Jeruzsálem hercegnője címmel most jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál Örkény István novelláskötete. A sajátos stílusú, fanyar-bölcs hangvételű író hosszabb-rövidebb munkáit évről évre fokozódó érdeklődés kíséri az irodalmi folyóiratok hasábjain: figyelmesebb olvasói már régen legkitűnőbb prózaíróink között tartják számon.

– Tíz év terméséből válogattam ennek a kötetnek az anyagát – mondja Örkény. – A válogatás két, számomra is meglepő tapasztalatot hozott. Az egyik: mennyire él bennem is irodalmi életünknek az a régi, rossz beidegződése, hogy vannak humoristák – akik a maguk nemében egyébként nagyon rendes emberek –, és vannak az egészen más kategóriába tartozó „komoly írók”. Az, hogy a humor a művészet egyik legősibb eszköze, szemléleti mód – nálunk nem ment át a köztudatba, és az olvasók nem is nagyon kedvelik, ha egy „komoly” írót olykor elragad témája groteszksége. Rólam néha még azt is mondták, hogy cinikus vagyok, mert groteszk témáimat groteszkül írtam meg, és csak a „komoly” témákat vettem komolyan. Pedig sok emberi és írói gyarlóságban jogosabban el lehet marasztalni, de a cinizmus illik rám a legkevésbé. Ez a humorellenes közszellem észrevétlenül rám is hatott, amikor kötetem válogatásába kezdtem. Jön ugyanis az idén egy könyvem a Magvetőnél is, Nászutasok a légypapíron címmel; csak amikor mindkét kötet anyaga készen állott, akkor fedeztem fel, hogy abba szinte maguktól átsétáltak azok a groteszk vagy szatirikus írásaim, amelyek nem méltóak egy „komoly” íróhoz…
A válogatás másik meglepő tanulsága az volt, hogyan dolgozik az idő a fiókban álló anyagon. Tucatnyi írásom van, ami annak idején, öt-hat-nyolc éve, sikerült, formás novellának tetszett – ezt mondták róla azok is, akik folyóiratban olvasták –, most pedig fakó, fáradt, öreg. Úgy látszik, az írásnak is, akár a bornak, megvan a maga erjedési ideje.
– Csaknem minden írásával meglepi az olvasót; mindig új, bizarr formát és stílust használ…
– Erről a kötetről már elmondtam: „ötvenéves is elmúltam, de még mindig kísérletező életkoromat élem. Tudom, hogy ez nem egészséges állapot. Más ember úgy csinálja, hogy fiatalon körüljárja a maga parcelláját a világból, és megkeresi a hozzáillő formát, a stílusát. Ettől kezdve ily módon ír jót, rosszat, remeket, ki, mikor, hogy úgy mondjuk: magára talált. Hogy én miért nem találtam magamra, arról sejtelmem sincs”. Meguntam részletezőn leírni tájakat, embereket. Bennem minden fölösleges részletezés csömört kelt. A mellékest egyszerűen nem írom le, elhagyom.
– Úgy tudjuk, filmet is ír.
– Makk Károly tervezi, hogy filmre viszi Macskajáték című kisregényemet, Gaál István felkérésére pedig a szintén e kötetemben megjelent, Te édes-édes című novellámból írok forgatókönyvet. Az augusztusi Kortárs-ban közölt Tóték című kisregényemből darabot írok a Tháliának, s új, terjedelmesebb regénybe kezdek. Miről? Erre alig tudok válaszolni: amit el lehet mondani egyetlen mondatban, minek megírni háromszáz oldalon? A téma: hét halál és hét föltámadás. Hősöm pilóta, akit a második világháborúban a Don fölött lelőnek, de mindig, minden újabb kudarca után újra és újra élni kezd… Végül tervezek egy háromfelvonásos dokumentumdrámát három háborús bűnös: Bárdossy, Jány és Szálasi perének anyagából. Mindegyik per egy felvonás lenne. A darab arra a gondolati vázra épülne, hogy a Bárdossy által elkövetett jóvátehetetlen történelmi hiba – a Szovjetunió elleni hadüzenet – következményeképpen miként kerülhetett az ország egy Jány-típusú, korlátolt katona kezébe, aki egy egész hadsereget vitt elvérezni a vágóhídra; majd hogyan következett minderre, a történelem iszonyú logikájának megfelelően, az a vérgőzös téboly, amit Szálasi testesített meg.

(Zsugán István, Esti Hírlap, 1996. IX. 19.)