Ha 1967 sikereiről beszélünk, azt hiszem, az elsők között Örkény István drámáját, a Tóték-at kell említenünk. Úgy vélem, jó helyen kopogtatunk, ha íróink közül Örkény Istvánt kérdezzük meg: hogyan látja ő a színház és az író kapcsolatát?

– Ha magyar dráma kerül szóba, akkor mindjárt sikolyokat és segélykiáltást hallok. Mintha süllyedne egy nagy óceánjáró. Pedig a magyar dráma elejitől fogva mindig csak vitorlás bárka volt.
– Ha ez így van, miben látja ennek az okát?
– Úgy látszik, ez a kérdés végigkíséri életünket a bölcsőtől a koporsóig. A múltkor egy régi Nyugat került a kezembe. Hat hónapos csecsemő voltam, amikor Babits a magyar dráma válságáról írt. Oka az – mondta –, hogy nincs igazi hagyományunk, és nem akadt igazi nagy költő sem, aki a modern formákat meghonosította volna. Mit lehet ehhez hozzátenni?
– Mostanában gyakran elhangzik a vád, hogy a válságot elsősorban a színházak és a drámaírás rossz anyagi feltételei magyarázzák? Mi erről a véleménye?
– Az első vádhoz nem tudok hozzászólni. Nekem szerencsém volt, mert Kazimir Károlynak köszönhetem, hogy egy regényemből dráma lett. És a Thália művészeinek, hogy a drámából siker. Az persze igaz, hogy az anyagi feltételek rosszak. De a versírás feltételei sem jobbak semmivel. Nem hiszek abban, hogy több előleg jobb és több drámát jelentene. Az írás kényszerűség: írunk, ha rosszul fizetnek érte, de írnánk akkor is, ha minden sorunkért bírságot kellene fizetni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne javítsunk a drámaírók életlehetőségein, csak csodát ne várjunk ettől sem.
– Az előbb azt mondta, hogy a drámaírás feletti vita elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig. Babitsot idézte, és azt mondta, hogy ahhoz aligha van hozzáfűznivalója. Én most mégis Örkény István véleményére lennék kíváncsi. Miben látja az emberöltőn át tartó úgynevezett „válság” okát?
– Azt hiszem, irodalmunk alkatából következik. A dráma cselekvésben kifejtett filozófia. Márpedig a mi irodalmunk mindig filozófiai vérszegénységben szenvedett. Nálunk az ábrázolásnak van hagyománya. De hány olyan író van az irodalomtörténetben, aki kiépítette volna a maga filozófiai rendszerét? Ha úgy tetszik, az ideológiáját? Elég kevés. És ami jó drámánk van, az is tőlük való.
– Tehát Örkény István szerint elsősorban az írók hibája, hogy nem születik elég magyar dráma?
– Ennyi az írók hibája. De a drámához más is kell. Külső közeg, rendező, színész, közönség. És ez se kedvez a drámaírásnak.
– Hallhatnánk erről bővebben?
– Egész művészeti életünk uralkodó vonása az udvariasság. Hogy csak egy példát mondjak. Mi találtuk fel azt a kritikát, amely nem üt, legfeljebb – elnézést kérve – a fejét csóválja. Nemrégiben a kezembe került egy angol folyóirat. Hátborzongatóak a színikritikáik. És bírják. A mi udvariasságunk persze érvényes az egész emberi érintkezésünkre. A magánéletre, sőt még a közéletre is. Ez az udvariasság ránk merevedett. Márpedig aki fehér kesztyűt húz, kétszer is meggondolja, mihez nyúl.
– Szeretném, ha megmagyarázná az összefüggést: mi köze az udvariasságnak a magyar drámához?
– Sok. A dráma brutális műfaj. Szókimondó, nyers, kegyetlen. Persze, nem azt hiányolom, hogy a szereplők gorombáskodjanak egymással a színpadon, de azt, hogy az író kegyetlenül szembenézhessen a világgal. Ez nálunk majdnem lehetetlen. Gondoljunk a József Attila sírja című versre és botrányos következményeire. Pedig az vers volt. Vagyis olvasmány és nem színdarab, tehát nem látvány.
– Úgy vélem, a Tóték sikere éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.
– Nézze, amikor átadtam a kéziratot a színháznak, jómagam számoltam vele: az is előfordulhat, hogy a darab értetlenségbe fullad, hogy még öt előadást sem ér meg.
– És miben látja a siker magyarázatát?
– Elsősorban a Thália Színház remek megfogalmazásában. Abban, hogy országos méretben sem lehetett volna jobban kiosztani a szerepeket. Mindenekelőtt Latinovits nagyszerű alakítására gondolok, másodsorban pedig lehetett valami rejtett közönségigény az ilyenfajta őszinte szembenézésre.
– Nem gondolt arra, hogy a máról is így kellene szólni? Hogy az ilyen drámák minden bizonnyal sikert aratnának?
– A Tóték is a máról szól. Egyfajta jelzésrendszerben én is, mint minden író, csak a máról tudok írni. De azt hiszem, nálunk senki sem örülne annak, ha a magyar írók a mi világunkról mondanák el azokat az igazságokat, amelyeket például Miller, Williams vagy Peter Weiss olvas a saját társadalmuk fejére. És amikor azt mondom: senki, akkor ebbe beleértem a közönségünk túlnyomó többségét is.
– Ez annyit jelent, hogy a magyar dráma válságáért a nézőket is felelősség terheli?
– Igen. Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar dráma válságának nem lesz addig vége, amíg a nézők válságának vége nem lesz. Író, színház és közönség nem választhatók el egymástól. A nézőtértől is függ, a nézők igényétől, bátorságától, hogy több legyen a jó magyar darab.
– Egy utolsó kérdés: a Tóték Örkény István első önálló drámája. Eddig még kísérletezni sem kísérletezett színpaddal. A siker nyomán szerepel-e írói tervében dráma?
– Most regényen dolgozom. De belekóstoltam abba, hogy mit jelent, mikor az ember minden mondatára nyomban nyolcszáz ember reagál. Hihetetlen élmény. Úgy érzem, örök nosztalgiám lesz a drámaírás. Terveim között – távoli terveim között – nyolc-tíz drámára alkalmas téma van. Azt nem tudom, mikor, de hogy fogok drámát írni, az biztos!

(Lelkes Éva, Film Színház Muzsika, 1967. március 21.)