– A Magyar Napló egyik számában rövid szösszenettel emlékeztem Pistára, hogy úgy mondjam, megszólítottam, élőként szólítottam meg, s ebben pontosan benne volt, hogy számomra milyen formában, mennyire élő az írói alkata, „észrevevői mechanizmusa”, s az egész stilaritás, amiben nála a világ megjelent. Pista mind a személyes emlékezetben, mind írásaiban nagyon erősen közöttünk van. Ha csak a legjellegzetesebb írói telitalálatát veszem: az egyperceseket, s az abból levonható esztétikai szuggesztiót, azt gondolom, hogy az egypercesek hatása éppen a mai nagyon szaporán szaporodó, úgynevezett posztmodem szövegeknek a struktúrájában, szemléletében akkor is visszajátszik sokszor, ha nem tudunk róla, vagy éppen a kritika ezt nem veszi észre. Különleges és sajátos Pistánál, hogy az abszurdnak, groteszknek, ironikusnak, a szürreálisnak a panelelemei – és nem csak az egypercesekben – olyan kartéziánus stilaritással jelentek meg, ami írásait erősen megkülönbözteti a hatásuk alá került nagyon sok modern, posztmodern szövegtől; ugyanis a minimalizálásnak, az élőbeszédnek egy majdnem végletes feszítettségével operál, és facsarja ki belőle az esztétikumot. Az igazi olvasói feszültséget az Örkény-írásokban az adja, hogy ezzel a klasszikus kartéziánus puritánsággal keresi meg azt az egy szót, ami oda való, és nem hagy több alternatívát. A villanófény esztétikáját tudja megvalósítani. Talán mindenki ismeri azt az effektust, amit az éjszakai felvillanó reflektorok művelnek az égbolttal és az égboltnak a sötétségbe rejtőző felhőivel. A reflektor suhanva átmegy rajtuk, s bár kioltódik a reflektor, mégis az az érzésünk, hogy másodpercekig ez a fénysuhanás ottmarad még az égen, s még megvilágítja a felhőket. Ilyenfajta esztétikai-stiláris hatása tud lenni az olyan formában letett szövegnek, amilyen például az egypercesekben megnyilvánul. Mint egy reflektor világít át egy bizonyos problémaszakaszt, bizonyos létszituációt, átsuhan rajta, s ő maga már el is hallgat, csupán bennem asszociálódik tovább, sokkal jobban, mintha tíz jelzővel vagy tíz mondattal tovább mondaná. Ez a puritánság irodalmunkban egyenes vonalon vezethető vissza – például – egy Kosztolányi-féle esztétikához és stiláris tartózkodáshoz. Mégis megkülönbözteti Kosztolányitól, hogy a kor egész létezési-politikai hangulatára tudott ezekben az írásaiban – nem csupán homo aestheticusként – válaszolni, az abszurdnak, groteszknek, iróniának, szürreálisnak bizarr vetületével és egyensúlyával. Ugyanakkor a ráközelítés puritánsága mindig valamilyen erkölcsi megrendüléssel jár együtt. Anélkül, hogy az erkölcs vagy arra utaló szó bármilyen formában ki lenne mondva. Tudniillik a felelősség. Ennek szuggesztiója a megjelenítésben és stílusban maradandó érték.
– Időnként egy szó vagy egy mondat az írásból kinőve önállóvá válik, mint például a Budapest című novella befejezése. Ez is nagyon élővé teszi Örkényt és műveit.
– Írásban, de köznapi beszélgetésben is megfigyelhetünk (elsősorban értelmiségi szóhasználatában) bizonyos mértékig meghonosodott és nagyon pontosan Örkényre visszavezethető szemléleti és megfogalmazási módokat. Tulajdonképpen nem is tudatos ez azoknál, akik használják, különösen a fiatalok esetében. Azt hiszem, az a legszebb túlélése egy műnek, írói teljesítményének, amikor képes átmenni társadalmi népszokásba.
– Meddig él egy író? Erre természetesen több választ is lehet adni.
– Általában nem nagyon hiszek az írók zajos „továbbélésében”, akár vagy az írók próbálkoznak vele, vagy a róluk alkotott kritika próbál effélét besulykolni az olvasóba, kortársakba. Efemer erőlködés. Kétségkívül vannak írótípusok, akik mindent elkövetnek, hogy ennek a közvetlen örömét, a még személyesen megélt sikert vagy nem is tudom mit – azonnal learassák. Persze vannak, akik valóban rá is vannak szorulva erre, mert aztán később, amikor már nem lesznek, úgysem kerül rá sor... Én abban a sikerben hiszek, amit egy írás siettetés nélkül hordoz. Szerintem az igazi író úgy hat távlatosan, mint a stroncium. Hosszan élünk vele együtt, s nem is tudjuk – és most pozitív értelemben gondolom a stroncium hatását –, hogy mikor és hogyan kezd kiteljesedni bennünk a sugárzóan roncsoló hatása. Azt hiszem, ez az igazi tartósság. Épp az íróasztalom is árulkodik. Csehovot olvasom már hetek óta újra, rövid tárcáinak gyűjteményét. Csodálatos tenyészetvilág ez, egy emberi színjáték elévülhetetlen mozaikdarabja. Mindegy, hogy mily messze esik tőlem, egyszerűen itt áll, itt van, és úgy hat, mint a stroncium. Szépen, a maga módján tempózik újra és újra a mai öregek és fiatalok felé. A tartós irodalom ilyen, lassú gesztusokkal, lassú szavakkal közelít meg bennünket.
– És ez érvényes Örkényre?
– Azt gondolom, hogy Pista tökéletesen eleget tett ennek az igénynek, mindenekelőtt a népszerű és joggal népszerűsített említett műfajánál. Ez a műfaj a kvintesszenciája mindannak, amit mondani akarhatott, és tudott is mondani a világról. Eltekintve attól a forradalom előtti időszakától, mikor magát is megtévesztve – műfajban és egyébben – olyan irányba kalandozott el, ami nem volt igazán az övé. Két anekdotikus apróságot említek itt. Én is kínlódó típus vagyok írás közben; s egyszer, emlékszem, Kisorosziban kaptam tőle egy lapot, amikor már hosszabb ideje nem találkoztunk, csak tudta, hogy gyötrődöm valamivel, egy reménytelen regényen dolgoztam, vagy nem tudom, min. Egy kis humorisztikus levlapot küldött, ezen Gorkij ül az íróasztala mellett, rettenetesen töpreng, és fölülről, mint a képregényekben, odahajol föléje Lenin, kiterjeszti felé a tenyerét, s egy karikával bekeretezve Pista odaírta Lenin szájához: „Mit piszmogunk már azzal a szar regénnyel annyit, elvtárs?” A másik anekdotikus morzsa, ami talán valahogy ide passzol: Csehov levelezésében találunk egy érdekes levelet. Nagyon felfigyelt a fiatal Gorkijra, aki elküldte neki az írásait. Az egyik elküldött novellában az első három-négy oldalon egy rettenetesen hosszú, bő lére eresztett, rengeteg jelzővel ecsetelt természeti kép volt leírva: vihar közeledik, esik az eső stb. Csehov erre a novellára, melyet egyébként jónak tartott, szűkszavúan csak azt írta, hogy ez az első három oldal talán túlzás, túl sok, ellenben amikor belép a főszereplő, attól kezdve az írás megragadó, szuggesztív; és bizonyára jobb volna, ha a novella így kezdődne: Esett az eső. Mindig újra megrendít Csehovnál a naiv és élesen pontos kritika, ahogy Csehov a hozzá küldött írásokat bírálta, vagy az embereket. Tévedhetetlenül jut oda, ahol baj volt, s egy megvilágító szóval rengeteget tudott elmondani. A puritánság és tartózkodás gesztusával az író automatikusan teremti meg az olvasóban a saját visszatartott kiegészítéseinek parttalan világát. Több egy adott helyzetben az a három szó, hogy esik az eső, az én asszociációimmal s az esőhöz kötődő összes életélményemmel együtt sokkal gazdagabban tud életesen megjelenni, mintha én – akár Gorkij vagyok, akár nem – három oldalon keresztül ecsetelném az esőt. Csak meg kell találni a helyet, ahol a szűkszavú leírás, szűk jelzés elegendő, sőt több annál a három oldalnál. S persze, nem szabad kétségbe vonni, hogy egy jó konstrukción belül igenis szükség van és lehet valamely „vihar” részletesebb leírására. Arányérzék kérdése, hogy mikor, mit hogyan – ezen múlik az egész.
Ha egy író az írásaiban gondolkodásom mozgását úgy hozza működésbe, hogy az írást letéve nyugtalanul továbbgondolom a magamét – akkor ő egy élő író. Akkor ő belépett a szobámba, leült velem szembe, és beszélgetek vele.
– Nádas Péter mondta, hogy vitázik önmagában Örkénnyel. Te mit beszélgetnél vele?
– A tartózkodásra való törekvésének legtöbb moccanásával egyet tudok érteni – noha ő teljesen más anyagban s egy teljesen más emocionalitásból kiindulva „ette meg” a világot, amely körülvette. Pistát fiatalabb korában személyesen nem ismertem, lényegében a forradalom utáni hónapokban ismerkedtünk meg, s utána alakult ki közöttünk egy valóban beszélgetni tudó jó és meleg barátság. Az ő élményvilága mind az élethez való alkalmazkodásban, mind az abban való elhelyezkedésben – ami valamennyiünket így vagy úgy, a magunk módján jellemez – erősen más volt, mint az enyém. Mégis, a dolgok megragadásában nagyon sok rokon gesztusunk volt, noha amit fontosnak tartottunk, más premisszákból, más élményanyagból táplálkozott. Ez viszont épp az a fajta különbség, ami egy baráti kapcsolatot el tud látni azzal a feszültséggel, ami jót tesz, és tartósítja azt. Én nem vitázom vele. Nem tudom pontosan, Péter a vitát miképp és miben gondolja el. Én egyszerűen egyet tudtam érteni azzal a kartéziánus ösztönnel, ami benne dolgozott, s ami más módon, de nálam is nagyon erős formálóerő, sőt formálókedvemnek egyik központi motorja. Rokon mássága nem vitára ösztönöz, hanem kíváncsiságra, amit a saját hasznomra is fordíthatok.

1992
Beszélgetőpartner:
SALAMON ISTVÁN