– A dolgok közepébe vágás az Örkény Istvánnal folytatott beszélgetésben túl szabályos volna. Hadd legyek formabontó, s induljak el az életrajzi „kályhától”. Novellistának és regényírónak indult, a Tóték és a Macskajáték is egy-egy prózai mű dramatizálása. Epikus vagy drámai alkat?
– A legőszintébben azt válaszolhatom, hogy írni nem szerető alkat vagyok. Utálok írni, de muszáj, és ha már muszáj, mindegy, mit írok. Ezek az iskolában tanult műfajok – próza, vers, dráma – réges-rég összefolytak már. Különbség csupán az író hanghordozásában van, hiszen a próza is dialógus, néma és négyszemközt folyó párbeszéd az olvasóval, a színpadon kimondott szó viszont nézők százai előtt hangzik el. Végre elvergődtünk addig az őszinte és egészséges „műfajtalanságig”, amikor már nem a származás dönt. Jöhet az a szó versből, dramatizált regényből vagy színpadnak írott színdarabból, csak az a fontos, hogy a nézőtéren hatása legyen. Engem semmi más nem érdekel, és azt hiszem, hogy a nézőket sem.
– A Tóték-nak regényként nem volt akkora sikere, mint a drámának – vajon miért? Műfaji sajátság-e ez, vagy annak a jele, hogy bizonyos látásmódot színházban inkább elfogad a közönség, mint prózában, ahol erősebbek a hagyományok?
– Ezen már én is törtem a fejem, annál inkább, mert a regényből írott két darabomnál – a Tóték-nál és a Macskajáték-nál – megítélésem szerint a prózai változat sikerült jobban, mégsem hallok róluk. A minap valaki az autóbuszon fölajánlotta az ülőhelyét, mert látta valamelyik darabomat. Miért nem áll föl senki, aki „csak” olvasott? Azt hiszem, azért, mert nálunk a művészet összes létező lehetőségei közül kettő van, ami közügy, sőt nemzeti ügy: a költészet és a színház. Minálunk egy magyar író új darabja vagy egy Shakespeare-dráma új rendezése ünnep, kultikus jellegű szertartás, amihez – lelki értelemben is – sötétbe öltözünk. És nemcsak minálunk: az oroszoknál, cseheknél, lengyeleknél, talán még az angoloknál is, de Párizsban, Bécsben vagy a két Németországban a színház csak produkció. Egy osztrák színikritikus, aki tíz nap alatt minden előadásunkat végignézte, a végén azt mondta nekem: „Maguktól nem a színházakat, hanem a nézőközönséget kellene európai turnéra vinni.” Így igaz. Egy regényt „kiadunk”, egy szobrot „fölavatunk”, de egy szívünkhöz közel álló verset vagy egy nagy színházi estét, mint egy sorsforduló emlékét, szinte holtunkig megőrzünk.
– A groteszk magyarországi áttörése vajon a Tóték sikerének a következménye, vagy fordítva: az áttörés következménye a siker?
– A groteszknek – mint látásmódnak – nem volt szüksége áttörésre, mert a népköltészettől, Kriza Vadrózsái-tól Weöres Sándorig, tehát mindmáig, soha el nem hallgató szólama volt a mi irodalmunknak. Az viszont igaz, hogy színpadon alig volt hagyománya, legföljebb Karinthy néhány jelenete, Füst Milán egyfelvonásosai, Tamási Áron költői színjátékai. A Tóték színpadi változatát Kazimir Károly hívta életre; valahogy úgy emlékszem erre, hogy egymást kézen fogva beleugrottunk a sötétbe. Sejtelmünk se volt róla, mit csinálunk. Tíz nappal a bemutató előtt Kazimir nagyon udvariasan, de halottsápadtan azt kérdezte: „Ugye, nem sértődsz meg, ha adott esetben nem a nagy színházban, hanem a stúdióban mutatom be a darabodat?” – Nem voltunk jókedvűek. A bemutató estéjén még a vécében is bukásszag honolt. A magyar közönség – amint az osztrák kritikus is észrevette – tudja, mikor lehet nevetni, érzi, mikor kell megrendülni, de hogy tud-e majd nevetve megrendülni, abban nem voltunk biztosak, legalábbis az első tíz percben nem. Aztán megnyugodtunk. És úgy érzem, itt kell mondanom a Tóték főszereplőjének, Latinovits Zoltánnak a nevét…
– Zavarja, bántja-e, hogy gyakran – mint én is egészen mostanáig – csak a Tóték-ról és a Macskajáték-ról kérdezik, mintha mást nem is írt volna?
– Ki nem állhatom, de hozzá vagyok szokva. Folytassuk.
– Saját írói útján vajon „mérföldkövek”-e az egymást követő színpadi művei? Következnek-e egymásból ezek az állomások?
– Nyilván én vagyok az egyetlen, aki vallom, hogy minden drámai művem az azt megelőzőből következik. Például nem tudtam volna megírni a Vérrokonok-at, ha nem előzi meg A holtak hallgatása, az viszont a Pisti a vérzivatarban című darabomnak köszönheti létét. Hogy még pontosabban fogalmazzak: mindegyik az őt megelőző folytatása, és egyszersmind annak megtagadása is. Amiről szólnak, az a folyamatosság bennük, de ahogyan azt elmondják, más és más. Minden darabom dramaturgiája szöges ellentétben áll az elődjével szemben. Hogy az előbb megpendített példánál maradjak: a Tóték még hagyományosan cselekményes darab, a rákövetkezőkben az összefüggő mese egyre jobban atomizálódik, a mozaikszerkezet felé közeledve, és ugyanakkor mindinkább absztrahálódik az ábrázolás módja. A Vérrokonok-ban jutottam el az általánosítás számomra elérhető legtávolibb csillagképéig. Nincs díszlete, úgyszólván semmi a cselekménye, nem játszódik térben és időben, csak a néző képzeletében.
– Ha van bennük folyamatosság, akkor szükségszerűen van bennük valami, ami közös. Mi lehet az?
– Hogy kivétel nélkül sajátosan magyar az alaphelyzetük.
– Ez bizonyára így van. De akkor minek köszönhető, hogy a Tóték és a Macskajáték világszerte olyan sikert arattak?
– Nem tudom. Talán éppen ennek.
– A Vérrokonok értelmezése – és fogadtatása a közönség körében – nem volt olyan egyértelmű, mint a korábbi daraboké. Számított erre?
– A kérdés meglep, mert tudtommal még mindig sikerrel játsszák a Pesti Színházban, és Claude Roy – a Tóték fordítója – már párizsi rendezőkkel tárgyal a kéziratról. Másfelől nézve azonban jogos a kérdés, mert a mi nézőink még mindig „drukkolni” járnak a színházba, szaknyelven szólva: hogy azonosulhassanak. Úgy is mondhatnám, hogy Brechtet és ami őutána következett, minálunk még nem emésztettük meg. Várkonyi Zoltán a darabhoz csak azt az instrukciót kapta, hogy az „a képzelet síkján játszódik”, ami egy rendező számára szépen hangzó semmi. Az ő érdeme, hogy megtalálta a létezésnek azt a régióját, amelyben egy elvont, gondolati dráma nemcsak hihetővé, hanem hitelessé is válik. Az például, hogy nem falak és bútorok, hanem tükrök között élünk, Várkonyi jóvoltából evidenciává vált. Ilyenkor derül ki, hogy az „író vagy rendező” vitában badarság fölvetni az elsőbbség kérdését. Munkatársak, vagy ha úgy tetszik, társszerzők vagyunk.
– A szolnoki Szigligeti Színház mutatta be új darabját, a Kulcskeresők-et, amely nyomtatásban az e havi Kortárs-ban is megjelent. A már elmondottakhoz igazodva: mi benne a folytatás, és mi benne az új?
– Ami pedig régi, a tárgya. A Kulcskeresők is az emberi cselekvésről szól, aminek ezúttal a kockázatát próbáltam fölmérni. Az alvás az egyetlen élethelyzet, aminek nincs rizikója. Mihelyt fölébredünk, mindjárt cselekvéshez látunk, amivel változtatunk a világ állapotán, arrább döccentve – ha csak egy milliméter ezredrészével is – a jelent a jövő felé. Még a legeslegkisebb elmozdulás is kockázattal jár, néha sikerrel, máskor vereséggel. Azt figyeltem meg – magamon, környezetemen, közeli és távolabbi barátaimon –, hogy minekünk nemcsak a sikereink sikeresek, hanem a bukásaink is, legföljebb egy kis idő kell hozzá. Hogy mennyi? Amennyi a bornak, hogy a szánkból az agyunkba fölszálljon. Az alulmaradáshoz több évszázadon át gyűjtöttünk tapasztalatokat, ezalatt fejlődtek ki azok a magyar gének, melyek mindig működésbe lépnek, mihelyt egy kudarccal kellene farkasszemet nézni. A Kulcskeresők pilóta hősét is ők mentik meg, a menetrendszerű prágai gép parancsnokát, pedig mögötte már kiadós bukások hosszú sorozata áll. Azt a hasznos és egészséges lelki folyamatot próbáltam nyomon követni, mely semmibe veszi a valóságot, s a nyilvánvaló vereségből győzelmet varázsol, hogy tovább tudjunk élni. E képtelenség hitelét és meggyőző voltát a rendezőnek, Székely Gábornak köszönhetem, vele zuhanunk, vele szárnyalunk föl álmaink mennyországába.
– Van-e valami, amiben a prózaíró Örkénynek nem lett volna része, ha nem kezd bele a drámaírásba?
– A drámaírás óriási időpazarlást igényel, ez a veszteségé, de számos alkotói kapcsolatot teremt, amivel kárpótol érte. Ilyen az én találkozásom Sulyok Máriával. Igaz, nekünk sok a jó színészünk, de nem tudom, hogy akik kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, tudták-e, hogy ő a Jászai? Én legalább tudom, hogy ő a Sulyok – hiszen két darabomban játszik, akkora skálán, ami ötnek is sok. És a szövegmondása! Amikor a Macskajáték-ot németül játszotta, alig vettük észre, hogy most viszont a legszebb német dikciónak vagyunk fültanúi. Ő, úgy látszik, nem tud rosszul beszélni.
– Utoljára: mikor lesz a legközelebbi bemutatója?
– Január 20-án, Washingtonban. A színház neve: Arena Stage, a darab a Tóték.

(Bátki Mihály, Film Színház Muzsika, 1975. december 20.,

Megjelent: Drámák I. Jegyzetek, 486. old.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982)