Pisti, ahogy Mácsai Pál látja

Örkény István Pistije, a tízmillió magyar Pisti egyike, miután százszor belehalt a vérzivatarba és százegyedszer is feltámadt, bejárta Pécset, Szolnokot, Debrecent, Kaposvárt és Washingtont, tizenhárom évvel a színháztörténeti jelentőségű ősbemutató után hazatért Budapestre. Mácsai Pál rendezte a Madách Kamara Színházban.
– Életkorát tekintve ön Örkény fia lehetne. De ahhoz nem elég nagy az időbeli távolság, hogy a friss klasszikust megillető tisztelettel nézzen fel rá. Mi vonzotta rövid időn belül immár másodszor Örkény Istvánhoz?
– Az embernek mindig az a sajátja, amivel korán találkozik, amiről egész fiatalon megérzi, hogy neki és róla szól. Engem gimnazista korom óta ilyen vonzalom fűz Örkényhez. Mindent elolvastam tőle. De akkoriban elsősorban még csak mint prózaírót szerettem, és inkább csak tudomásul vettem, hogy az a fajta próza, amit ő művel, színpadon is megél. Ezért volt, hogy a főiskolai felvételi vizsgára egyperceseket is vittem. Örkény nekem azt jelentette, amit a világ számára Chaplin. Életművének rétegezettsége hasonló a nagy clownéhoz. Örkény írásainak is megvan a maga könnyed, nevettető felszíne, de a mélyén komoly filozófia rejlik. Minden igény kielégülésre talál: mindenki a maga módján érti és értelmezi.
– Bizonyára nem véletlenül választotta először a Macskajátékot.
– Nem én választottam, a veszprémi színház ajánlotta a darabot, még a szereposztást is eltervezték. Kész elképzeléssel mentem le Veszprémbe a próbákra. Kedvelem ezt a munkamódszert, a színészek kevéssé örülnek neki… Dobos Ildikó, akivel a próbák alatt nagyszerű munkakapcsolatunk alakult ki, bevallotta, hogy eleinte némi idegenkedéssel fogadott: „Ez a nyálas szájú Rómeó akar engem megtanítani Orbánné igazságára, arra, hogy mi a magány és mi az öregség?”. Később azt mondta, lehet, hogy én valójában öreg vagyok és magányos? Talán ezt érezték meg mindannyian. Azt hiszem, ennek az előadásnak – az alakítások mellett – az volt az erénye, hogy sikerült a darab legalább négyszínű dramaturgiai szövetének (párbeszéd, telefonok, levelek és monológok) tarka foltjait összhangba hozni. A módszer az volt, hogy „műfajától” függetlenül akcióvá bontottunk ki szinte minden színpadi szöveget.
– Nem mindenki értett egyet azzal a cselekvés-sorral, amely Orbánné és a többiek szövegeit kíséri.
– Nem tettem mást, mint követtem Örkény szöveginstrukcióit. Valójában ő sugallja a leírt lelkiállapotokkal a megfelelő cselekvést. Számomra például a grízgaluska és a fánk emlegetése felér egy-egy instrukcióval. Elárulhatom azt is, hogy nekem a szituáció is, a lakás is ismerős. A mi családunkban is akadt olyan idős hölgy, akihez élete végéig eljárt enni a maga Csermlényije. A díszletbeli konyhaszoba is onnan való. A családunkban elég sok volt az idős ember, és sok időt töltöttem ilyen jellegzetes, lerobbant polgári lakásokban.
– Számomra az előadás csúcspontja maga a „macskajáték” volt.
– Itt is csak Örkény szövegéhez tartottam magam, illetve a produkciót. Nem tudom, megfigyelte-e, hogy nálunk Orbánné az utolsó jelenetig nem lépte át a színpadi felezővonalat – ameddig a díszletben a lakása tart. Eleinte Giza tolókocsiját is képtelen keresztültolni ezen a virtuális határon. A „szenvedéstörténet” lezáró aktus, a nyávogás rítusa viszont hirtelen áttör minden gátlást, és a macskajáték szertelen szertartássá válik, amelyben a nyávogó nők birtokba veszik az egész színpadot. Az a furcsa őrület, ami akkor kitör, tele van agresszióval, örömmel, szexualitással, mindannyiunkban lappangó mazochizmussal és szadizmussal; megpillantjuk, amit akkor látnánk, ha észrevétlenül átléphetnénk a lakások falain: a lélek minden torz titkát.
– A Pisti a vérzivarbant sem maga választotta?
– Dehogynem. Ugyan nehezen és vívódva választok darabot, de a Pistivel megpróbálhattam kifejezni a magam monomániáját; lehet, hogy nagyképűen hangzik, de igazán mindig az izgatott, hol a helyünk a huszadik század világában, milyen szabályok szerint keletkezik jelenünk a múltból és belőlünk a jövő. Néha arra gondolok, valahogy „genetikailag” bennünk van az a személyes emlékezetünket meghaladó múlt, amit a szüleink, sőt a nagyszüleink éltek át.
– Ezt az emléktartományt kereste Örkény drámájában?
– Ezt is. De még fontosabb volt a darab szigorú őszintesége, hogy nem idealizál és nem vádol egyetlen nemzedéket sem, egyaránt elveti a kollektív bűnös és a kollektív bűntelen nemzet fogalmát. Örkény szemléletének és szerintem a történelmünknek is lényegét fejezi ki a mottó: „Hogy hősök és gyilkosok vagyunk egy személyben”.
Biztos bizarr, ha most azt mondom, hogy a Pisti a rendszerváltások drámája, pedig a darab épp azokról a pillanatokról szól, mikor ez az ember – vagyis ez a nép –, belehalt a történelembe, majd feltámadott.
– Úgy érzi, hogy Örkény István felhatalmazta önt a végrehajtott dramaturgiai változtatásokra?
– Jóval kevesebb volt a beavatkozás, mint ahogy az első pillantásra látszik. Inkább csak rövidítettem, és két olyan egypercest iktattam a darabba, ami eredetileg nem volt benne. A legtöbbet egyébként a darab expozíciójával, az első négy jelenettel kínlódtam. Egészen addig, amíg meg nem találtam a választ arra, mi a funkciójuk, miért éppen a vízen járó író jelenetével kezdi és miért a nemi felvilágosítással folytatja Örkény a jelenetsort. És miért kerülnek Pisti feleségei épp itt a darabba? Miért nem mindjárt a történelemmel, pontosabban a Duna-parti jelenettel indít?
– Kíváncsi vagyok a válaszra. Már csak azért is, mert volt, aki bírálta, egypercesek laza szövetének, sőt fűzérének tekintette a drámát.
– Szerintem Örkény zseniális trükköt alkalmazott. Ezekkel a magánéleti történetekkel hozza személyes közelségbe későbbi hősét. A Pisti körül keringő nők is csak a darab érzelmi expozícióját szolgálják. Egyszerűen az a cél, hogy megszeressük Pistit, hogy azonosuljunk vele: hogy aztán a mi arcunkon is csattanjanak az őt érő pofonok, és hogy majd megbocsássuk az árulásait.
– Az előadás jellegzetességét mégis a történelmi tablónak a jelenhez való közelítése adja. Már a bemutató estéjén akadtak a ruhatárban olyan ítészek, akiket irritált, hogy a rendező tovább szőtte a cselekményt, egészen a választásokig.
– Amikor Örkény megírta a darabot, a cselekménye átívelt a korabeli jelenbe, sőt a távoli, megsejtett jövőbe is. Ha más nem, az atomtámadás víziója alapot ad arra, hogy Örkény (és Madách) szellemében „továbbírjuk” a drámát.
– Az egérinvázió a fináléban eléggé hátborzongató jövőkép. Amikor láttam, arra gondoltam: Mácsai Pál ennyire pesszimista lenne?
– Szerintem ez is a szerző instrukciója.
– A később színpadra idézett Mickey Mouse mintha oldaná ezt a lidércnyomást.
– Az eredeti darabnak is többször van vége. Először akkor, amikor Pisti célul tűzi ki, hogy végre egy Pistivé váljék. Másodszor az egérinvázió által sugallt végítélet zárja le a történetet, hogy harmadjára megszülethessen a színpadon valamiféle sokat vitatott feloldás. A próbák során még azt terveztem, hogy a darab mindhárom végét hangsúlyosan eljátsszuk, és három önálló tapsrenddel zárjuk le az előadást.
– Végül mégsem született meg ez a furcsa változat. Miért?
– Később feleslegesnek tartottam. Arra gondoltam, hogy eléggé kifejező látvány a színpadképbe beúszó, lila Barbie-villamos.
– Biztos, hogy mindenkinek az?
– Számomra mindenesetre olyan volt, mint egy gyomron rúgás. Mármint a valóságban, amikor először láttam a Körúton. Szándékom szerint ez a jelenet arról szól, hogy bizonyos hagyományainkat, jelképeinket, például a pesti villamos sárga színét nem szabad eladni. De az előadás valójában nem ettől pesszimista – ha egyáltalán az.
– Hanem?
– Szerintem az a legszomorúbb, hogy nem szerepel Rizi.
– Vagyis szerepel – Gobbi Hildát halljuk hangszalagról, a Pesti színházi ősbemutató felvételéről.
– Az én verziómból azért maradt ki ez a szereplő, mert a mi előadásunkat csupa fiatal játssza. Az egész egy nemzedéki vállalkozás. Méghozzá a mi árva nemzedékünké. És én nem ismerek olyan élő személyt, aki a problémáinkra érvényes választ tud adni, akinek a hagyományát megítélésem szerint folytatni érdemes. Nem fogadok el – de mondhatnám azt is, hogy nem fogadunk el – jóslatokat.
– Az előadás tele van példaképpel. Igaz, egyik-másik eléggé ironikusan vagy éppen polemikusan kerül megjelenítésre.
– István királynak, Berzsenyinek, Gobbi Hildának én hiszek, az őket kisajátítóknak viszont nem. Innen a polémia…
– És hogy kerül Berzsenyi Dániel Örkény színpadára?
– Örkénytől. A címbeli „vérzivatar” szóösszetétel Berzsenyi A magyarokhoz című verséből való.
– Végül is hogy állt össze képzeletében ez a sok különböző hangú és hangulatú emlékmotívum?
– A racionalizmus és az objektivitás nem a színház dolga: a színház érzéki-érzelmi „televény”. A felkészülés során többet hallgattam az ösztöneimre és az álmaimra, mint az eszemre. Ezért aztán, amikor az egyes jelenetek szimbólumát szavakban kell kifejeznem, zavarba jövök. Egyébként ez a szabad – vagyis „felszabadított” – vizionálás is Örkénytől származik. Ő írja, hogy legtermékenyebb pillanatai az ébredés előttiek, amikor szürreális összefüggések támadnak a valóság és a fantázia között. Innen származnak az előadásban látható „szabad asszociációk”. De végeredményben a történelmet is úgy éli meg az ember, mint érzéki-érzelmi benyomások halmazát. Nem tudományosan értékelt tények maradnak meg bennünk, hanem indulatok, sokszor a fények, a szagok vagy az időjárás. A személyesen átélt történelem ritkán tisztul a fejekben objektív valósággá.
– Örkénynél a vaskos valóság és a szürreális lebegés együtt jelenik meg. Ez teszi a többi között elbűvölővé Rizi alakját. A maga előadásában Rizi, éppen mert Gobbi Hilda hangját egy néma gyerekangyal kíséri, abszolút szürreális.
– Rizi a túlvilággal kapcsolatot tartó jósnő és egy pesti kofa keveréke. Mi megidéztük az előadásban az első, az igazi Rizit. Szándékom szerint ez a megoldás: játék a halállal. Az a tény, hogy ma Gobbi Hilda „velünk játszik”, a darab szellemében azt jelzi, hogy aki meghal, bármikor feltámadhat. Ha gyengül is ezzel a megoldással a szerep kettősége, ha hiányzik is így az a bizonyos kofa, nagyon felerősödhet a szellemi, a „megfoghatatlan”. Márpedig ez a transzcendens vonal alapvető a darabban, ennek mentén halad a főszereplő.
– Gondolom, számolt azzal, hogy egyesek kifogásolhatják a választásokra utaló jelenet nyílt politikumát.
– Én nem „szavazok”. Épp csak Örkénnyel és Pistivel értek egyet, én sem akarok többé kettéválni. Viszont ebben a világban élek, tehát mást sem látok, mint a közösségek, sőt az egyes emberek kettéválását.
– Ezért megy el az aktualizálásban odáig, hogy folyton kicseréli a színpadon az utcatáblát? Hiszen ha jól figyeltem meg, akkor Pisti utcáját hol Szent Pisti utcának, hol Sztyepan utcának hívják, és végül „Istip” nevét hirdeti.
– Mit gondol, ha Örkény ma élne, nem írna egy egypercest az Andrássy úttá visszakeresztelt Sugárút – Andrássy út – Sztálin út – Magyar Ifjúság útja – Népköztársaság útja vörössel áthúzott névtáblájáról? Az élet tovább írja körülöttünk az egyperceseket…