1973. aug. 29.
Kedves Cini!

Te rossz ember- és történelemismerő! Hát hogy hihetted, hogy én elfelejtettem az I. Írókongresszust, a bájos Révayt, és az én szerény felszólalásomat! Nagyot fogsz nézni, mert azóta sok víz folyt le a Dunán, és engem már nem is egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor szabadított fel a Szovjetunió. Felsorolás:
1. 45-ben. Nem igényel kommentárt.
2. A ma divatos pejorative kiejtett „személyi kultusz” idején. Nekem, aki azelőtt csak úgy össze-vissza írtam, a szocialista realizmus új teret nyitott; azelőtt azt se tudtam, hogy van pozitív hős is a világon (Lugosi, esztergályos, „Házastársak” regény) pártosság, forradalmi romantika… Azelőtt fingom se volt minderről. Most már van.
3. 56. nov. 4-e, amikor a szovjet ágyúk eldördültek, továbbá bedübörögtek a testvéri tankok, hogy végre megismerhessem a munkásosztályt, az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár vasöklű melósait, akik között öt évet tölthettem, minden molesztálás, írásra unszolás, s a megjelenés bosszúságai nélkül. Éljen a Vörös Hadsereg.
Sajnos, az itt a baj, hogy zavaros a fejed. Nem tudod pontosan, mit jelent ez a szó: felszabadulás. Sokágú, sokrétű szó ez! És aki nem érti (pl. te) az nem is tud érdemlegesen válaszolni, hogy pl. miért is állomásozik mind a mai napig Magyarországon (persze saját kérésünkre, és sajnos csak ideiglenesen) a szovjet haderő.
Ha ennek helyességét is kétségbe vonod, kérlek, írd meg áperte. Majd tudom, kinek kell tovább mondanom.
Várom ezirányú nyílt és átgondolt álláspontodat. De jusson eszedbe: „Ahol nem mi vagyunk, ott az ellenség van.” Persze, ha úgy véled, hogy menjenek ki, azt is írd meg. Talán csak azért nem mennek, mert nem szól nekik senki. Tudod, milyen buták a katonák.
Szíves soraidat várva, ölel:

Pista