RÉSZLET A SZÉLJEGYZETEK CÍMŰ FEJEZETBŐL

[…]

Más író boldog, ha elszavalják vagy fölolvassák az írásait. Én mindig kézzel-lábbal hadakoztam ellene. Úgy éreztem, hogy vannak írásaim, melyek nem tűrik el, hogy valakinek, még művésznek, még nagy művésznek is, közbenjáró szerepe legyen. Mintha kétféle írás létezne a világon: olyan, ami szavalható, előadható – és olyan, mi csak olvasható. Most életemben először végiggondoltam, miért van ez így, és erre szeretnék néhány példát fölhozni.

Kezdjük azokkal, amelyek dobogóról, rádióban vagy a televízióban teljes egészükben átadják magukat. Ezek kopás nélkül érvényesülnek, tehát olvasva-hallgatva egyformán hatásosak. Hogy kezdődik a Légy jó mindhalálig?
„I. fejezet, amelyben egy kisdiák elveszíti a kalapját, és emiatt késő télig hajadonfőtt jár szegényke, esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre nem veszi a rendellenes állapotot.”

Írva, olvasva egyformán hatásos. Valami szelíd részvét árad belőle, de van benne feszültség, lendület, izgalom is. Az ember azt hinné, azért, mert nagy író írta. De most hadd idézzek egy hirdetést a Színházi Élet című lapnak egy elsárgult példányából:
„Mogyoróssy Gyula magyar királyi szabadalmazott hangszergyára. Hegedű, harmónium, tárogató, cimbalom szétküldése az öt világrészbe. Szép hangú tárogató 16 pengő. Ugyanaz puszpángfából 24 pengő. Ugyanaz, krómozott billentyűzettel 30 pengő. Extra kivitel, modern technikával, fisz-gyűrűkkel, tizenhárom újezüst billentyűvel 47 pengő. VII. Rákóczi út 71. Óvakodjunk az utánzatoktól. Sürgönycím: Mogyorbuda.”

Ez a hirdetés művészileg értéktelen, de ebben is van valami hangulat, egy darab élet, egy darab valóság, a tények titokzatos feszültsége. Egyformán érdekes elolvasva, vagy – ha akad rá művész – elszavalva. Az ember azt hinné, hogy minden, ami létezik, értelmes és világos – egyúttal érdekes is. Csakhogy nem így van.

Nemrég vettünk egy rádiót. A Használati utasítás 8. pontja így szól:
„Ha a vevőkészülék rövid hullámsávon dolgozik, ugyanazon forgatógombbal vezérelhető az URH-egységbe beépített rövidhullámú sávnyújtó, mely hullámsávon a skála beosztása megfelel az URH nyíl középállásának.”
Ebből egy árva szót sem értek. De ha ezt elképzelem Bessenyei Ferenc hangján, akkor oda kell figyelnem. Hiszen, amit nem értek, mégiscsak nekem szól, tehát fontos, érdekes, hatásos. Hogy nem értem, az az én hibám. Ebből kiderül, hogy nemcsak az értelmes szöveg érvényesül.
Most azonban az ellenpéldák következnek. Mégpedig mindjárt olyannal kezdem, amelyet értelemmel éppoly nehéz megközelíteni, mint e használati utasítást.

Van Weöres Sándornak egy verse, mely úgy készült, hogy a költő kimásolt minden tizedik szót Rákosi Viktor Elnémult harangok című regényéből. Aztán – ahogy ő mesélte – „csak egy kicsit gyúrogatta” a költeményt.

Úgy érzem, mintha átléptem volna egy országhatárt: mintha valami más kezdődne. Nem azért, mert ez a vers logikusan nem értelmezhető – hiszen azt a használati utasítást se tudtam megfejteni. Weöres szövegében az isteni véletlen egymás mellé dobált egymástól idegen szavakat, de ők mégis sejtetnek valamit, egy szorongást, egy sikolyt, egy ismeretlen katasztrófát.

Ezt azonban már nem lehet elszavalni, mert a szavaknak nincs egymásutánjuk. Szemünk a sorok közt valami ingamozgást végez, ide-oda, föl-le, a tülkölésről visszaolvasunk a piros mentőkocsira, róla vissza a kidülledt pályaudvarra, s ha most újra elkezdjük elölről, a dülledt pályaudvartól a tülkölésig, egyszerre megcsap egy ismeretlen katasztrófa rémülete.

Úgy látszik, vannak írások, melyek a figyelmünktől efféle rezgőmozgást, oda-visszaolvasást kívánnak. Móricz szép regénykezdő mondatán úgy fölsétáltunk, mint egy lépcsőn, melyről nem kell visszatekinteni, hanem csak előre nézni. Weöres versében már csak ide-oda forgolódva tudtunk tájékozódni.

De hogy egy érthető példát is felhozzak, belelapozok Jules Renard csodálatos naplójába, mely végre magyarul is megjelent, benne ötsoros, egysoros, sőt tízszavas műremekekkel.

1897. okt. 1.

Csak a füst tudja, hogy a szél létezik.

Okt. 2.

Az erdő mindennap megtart magának valamit az éjszakából az ágai között.

Egy nyúl vacka tele van félelemmel, még ha távol van is a nyúl.

Itt nincs homály. Ez olyan világos, mint a Légy jó mindhalálig. És mégis, ez a szöveg első hallásra nem árulja el titkait. Például, hogy a nyúl vacka tele van félelemmel, szép, de voltaképpen nem is igaz. Ha nincs ott a nyúl, a vacka üres. Viszont, úgy látszik, ehhez már kell egy kis csönd, egy kis idő, amíg képzeletünk befut egy pályát, s fölrémlik bennünk – például – egy szoba emléke, egy olyan szoba emléke, melyben nagyon egyedül voltunk, és féltünk, annyira féltünk, hogy a félelem bevette magát a falakba, és távollétünkben is ott maradt. És csak most, amikor idáig jutottunk, jutottunk el Jules Renard megértéséig.

De ne gondoljuk, hogy ez valami „modern dolog”. Itt egy népdal:

Illyés egy tanulmányában azt írja róla: „Ebben a versben nem a nád ég, hanem a szenvedély.” Ehhez is idő kell hát, amíg az ölelésről visszaérzünk az égő nádra, és nehéz, nagyon nehéz ezt úgy elszavalni, hogy bejárhassuk ezt az utat, és teljes szépségében kibontakozzék e vers.

Ide akartam kilukadni. Írok én persze olyat is, ami egyszeri hallásra megérthető, ami elcsattan, mint egy vicc. De hogy próbára tegyem magamat, és próbára tegyem az önök figyelmét, néhány olyan írás is elhangzik majd, mely négyszemközti használatra készült, magánügynek, író és olvasó között. Ezek most először hangzanak el élőszóval, tehát ne csodálkozzanak, ha egy kicsit drukkolok.

[…]