– Mit jelent önnek írónak lenni?
– Talán könnyebben válaszolnék, ha azt kérdezné, mit jelent magyar írónak lenni, azt jobban tudom, az vagyok. Itt születtem, itt éltem, anyám tanított e szépséges nyelven beszélni, a sorsdöntő az lett az életemben, az vezette a tollamat, az rajzolta meg a pályámat, hogy népünk sorsáról és csak a mi népünk sorsáról szólnak az írásaim, az első leírt szavamtól mostanáig.
A magyar író helyzete is, dolga is más, mint más országok íróié. A magyarul beszélő emberiségnek csak egy része, talán kétharmada é1 az országhatárok között. Harmada, talán kisebbik harmada a határokon túl, hol jobban, hol rosszabbul, ahogy jön. Amit írunk, annak nemcsak hozzánk, hanem őhozzájuk is kell szólni, hogy el ne veszítsük egymást. Nem könnyű feladat, és jórészt költőkre, írókra, művészekre vár.
De mi nemcsak a határon túl, hanem a határon innen élőket sem akarjuk elveszteni. Örök gondunk ez. Pedig itt élünk több mint ezer éve Európa szívében, de a mi nyelvünknek nincsenek édestestvérei, csak távoli rokonai, akikkel nem értünk szót. Ráadásul kevesen vagyunk, és tudjuk, hogy nem a kis népek írják a világtörténelmet, de az már rajtunk múlik, hogy a világ folyásából, a fejlődés sodrából partra ne vettessenek. Így aztán megpróbálunk jeleket adni, megmutatkozni, jelentkezni, magunkat megfogalmazni, a létünket bizonyítani, valamit megmutatni. Hogy mit akarunk megmutatni? Talán azt, hogy többet érünk, mint ahányan vagyunk. Csupa lelemény, csupa tehetség, csupa életképesség ez a nép, és adott annyit a világnak, amennyit mi kaptunk tőle.
Ez a bizonyítás nemcsak minden magyar író dolga, hanem minden magyaré. Én is, ha visszatekintek, amennyire az élet engedte, amennyi részem lehetett benne, és amennyire az erőmből futotta, ezt a többletet próbáltam bizonyítani.
– Létezik-e az ön számára a szépség hagyományos fogalma? Mik a gyökerei groteszk látásmódjának?
– A két kérdésre egy a válaszom: számomra a szépség a világ groteszk látásmódjában valósul meg. Ez persze nem sajátom, hanem ősrégi látásmódja az emberiségnek. Minden, ami van, több értelmű. Hadd mondjak inkább egy nagyon egyszerű példát. Mondjuk, egy autóbuszt. Egy autóbusz mást jelent annak, aki a futószalag mellett gyártja, mint aki már ül rajta, megint mást, aki a megállóban áll és várja, és mást, aki ne adj’ Isten, a kerekek alá került. Egy autóbuszt le lehet festeni, verset is lehet róla írni, és mind, mind valami mást fog elmondani róla. Ha mármost egy óvodás kisgyerek lerajzol egy autóbuszt, kicsit csámpás kerekekkel, behorpadt tetővel, akkor az autóbusznak egy groteszk látványa született meg, mert a gyermek üde és friss szemével valami mást vett rajta észre, amit a felnőttek, akik már hozzászoktak, mosolyogva néznek. A groteszk látásmódban van valami gyermeki, a fölfedezésnek, az első rálátásnak izgalma, frissessége, váratlansága. Ha mármost ebből kiindulva a groteszket egy író szavaival kellene megmagyaráznom, azt mondanám: minden, ami van, először van. Egyszer, és soha azelőtt, soha azután. Csak akkor, amikor fölfedeztem. Tudom én persze, hogy mindent leírtak már, nálam százszorta jobban, pontosabban, de ez engem egy csöppet se zseníroz. Ha lemegyek a trafikba, ami ide a második sarok, úgy vágok neki az útnak, mint Kolumbusz. Valahova majd csak megérkezem: a trafikba vagy Hátsó-Indiába vagy Amerikába. Vagy mind a háromba egyszerre, hiszen mondtam már: minden létező dolog több értelmű. És akár egy gyermek, akár egy író szemével nézem a világot – ez a kettő nincs nagyon messze egymástól –, úgy vélem, hogy másmerről nézve másképp is látom, és így talán egy arasszal, vagy ha annyival nem, egy hajszállal jobban megközelítem azt az igazságot, amelyet egy groteszk szemvillanás néha jobban meglát, mint a világ legerősebb nagyítója.

(Filmhíradó-interjú, 1977)