem is annyira írni, mint látni. Bár ha az ember Örkényt olvas, utána takarékosabban fogalmaz, sőt, roppant takarékosan. Valahogy meztelenebbül. De se barnára sülve, se Adonisz. Az Örkény-mondat olyan, mint egy hétköznapi aktatáska kattanása. Becsukni, és akkor az ki van nyitva. Alany, állítmány, pont. Ahhoz már hozzányúlni nem lehet.
Az a próza, egyáltalán az az irodalom, ami számomra a nyolcvanas években fontossá vált – ahogy Örkény, mint mondta többször, mindent a költészettől tanult, én szinte mindent a prózától –, az a formálásmód eléggé elkanyarodott a tőmondattól. Mondhatnám, az úgynevezett „szituációt” nyelvivé, olykor mindenestül nyelvivé tette, megtörténtette a nyelvet magamagával, belül keresvén meg, hogy mi van ekívül, hogy hol van számára hely, hogyan ábrázolható mégis, ami ábrázolhatatlan. S ami akkor tán lilának tűnt, arról kiderült idővel, hogy ugyanaz az orgona, legföljebb más kéz és más regiszterek. De a levegő közös, s a fújtatók is ugyanonnan. Erdő nem egy van, de egy a szél.
Csinálj több fényt, majd meglátod.
Az érett Örkény-szöveg, mint egy belül tág aktatáska arányos lélegzete. Egyébként színleg semmi különös. Sokan hordanak ilyesmit. Nyűvik, futkároznak vele, rá se néznek. Bőrni bőr, de, mondjuk, nem az a mittudomén. Táska. Holnapi újság, tíz deka parizer, igazolvány, zseblámpa álmosság ellen, vérzivatar, Varsányiné, Egérke, kulcs, parnasszusbérlet, örökíró, szemüveg.
Talán irályt nem, mert az eléggé utánozhatatlan, de látni nagyon is.
Örkény szemüvege nagyon is ott van a mai magyar irodalom orrán. Viszont egy valamirevaló, állandóan hordott szemüveg az észrevétlen. Legalábbis annak, aki hordja. Az csak átnéz rajta, mintha ablaküvegen, de ha leveszi, akkor hunyorog, és se színén nem lát, se fonákján. Ha egyáltalán le lehet venni. Örkény nélkül nincs új magyar próza. Nincs új magyar semmi, oxigén nélkül levegő, szénsav nélkül szódavíz. Csak erre nem nagyon szoktunk gondolni.
Holott.
Például az Egypercesek elpetőfiesültek. Folklórból lettek, és folklórrá. Ha az ember, egyre ritkábban, hall valami gyanúsan, írógyanúsan jó viccet, tehát arányos, remek nyelvi művet, akkor rögtön arra gondol, vajon nincs-e ez meg Örkénynél. S akár megvan, akár nincs, ilyesmi a halhatatlanság.
Továbbá normálisnak lenni. Örkénytől normálisnak lenni lehet tanulni. Ami voltaképp nem sok, de Chaplin se sok. Talán ezért nincs iskolája. Vagy van? Mi az, hogy iskola?
Mitől van, hogy sokkal bonyolultabb, illetve monumentálisabb nyelvi konstrukciók sokkal könnyebben utánozhatók? Mitől, hogy látszat szerint nincs könnyebb, mint egyperceseket írni? Majdnem írtam, lám, egyet, csak épp a légy repült el.
Örkény legye mért nem repül el?
Holott a recept, hivalkodóan, hogy ne mondjam, pofátlanul egyszerű. Végy bármi köznapi tárgyat, nézegesd addig, mint Maupassant az almafát, tudj róla sokat, hogy kiválaszthasd azt a keveset, ami dráma, helyezd bizonyos kontextusba, állítsd fejre, avagy talpra, illetve vedd észre, hogy hol áll. És hagyd élni. Ne magyarázd meg.
És hívjanak Örkény Istvánnak. Hm.
Ha lett volna iskolája, az bizonyosan valamilyen ugróiskola lett volna. Vagy volt? Jártam is oda? Mind jártunk, csak nem oktatás folyt ott, hanem valami homályos, kívülről érthetetlen tevékenység? Ki tudja azt? Olyasmi, hogy itt egy pont, ott egy másik pont. S valahol, kiben-kiben hol, van egy legrövidebb út. Más nem is kell hozzá. Illetve, speciel az egypercesekhez még harminc év, egy bizonyos alkat, együttállás. Csipetnyi kegyelem. Ugrálni persze mindenhogy lehet, hosszan, röviden. Még célba érni is. Csakhogy az hiába tart egy percig.
Mert az Egypercesek Örkényé.
De a szemüveg azért a miénk is.
S talán akkor ez mégis valami iskolaféle.
Hogy én magyarok, te magyarsz. Mert ikes az ige.

1994