Énnekem ami bajom volt, a földtől volt csak. Mert én mindig csak földet akartam, és mindent csak ennek okából tettem, amit tettem. Ha egy lány után jártam, vagy ha ott hagytam egy másikért, azért volt, mert kevesebb vagy több föld nézett ki belőle. A kocsmába is ez vitt. A reménység, hogy lesz föld, vagy a csalódás, hogy nem lett mégse. Az apám is örökkön-­örökké a föld után vágyott, hogy a nagyapám is, azt nem tudom, mert az fiatal házas korában belehalt az aratásba Kátán, a Keglevich grófék birtokán. Mindig csak nyavalyát hozott ránk a föld, mégis ragaszkodtunk hozzá. Engem kétszer vertek meg a csendőrök, de sosem választás vagy adó vagy asszonyeset miatt, hanem mindig csak amiatt a keserves föld miatt. És megvertek volna még többször is, ha hagyom magamat, mint ahogy megvertek másokat is; nem tudom, mi van ezen különösség, de azért elbeszélem, ha annyira kívánja hallani.

Harminckilenc tavaszán volt, mikor jöttem haza katonáéktól. Híre járt: osztják a földet. Csak legyintettem, mert én már tudom, mi az, ha földet osztanak. Mire hozzánk jut a híre, addigra a föld már el is fogyott. Megvásárolja a főjegyző, a pap, a nem tudom milyen úr meg a kétszáz holdas parasztok. Aki a kondérnál ül, azé a kövérje. Minálunk ez a módja. Küldött ugyan az öregem, hogy menj csak, fiam, hátha, de én mondtam, csak pazaroljuk az időt. De csak eridj, azt mondja, más is mozog, próbáld meg. Bolondok azok, válaszoltam, és nem mentem. Mert én, ha ők nem hívnak, feléjük se nézek. Ismerem én őket. De hívtak. hogy osztás lesz, jöjjek. Mondom, nem megyek. Nem megyek, mert addigra már összeírták a népet, már azt, aki fizetni tud. Bennünket nem írtak össze. Akkor minek mennék? De csak üzentek újra, hogy menjek. Hogy miért? Talán a formaság okáért. Mondom, nem megyek. Van nekem eszem. Földet úgyse adnak, csak hívnak, hogy megkérdezzék, mit tudnék fizetni. Így lát be a jegyző a fiókba, ahol dugva áll az a kis pénz. De hát akárhogy nem akartam, bementem mégis, mert egy csomó ember verődött össze, bejöttek értem, hogy
Miska, mi csak veled megyünk, mert te érted a beszédet. Én olyan vagyok, hogy az emberi sokadalomban mindig fejembe száll a gőz. Ha tízen vannak, tízakkorára dagad bennem a düh. És akkornap még többen voltak, még a szomszéd faluból is jöttek emberek. Ott is akad olyan bolond, mint én.

Mert ottan három Dombegyháza van: Magyardombegyháza, Kisdombegyháza és csak Dombegyháza. De összeírás csak nálunk volt. Egy írnok jött a községházáról, mert a földet állítólag egyszerre kell fizetni. Láttuk a községi kocsit, érdeklődtünk. Miért nem írják össze, akinek van négy, öt, tíz, húsz hold földje, vagy annyi se? Nekünk volt hét, persze hogy nem állt meg nálunk a kocsi. De másnap, ahogy mondtam, összejöttünk és bementünk, húsz ember, a köz­ségházára. Én mentem be, nem a bátyám, mert a bátyám olyan ember, mint a Bálint Karcsi. Ha azt mondják, húzd le a gatyád, lehúzza. Hát én mentem be. Amikor ott álltunk a főjegyző úrnál, a többi egyszer csak sehogy se akart beszélni. Csak forgolódtak, pislogtak, minthogyha nézelődni jöttünk volna. Láttam, nekem kell szólanom, pedig már máskor is megütöttem a bokám e miatt a beszédrevalóság miatt, de mit csináljak, ha az emberek úgy állnak, mint a kukák, és várják, hogy a jegyző majd megkéri őket, fogadják el azt a kis földet, úgyse kell senkinek. Hát ezért szóltam én.

Mondtam, eljöttünk, főjegyző úr. Mi végre jöttek, emberek? Mondtam, mi még nem kaptunk földet. Nem? Nem. Senki? Senki. Végigfigyel bennünket, azt mondta aztán: „Mert hát van már nektek földetek, nem igaz?” Hát igaznak igaz, de például az a mi hét hold földünk először is az apámé volt, másodszor amolyan kapott föld volt az, se jó, se rossz, olyan, amilyen szíve van az uraságnak, aki adta. Mert harmadszor nem is a miénk volt az a föld, hanem az uraságtól vettük ki haszonbérbe. Dombegyházán egy léleknek sincs saját földje, olyan, ami az ő nevén áll a telekkönyvben. Pedig lakik ott vagy ezer család, de a föld, az uradalmi. Bíró Albertéké, a Nyék Ilonáé, a Törököké meg a Nágel Henriké, bár az utóbbi nem volt több ötszáz holdnál és azonkívül zsidóbirtok is volt, majd elmondom később, ha érdekli. Hát szóval a mi határunk tisztára uradalmi föld volt, és abból vett bérbe ki mennyit tudott, mert előre kellett fizetni. Nem mondom, hogy mindenütt így volt, de nálunk így, kérdezze meg a Bálint Karcsit, az megmondhatja, odavaló.

Néhány család kétszáz holdig bírta, a többi nyolc-tíz-tizenkét holdat, a legtöbb nem vehetett semmit, csak aratni járt. Nekünk az a hét hold már régen megvolt. Mikor a világháborúnak vége lett, a rokkantak kaptak két és fél hold földet. Az én apám nem volt rokkant, még csak háborúban se volt, de azért kapott. Persze haszonbérbe. Az én apám Kaszaperről jött Dombegyházára lakni, amott kapott öt holdat és emitt is szerzett kettőt, mert az apámnak is van esze. Aztán eladtuk a kaszaperi földet, és Dombegyházán vettünk a helyébe másik ötöt, így lett hét. Persze kilencfelé volt ez a hét hold, mert egy tagban nehéz szerezni. De tudja ezt maga nagyon jól.

Hát ahogy adogattuk a szót ide-oda, egyszer csak azt mondja a főjegyző: „Nektek nem lehet földet adni.” Hogyne lehetne, feleltem, mikor csak nekünk lehet igazán. „Nem lehet, mert nem tudtok egyszerre fizetni!” Csak nézek, elámulva, mintha először hallanám, hogy földet egyszerre is lehet fizetni. Egyszerre? „Úgy. Ezt a földet a Futura vette át a Jakafi Istvántól, és a Futura nektek kölcsönt nem adhat, mert nektek nincs semmitek, és a Futura nem is ismer benneteket. Mert a Jakafi úr még csak odaadná valahogy, de a Futura más. Az azt nézi, kinek mije van… Nektek meg nincs semmitek.” Ez se volt igaz, mert az én hét holdam például tiszta szántó volt, és én mindig megadtam a földnek, amit követelt. Mikor időjárás volt, hét-nyolc-tíz mázsa termett rajta, néha tizenkettő is. Volt úgy persze, hogy csak öt, hisz tudja, hogy van az. Ezt nem azért mondom, hogy fitogtassak, csak hogy lássa, nem voltunk mi olyan ágrólszakadtak. Aki velem jött a községházára, még a legnyomorul­tabbiknak is volt valamije. A többi el se jött.

Kérdeztem, mennyit kell fizetni; azt mondta, mind egyszerre. Kérdem, mennyi az a mind, erre nevetett, hogy több, mint amit mi elbírunk. De én nem hagytam annyiba, és kérdeztem, mibe kerül egy hold. Vagy tán titok? Nem titok. Szóval a Futura megvette a Jakafi Istvántól ezerkétszázért a tizenkét kvadrátot, szóval a kisholdat és ezernyolcszázért túladna rajta, csak egyszerre fizessék… Számolni kezdtem. Hétezer pengőnk volt nekünk, és tíz holdat akartunk volna érte, de hátha nagyon megnyomjuk, a felét ki tudtuk volna fizetni, az kilencezer, és maradt volna a másik kilenc, de tizenhét hold se csekélység, és a Jakafi földje sem utolsó. Mondtam neki: Hát ide hallgasson, főjegyző úr… Csak egyszerre lehet megfizetni? Csak egyszerre. És mondja, ha már beszélünk… Maga nem vett a földből? Ideges lett a főjegyző. „Mi dolga vele?” Csak kérdem. „Ne kérdje.” Már engedelmet kérek, csak nem titok… „Nem titok. Nem titok. Vettem én is.” És mennyit vett a főjegyző úr? „Negyven holdat.” Erre én lettem ideges. Ide hallgasson, főjegyző úr… Ha az a föld csakugyan ezernyolcszáz és ha csakugyan egyszerre kell fizetni, és ha maga, főjegyző úr, egyszerre fizetett ki hetvenezer pengőt, akkor én magának… „Hallgasson, Matyelka.” De én kimondtam magyarul, mit csinálnék neki, ha csakugyan egyszerre kifizette a hetvenet. Dühös lett. „Ne szemtelenkedjen, Matyelka. Tud maga illemet.” Én tudok, mondtam. Erre még dühösebb lett. „Maga hallgasson, Matyelka. Maga nagyon fiatal ahhoz, hogy itt harcoljon: nézze, itt a sok öreg ember, egy se szól…”

Ebben neki volt igaza, mert az a húsz ember egy se szólt, csak álldogáltak, topogtak, a süveget gyúrták, mintha azt jöttek volna tudakolni, mikor lesz Makón kirakóvásár. Engem csúnyán leanyámistenezett a főjegyző úr, elmondott léhűtőnek, ingyenélő tolvajnak, kommunistának meg min­den rongynak, ami eszébe jutott, és aztán azt mondta: „Most menjenek szépen haza, emberek, majd én hívatom magukat.” Haza is mentek a többiek, csak én maradtam, nem is tudom, miért, de nem bírtam így hazamenni üres kézzel. Olyan íze volt a számnak, mint orvosság után. „Hát maga miért nem megy, Matyelka?” – mondta barátságosan. Hát a föld miatt… „A föld miatt?” Csakis. „No, nézze, Matyelka, ajánlok én magának valamit…” És felkelt, és a vállamra tette a kezét. Nekem erősen nem tetszett ez a barátkozás, gondoltam, ebből minden lesz, csak föld nem. Legfeljebb valami disznóság.

Hát az lett, disznóság. A Süle intéző úrnak, a Nyék Ilona gazdatisztjének volna egy másfél hold cirokja, amit meg lehetne kapni egy olyan derék és szorgalmas embernek, amilyen én vagyok… Harmadába? Dehogy harmadába. Negyedébe, kérem, mert a kapást mifelénk csak negyedébe adták az uraságok. Csak a Nágel Henrik adta harmadába, akinek a felesége zsidó lány volt, mondtam az előbb.
Nagy csalafinta volt a főjegyző. Nekem is csak azért ígérte azt a másfél holdat, hogy tartsam a számat. De mit érek azzal a cirokkal? Nem mondom, ára volt valamelyes. Harmincki­lencben száznyolcvan pengő volt a cirokkalász, és negyven pengő a mag mázsája. Jobb a búzánál. De mennyi tenger munka volt vele! Hisz maga tudja. A cirokot közölni kell, mert sűrűn vetik, aztán egyelni kell, és kétszer kapálni. Belerokkan az ember. Ha jó év jön, hoz az a másfél hold tizenhét mázsa magot és hét-nyolc mázsa kalászt. Az ezerkétszáz pengő, de negyedébe adják, pláne a Süle, az nem irgalmazott. És vágni is kellett, a magot lehúzni, azzal is négy napot kínlódott az ember harmadmagával. Meg a fuvar. A cirokszár kinn maradt a földön, kévékben. Csak decemberben, már a hóban szokjuk behordani, hamarább nincs rá érkezésünk. Ötven kéve megy egy igára, az is hat pengő, kell legalább tíz fuvar a hatszáz kévéhez. A cirok szárát nem adjuk el, azzal a kemencét fűtjük, ha kenyeret süt az asszony, vagy ünnepnapon, amikor almás rétest csinál, vagy túróst vagy mákost. Énnekem a mákos a legkedvesebb.
„Hát szóval, Matyelka, nem kell a föld?” Mondom, negyedében nem kell. „De másképp nem adja a Süle.” Nem baj – mondom –, jó lesz nekem az a Jakafi-féle föld is… „Hát arról már lemaradtak, Matyelka, de menjen csak haza egészen nyugodtan, fognak maguk is földet kapni.” Azt kérdeztem, mikor. „Őszre osztás lesz megint, akkor fognak kapni” – mondta a jegyző. Ez tavasszal volt, pünkösd tájékán, a választások után.
Nem hazudott. Ősszel csakugyan volt földosztás, de kisemberek akkor sem kaptak Csak az, akinek már volt, és tudott fizetni. Bennünket megint nem hívott senki, de én mégis bementem a községházára, egyedül. Végre is megígérte. Nem szóltam senkinek egy szót se, kérdeztem, mi lesz azzal a földdel, főjegyző úr? „Hát mi lenne?” Az, hogy kapnánk. Tavasszal azt mondta főjegyző úr, hogy ősszel, ha lesz osztás, maguk is kapnak majd. Nem kaptunk most se. Hát mikor fogunk kapni? „Hát ebből már nehezen – felelte –, és egyelőre új osztásra nincs is kilátás…” Mondom erre: Látja, főjegyző úr, a kisembert hogy kimecgelte az osztásból. „Maguk nem bírtak volna fizetni” – mondta. Ebből vita lett, és nagyon fölhergelődtünk mind a ketten. „Matyelka, men­jen haza.” De én nem mentem. Ne hagyd magad, Matyelka, – tüzeltem magam. Az urak tudnak bánni a szóval, én meg mindig csak vicsorgatom a fogam, de sosem kapok semmit. Mondottam: Elpusztulunk így, főjegyző úr… Rá se hederített. „Matyelka, menjen haza. Akinek nincs, nem is lesz.” Mondom, majd meglátjuk, főjegyző úr… „Ne kiabáljon itt, Matyelka, mindjárt megnyomom a csengőt!” Erre én azt feleltem, tőlem megnyomhatja, én mégis megmondom, amit akarok. De míg ezt mondtam, ő már meg is nyomta a csengőt, és két csendőr már ott is állt a szobában. Ismerős volt mind a kettő, a Balog meg a Wöller Pali. Nemegyszer ittunk együtt a bálban meg a kocsmában.

Megnéztek jól, aztán azt mondta az öreg tiszthelyettes: „Na, jöjjön, Matyelka.” Mondom, hova? „Csak oda, a csendőrszo­bára.” Mondom, minek. „Elbeszélgetünk” – mondta az öreg. Gondoltam, jobb lenne a tornácon diskurálni, de azért csak átmentem velük Nem volt ott más, csak a két csendőr. Leültek „Mondja, Matyelka, miért kötözködik mindig?” Nem kötözködöm, mondtam, csak kérdeztem, mi van a földdel. „Hát az micsoda, ha nem kötözködés?” Tudakolás, mondtam. Csak szabad tudakolni, mi van azzal a földdel? „És mi van?” Így beszélgettünk. Ők írták, amit mondtam és a végén szóltak, írjam alá a protokollust. Mondom, nem írok alá semmit. „Csak a nevit írja oda” – mondta Balog. Megráztam a fejem. Semmit se írok. Erre Balog legyintett, és azt mondta: „No, elmehet, Matyelka.” Én meg köszöntem és hazamentem.
Egy hét múlva behívtak újra, de most már cédulával. Az öreg tiszthelyettes nézte a papírt, forgatta, visszaadta. „Ez nem ide szól.” Hát? „A csendőrlaktanyába.” No jól van, mondtam, és elindultam a csendőrlaktanyába. Nem nagyon iparkodtam, de ha az ember mégoly lassan jár is, egyszer csak odaér. Vittek rögtön Sefferhez. O volt, meg egy szakaszvezető, a Gál. Azt is ismertem, még tegeződtünk is, pedig az ilyesmi csendőrrel nem szokásos. Köszöntem illedelmesen, ők is köszöntek, hogy adjon isten jó napot, Matyelka, és rögvest húzták a zubbonyukat lefelé. Nekem csak intettek, hogy vetkőzzem én is. Hát vetkőztem.

Minek? Hát tudja maga nagyon jól, hogy minek. Megvertek. Hogy hogyan? Nagyon megvertek. Mind a ketten. A Seffer ugyan csak két pofont adott, de rettenetes pofont. Mit szóltam? Semmit se szóltam. Talán mondtam, hogy ne bántsanak, emberek, vagy valami ehhez hasonlót. Nem emlékszem rá. A Seffer leadta a két pofont, aztán visszaült az asztalhoz, és azt mondta Gálnak: „No, Jancsi, most mutasd meg, hogy Szabolcs megyei gyerek vagy!” Mondottam Gálnak: Mit vétettem neked, Jancsi? A te apád éppolyan lerongyolt senki, mint az enyém. Mondhattam annak! A csendőr olyan, hogyha bejön az isten, annak is azt mondja: Vedd le a kalapod, nyavalyás. Egy álló óra hosszat vertek, főképp a talpamat. Utána kidobtak az utcára, de én nem bírtam lábra állni, és térden kúszva cipeltem magam Dombegyházán végig. Az emberek röhögtek. Pedig mi van azon különös, hogy az embert megverik a csendőrök? Maga is csak azért firtatja, mert magát talán még nem verték meg. Nálunk ez mindennapos volt, megkérdezhet akárkit a faluból, még Bálint Karcsit is, bár azt sosem bántották. Annak minden úgy volt jó, ahogy éppen volt. Az ilyen ember épp a csendőr gusztusára van, nem úgy, mint én. Mert én nem nyugszom soha.
No, most már ne faggasson tovább, röstellem, hogy ennyit is mondtam. Ha megvertek, hát megvertek; egy hétre rá szántottam már. De a Donnál lefagyott a lábam, és ampu­tálni kellett a lábfejemet. Ilyenkor, ha jön a hideg, mindig rettentően sajog a lábam. Úgy fáj, mint amikor csonkoltak, és ez most már mindig így lesz, megmondta a doktor. Ha jön a hideg, mindjárt fáj. Hogy otthon vége a csendőrvilág­nak, az nagyon jó, de ha látni fognak a mankómmal bicegni, engem otthon is már csak sajnálni tudnak. Ha fel is kötnek egypár minisztert, mit érek vele? Az én lábam csak fáj tovább.