Kedves Gyulám!

Köszönöm szépen a könyvedet.
Én még várok egy ideig, nem akad-e hozzáértőbb, de ha nem, akkor nekiülök és megírom, amit prózádról el kell végre mondani. Amennyire meg tudom ítélni, a mi legjobb írott nyelvünk a tiéd. Ezzel tovább folytatódik az a paradox vonulat, amivel költőink beleszóltak irodalmi prózánk fejlődésébe. Mert nálunk az a furcsa helyzet van, hogy amit prózaíróink tettek a nyelvért, azt elnyelte a nyelv. Én pl. nem tudnám megmondani, hogy mit tett Jókai vagy Bródy. Azt, hogy mit jelentett a 20-as években Kosztolányi és a fiatal Márai, csak azért tudom, mert kortársuk voltam, de a fiam már nem fogja tudni. Ezzel szemben, ha kézbe veszem az Úti jegyzetek-et vagy Aranynak azt a Franklin-féle prózai kötetét, akkor (még az odavetett recenziókban is) valósággal szemembe süt, ami bennük új és merész, sokszor máig is túl nem haladott, sőt utol nem ért. Ezzel persze nem azt állítom, hogy Arany többet vagy nagyobbat tett, mint Jókai, de Jókait fölszívtuk, talán meghaladtuk, Aranytól ma is tanulunk.
És nyilván így leszünk veled is. Kár, hogy nem értek úgy a strukturalizmushoz, mint az ifjú Hankiss2, mert az lenne a jó megközelítés. Így én csak dilettáns rögtönzésként próbálom kifejezni, hogy mi az, amit neked köszönhetünk. Először a mondat drámaiságát. Vagy inkább feszültséget kellene mondanom? Tudod, mik a „feszített vasbeton elemek”? A Műegyetemen azzal a példával tanították, hogyha a két ujjunkkal öt kockacukrot erősen összenyomunk, akkor azokat csak nagy erővel lehet szétpöckölni.
Ezért húznak meg a vasbetonban, egy-egy csavarral, egy acélhuzalt. És ilyesmi adja a te mondataid feszítettségét is. Ajjaj, most látom, nem volt valami zseniális példa. Mert nálad a belső feszültség abból ered, hogy kihagysz. A ki nem mondott elemek, vagyis szavak hiányérzetet okoznak, és ez összerántja a mondataidat. Persze, nálad nem húzásról, fölös szavak elhagyásáról van szó. Ezt a kunsztot más is tudja. Itt az elhallgatás művészi módszere érvényesül, mondai fokon. Csak egy röptiben föllapozott példa: „Igen, a tárgyilagos fölismerés – de mit köntörfalazzak – bűneim segítettek elválni magamtól.”
A második nyelvi forradalom, ami a te prózádhoz fűződik, szórendi természetű. Ha jól ítélem meg, Kosztolányinak azt köszönhetjük, hogy francia mondattal oltotta be a magyart. Én három nyelvből fordítok. Franciául tudok a legrosszabbul, mégis franciából fordítok a legkönnyebben. Ezt azzal magyarázom, hogy egy német vagy angol mondatot „meg kell csinálni” magyarul, vagyis magyarítani kell. De mintha minden francia mondatnak léteznék egy pontos magyar megfelelője, vagy tükörképe, és mintha Kosztolányinak köszönhetnénk, hogy erre csak rá kell hibázni.
Te ezen az úton úgy mentél tovább, hogy kihasználtad a mi szórendi kötetlenségünket. Ez persze csak legenda. Nincs ugyan szabály a szórendre, de szabadság sincs. Ez valahogy a hallásunkra van bízva. Vedd ezt a szép közmondást: „Aki tud élni, tud az valamit”. Három szórendi variáns létezik, melyek majdnem ugyanazt jelentik, de csak majdnem, mert ha sorra mondom őket, három változat születik, mégpedig a groteszktől a tragikusig terjedve. Ilyeneknek érzem a te szórendi bravúrjaidat. Pl. az aggok kastélyában: „Nem kis részben épp ezért az egész olyan, mint egy óriási vasútállomás…” Itt az indító része a mondatnak humoros hatást, vagy inkább groteszket kelt az elaprózottságával, kanyargósságával, mint valami régimódi személyvonat, mely aztán beszalad a „vasútállomás” poénjába. Vagy ugyanaz a késleltetés, ahol az egerekről írsz: „Már nem is sétál, siet. Mögötte egy másik, ugyanígy. S ugyancsak fekete az is.” Itt az „ugyancsak” bőbeszédűség, mert hiszen is már van a mondatban, mégis ez okozza a leírás humorát, mert tömör szövegben az ismétlés hirtelen felold egy feszültséget, mosolyt csal elő.
Egy Worringer nevű okos esztétánál olvastam múltkor, hogy „művészet az, ami előre nem látható”. Igaz, nem igaz, ez most mindegy, de arról jutott eszembe, hogy az Illyés-mondat soha előre nem látható. És ez az a plusz, amit Kosztolányi után te vittél a prózába. Mert ő (és ez is nagyszerű) úgy pendíti el a mondatot, hogy az értelmet tudva, mindenki be tudná fejezni. Próbálja ezt meg tenálad valaki „Én, aki – álljon elő, akitől világéletemben csak egy forintot kölcsönkértem!”. Végre jó példa, mert egyszerre a kihagyásosságra, a drámaiságra és a váratlanságra, mely itt valóban szórendi eredetű.
A többit a te prózád szépségeiről, majd megírom, ha a cikket megírom. De ebből is láthatod, hogy nálam egy új Illyés-kötet nemcsak könnyű kéjekre és élvezetekre, hanem komoly stúdiumokra ad alkalmat. Nem is mindig tesz boldoggá; például, amikor olvasom, hogy „tudatosan” használsz germanizmust, amikor valaki hasonlít valakire. Én meg háromszor elolvasom. Hát hol itt a germanizmus? Vagy már csak én nem veszem észre? Hát ide jutottam? Jól nézek ki! (Szintén tudatos germanizmus.) Egy estémet, ezzel a büdös germanizmussal, elrontottad.
Még egyszer köszönöm könyvedet, téged ölel, Flóra kezét csókolja

Örkény István