Örkény Istvánt egy szubtilis és sötét humorú, különös drámán keresztül ismertük meg, amely jelképesen tiltakozott mindenfajta megszállás, a mások ügyeibe való beavatkozás ellen. A Tóték volt ez a darab, a Kötelesség áldozatai-nak politikai hátterű rokona, amelyet két évvel ezelőtt mutattak be Párizsban. Most Mini-mítosza-i jelentek meg, ezek a rendkívül rövid, néhány sortól néhány oldalig terjedő írások, amelyek a prózaverssel, a mesével, a tanmesével és a szatírával tartanak rokonságot, és keveredik, sőt ötvöződik bennük a komolyság és a gúny, a humor és a tragikum úgy, hogy könnyezve kell nevetnünk rajtuk.
Meghatározásukhoz a gyógyszerészek hajszálra pontos adagolási technikáját kellene felidézni – nem véletlen, hogy Örkény éppenséggel gyógyszerész volt, mielőtt megjárta az oroszországi hadifogolytáborokat, hogy aztán, 1956 októbere után hat évig gyárban dolgozzon. Az említett adagolás eredményeképpen végül egy iciny-piciny tabletta születik – pontosan elég ahhoz, hogy felébressze a halottat, és felrázza az élőket. Mert a szóban forgó írások legjava hamisítatlan robbantótöltetet tartalmaz. Sötét humoruk, költői fantáziájuk emlékeztet Jarryra, Michaux-ra vagy Queneau-ra, de a magyar irodalomban minden bizonnyal új hangot szólaltatnak meg.
– Magyarországon – állapítja meg Örkény – jószerivel magamban vagyok, mint ahogy egymaga van minden író, aki az irodalmi hagyományokkal szakítani kíván.
– Miféle hagyományokról van szó?
– Mint ahogy az már nálunk közhelynek számít: a magyar irodalom legfőbb kincse a líra. Hisszük, hogy költők népe vagyunk, és ha nem léteznének a nyelvi nehézségek, néhány költőnk világhírt szerzett volna. Líránk rangjának egyik oka, hogy költőink mindig nagyon érzékenyen reagáltak a történelmi helyzetekre, mindig részt vettek az eseményekben, mint Petőfi, aki 1849-ben elesett a szabadságharcban, és akiről azt mondták, hogy egyetlen költeménye is forradalmat tudott kirobbantani. Ezzel már azt is bevallottam, hogy prózánk és drámairodalmunk nem olyan jelentős, mint költészetünk. Mindazonáltal vannak kiváló regényíróink, irodalmi örökségünkben nagy elbeszélők találhatók, Balzac, Stendhal, Flaubert követői, akiknek prózája hatalmas folyamként árad.
– És ez a hagyomány ma is él?
– Kezdetben én is ezt a nagyepikát követtem, amely változatlanul igen eleven, igen gazdag, igen népszerű. De ma már természetesen nem ez az egyetlen stílus. A két világháború között jelentkezett és áttört az avantgárdé, egyik legjobb képviselője a fiatal Déry Tibor volt. Néhány év óta pedig valóságos újjászületésnek lehetünk tanúi. A magyar irodalmi élet gazdagodik, egyre pezsgőbb, egyre forrongóbb. A hagyományos regény uralma ugyan nem enyészett el, de mellette egyéni kísérletek is napvilágra törnek.
– „Egyéni”-t mond – ez azt jelenti, hogy iskolák nincsenek.
– Olyan iskolák vagy csoportosulások, mint önöknél a szürrealizmus vagy az új regény, Magyarországon nincsenek. A hagyományokkal szakítani kívánó írók persze jó viszonyban vannak egymással, kollégák vagyunk és barátok, de nem működünk együtt, ki-ki a maga útját keresi.
– Ön személy szerint hogyan szakított a hagyománnyal?
– Vagy tizenkét évvel ezelőtt tértem le az epikus próza útjáról, mintegy lázadásként a magyarázat hegemóniája ellen. Elsősorban nem is mint író lázadtam fel a mindent kimondás, az aprólékos tájleírás, a tetőtől talpig való jellemábrázolás ellen, hanem mint olvasó. Bár gyakran csodálattal olvastam a nagy regényeket, közben rajta-rajtakaptam magam, hogy a számomra érdektelen oldalakat csak átlapozom, így akartam minél gyorsabban a lényeghez jutni, ahhoz, amit én fontosnak éreztem. És végül levontam a következtetést: én miért írjak le olyasmit, amit az olvasó átugrik, mert magától is könnyen el tudja képzelni? Ha például mégoly pontos leírást olvasok egy szobáról, mégsem a leírt szobát látom magam előtt, hanem egy olyat, amit én ismerek, ami megfelel az én szobaelképzelésemnek. Ha azt írom, hogy egy szereplő hazatért, és bement a szobájába, ez elegendő. És ugyanígy: a festő tájképet fest, benne egy házzal, amelynek füstöl a kéménye – én viszont beérem azzal, hogy kéményről és füstről beszélek, a többit az olvasó képzeletére bízom. Hát valahogy így szálltam szembe az epikus stílussal, és helyette célzásokra, a lényeges jelek megkeresésére szorítkoztam.
– És ez a Mini-mítoszok-ban tökéletesen sikerült.
– Nem minden nehézség nélkül. Nagyon lassan fejlődtem. El akartam szakadni az epikus stílustól, csakhogy Magyarországon nem volt semmilyen irányzat, amelyhez csatlakozhattam. Mondjuk, hogy mai írásaim a groteszkkel tartanak rokonságot. Csakhogy míg az önök irodalmában a groteszknek hagyománya van, a miénkben e műfaj terén csak elszigetelt, egymástól független kísérletek léteztek. Nem voltak hagyományok, nem voltak példák, amelyekre támaszkodhattam volna. És mint minden író, aki ez idő szerint Magyarországon egyéni utakkal próbálkozik, nekem is egész egyedül kellett előrenyomulnom, ami számos tévedéssel, félresiklással járt. Mert valóban ez a helyzet: ha az ember nem a bevált és elismert stílusok között válogat, akkor néha kénytelen olyasmit is feltalálni, amit másutt már évszázadokkal korábban feltaláltak. Tudniillik a saját nyelvén kell újra feltalálnia. És ez az íróra nézve roppant szomorú gyakorlati következményekkel jár. Az eredmény: rengeteg elhibázott oldal, továbbá számos regény-, novella- vagy színdarabötlet, amely mint terv látszólag könnyű, de az állandó rögtönzés szituációjában egyszerűen megvalósíthatatlannak bizonyul.
– A Mini-mítoszok-ban mégis sikerült egyfajta végtelenül gyors, alluzív hangnemet találnia, sőt: néhány sorban egyszerre képes feltárni valamely helyzet mulatságos és tragikus oldalát.
– A kötetben nyolcvan írás van, de fiókjaimban még jó négyszáz lapul, amelyek elhibázottak vagy csak félig sikerültek. A groteszk leglényege, hogy egyensúlyt találjunk a nevetséges és a tragikus között. Az ember borotvaélen táncol, és elég akármilyen semmiség, egy fölösleges vagy egy rosszul megválasztott szó, és az egyensúly felbillen. Ezért fecsérlek el rengeteg munkaórát néha csupán csak arra, hogy felbukkanjon az az egyetlen szó, amely megmenti az egyensúlyt.
– Már a címben is rálelt a legpontosabb kifejezésre, hiszen írásai mind egy-egy valamennyiünket fogva tartó fantazmagóriát idéznek fel, egy-egy olyan mítoszt, amelynek a modern életben ki vagyunk szolgáltatva.
– Ehhez a címhez mindegyre gratulálnak nekem. Csakhogy a magyar cím így hangzik: Egyperces novellák. A „mini-mítoszok” valóban tökéletes cím, de Claude Roy talált rá, ő, akinek a francia nyelvű kiadást is köszönhetem.

(Claude Bonnefoy, La Quinnzaine Litteraire,

1970. október 1–15. Fordította: Szántó Judit)