Aki emlékezik, ítélkezik. Az emlék sohasem közömbös. Vonz vagy taszít, pozitív vagy negatív. Az emléknek töltése van.
Az emlékezők, akik e könyv lapjain emlékezve ülnek törvényt elmúlt éveiken: hadifoglyok. Ez a tény nemcsak az élet külső alakját határozza meg, hanem megváltoztatja az érzelmek hevét, az akarat erejét, az emlékezés technikáját is.
A hadifoglyok, akik e könyv lapjain szót kaptak, nagyon különböző emberek, de egyformák abban, hogy évek óta kiszakadtak életük eredendő kereteiből. Évek múltak el, s nem látták apjukat, kedvesüket, gyermeküket. Nem hallottak malomzúgást és harangkongást, nem láttak kajszibarackot, sárga rózsákat, sirályokat.

A beszélgetések, könyvem anyaga, azt bizonyítják, hogy az ember nem úgy bukik le a múltjába, mint az úszóbajnok a medence vizébe. Kiderült, hogy az emlékezés nem jár hétmérföldes csizmában, hetedhét országon át, hanem aprókat lép, mint a falusi asszonyok a sárban, óvatos ugrásokkal, tégláról téglára. Az ember fokonként száll le a múltba, lajtorján, akár a jégverembe. Ha kiesik egy fok: megakad. Egy barátom, Sütő László, egyszer a mondat kellős közepén elhallgatott. A kislányáról volt szó. „Mi bajod?” – kérdeztem. Csodálkozva nézett rám. Elfelejtette a kislánya nevét. Elkeseredetten otthagyott. Három nappal később, újságolvasás közben a fejéhez kapott. „Zsuzsi!” – kiáltotta hirtelen, és a szeme szaporán vert a boldogságtól. Megkérdeztem, miről olvasott az újságban. „Csajkovszkijról” – mondta. Lehet, hogy Sütő meglelte a hiányzó téglát, és átlépett rajta. De ez ritka.

Ez kivételes eset. A szabály az, hogy emlékek százai foszlottak szét, és nincs, ami föltámassza. Nemcsak nevek, hanem képek, ízek, események is. Mindaz, amit az otthon az állandó ismétlődés erejével ébren tart, amit a malomzúgás, a gyümölcs vagy a sirályok felidéznek. Ebből sok minden elveszett.

Igaz, jött helyébe más. Ez a „más”: a könyv tartalma. Pedig nem válogattam a könyv szereplőit. Nem kerestem különösen érdekes, jellemző, valamely elvet igazoló példát. De azok a magyar katonák, akik a harmincas évek Magyarországáról indultak el, és a front poklain át eljutottak a hadifogságba, valamennyien egyformán érdekesek, fejlődésük egyformán jellemző, és kísérteties egyöntetűséggel tanúsítják ugyanazt az elvet, ugyanazt a fejlődést, ugyanazt a változást, a „mást”. Ez a „más”: más meggyőződés, más erkölcs, más hit. Más ember. Bárhonnét indult, bármely úton járt, egy célba ért valamennyi: az új magyar életbe. Ez a változás gyakran nem is tudatos. De az emlékek, a megmaradt emlékek éppen ennek az útnak a mérföldkövei. Volt, aki a szerelmeiről akart beszélni; minduntalan szűkebb hazája, a szülővárosa jutott eszébe. Volt, aki azt akarta bizonygatni, hogy ő muzsikus „művészember”, akinek semmi köze az egészhez– és másról nem is beszélt, csak arról, hogyan jutott el, minő tekervényes utakon, a tömegekkel való közösséghez. Egyikük azt hitte, élete fő kérdése a hit volt. Emlékei azt bizonyítják, hogy valójában családja és népe sorsán vívódott, mindaddig, míg utat nem talált. Ez a fejlődés az a „más”, melyről szóltam. Ez az, amit a hadifogság a kajszibarack és harangzúgás helyett adott.

E fejlődést akartam a maga őszinte és hamisítatlan valóságában bemutatni. Könyvemnek ez a célja. Ezért minden név valódi, minden szereplő és mellékszereplő élő ember, aki nem álnéven, hanem igaz valóságában, egy-egy anyakönyvi kivonat hitelességével áll helyt minden szaváért. Ahány szereplő, annyi élő dokumentum.

E könyv szereplői: mindennapi emberek, a névtelen hadifoglyok. Megszólaltathattam volna az „előkelőségeket”, a tábornokokat vagy minisztereket, a múlt híressé vagy hirhedtté vált hőseit. Én névteleneket választottam. Talán lesz, aki azt mondja majd e névtelenek emlékeiről: nem érdekes, magánügy. Aki ezt mondja, nem mond igazat. A lélek újkori kutatói igazolták, hogy egy embert inkább az emlékei jellemeznek, mint a nézetei. Kétszeresen áll ez a hadifoglyokra, akik erősebben élnek a múltban, mint a jelenben. Az emlék, a múlt idő, belenő a jelen időbe és át– meg átszövi rettentő tanulságaival.

Ezeken a lapokon sokféle ember, szinte minden osztály vagy réteg képviselője megszólalt. A névtelenek, a nemzet tragédiájának és felemelkedésének hordozói emlékeznek a múltra, és emlékeikben benne kell legyen a nemzeti tragédia minden oka és minden tanulsága, amint egy csepp tengervízben benne van a tenger. Ezért választottam a névteleneket.
Aki emlékezik, ítélkezik. Az emlékezők egyenként életük látszólag igen jelentéktelen tyúkpörében mondanak ítéletet, de együtt egy történelmi pör esküdtszékét adják. Szavuk figyelmet követel mindenkitől, aki e pörben az igazságot keresi.

Moszkva, 1945