Ez a könyv egy hadifogolytáborban íródott, a fogság mostoha körülményei között. Ez annyit jelent, hogy a kérdéseket sohasem szemlélhettem kívülről, hanem mindig csak belülről, a drótok közül. Ezáltal az ítéleteim alkalmasint kevésbé objektívak; de talán éppen ezért hívebbek, jellemzőbbek.

Csalnom nem lehetett. Több százezer ügyész fürkészi szómat. Iparkodtam mindvégig az igazat írni: az élő emberek valódi nevükön szerepelnek, egy-két kivétellel, mikor „álnevet” adtam, kíméletből vagy kénytelenségből. De ha mindig a valóságról szólottam is, a valóság rendjét már én csoportosítottam; s ezért, ha az igazság szenvedett általa, a felelős én vagyok, s nem a valóság, nem az élet.
Sikerült-e eltalálnom az egyensúlyt igazság és valóság között – nem tudom. Néhol, úgy érzem, túl sok a ború. Másutt a derűt sokallom. Félek, nem tartottam kellő mértéket; de az élet sem tart mértéket soha és sehol. Ahol a ború sötét színei sűrűsödnek meg, ott a halál közelsége alapozott fekete tussal. Ahol sok a derű, ott átüt az élet vérvöröse, az enyém és százezer társamé.

A hadifogság nagy és keserves próba. Próba emberségből, erkölcsből és életrevalóságból. Akik megélték, megtanultak hinni a szenvedés emberformáló erejében. Akik túlélték, megállták a vizsgát, s számukra az éhség, a honvágy meg a tífusz nem volt hiábavaló megpróbáltatás.
Kemény sors, de csak kemény kövön csiszolódik a jellem. Hiszek abban, hogy akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is. Hiszek abban, hogy otthon, a szabad hazában, sokszor igazságosabb bíró lesz az, aki itt a fogságban kenyeret lopott, mint aki a bírói hivatást megtanulta, de nem tudja, mi az: híján lenni a kenyérnek. Az igazságot sosem osztogatták ingyen. Mindig szenvedni és harcolni kellett érte.

Rrasznogorszki hadifogolytábor, 1946. július-szeptember