Beszélgetés Székely Gáborral

Sorsszerűnek nevezte Örkény Istvánnal való találkozását a televízió emlékműsorában Székely Gábor rendező, aki 1969-ben, a Tóték szolnoki előadásával hívta fel magára először a szakma és az író figyelmét. Ez a jelző – a sorsszerű találkozás gondolata – rányomja a bélyegét egész beszélgetésünkre.
– Az ember pályája elején még nem tudja kiszámítani egy-egy választásának a következményeit. Kezdő rendezőként kortárs magyar darabot szerettem volna színpadra állítani Szolnokon, de a választék, mióta a magyar dráma totális létezése megszűnt, mióta az irodalmi művek és a színdarabgyártók műhelyében készült konfekcionált komédiák között egyre nagyobb a szakadék, eléggé beszűkült. Ennek következtében rengeteg a színházban a kényszerválasztás. Én azonban mindig is maximalista voltam, semmiképpen nem akartam kommersz darabhoz nyúlni. Mivel új darabunk nem volt, a meglevőkből kellett választani. A pesti repertoárból legjobban a Tóték izgatott. Már a kisregényt is alapműnek tartottam. Színházi berkekben pedig nagyon sokat és nagyon lelkesen beszéltek a Thália Színház előadásáról…
– Nem is látta Kazimir Károly előadását?
– Csak jóval később, a tévében. De annyit hallottam róla, hogy szinte mindent tudtam az előadásról; nemcsak a koncepcióját, de a részleteket is ismertem.
– Ez ösztönzés is, gát is lehetett.
– Nehéz megmondani, miből alakul ki egy előadás koncepciója. Azt hiszem, gyakran jut főszerephez a tagadás. Amikor elhatároztuk Berényi Gáborral, hogy a Tóték lesz a következő bemutató, számolnom kellett a lehetőségekkel. Először is azzal, hogy nekem Latinovits nélkül kell a darabot megrendeznem. A Thália Tótékja – a legenda szerint is – Őrnagy-centrikus előadás volt. Később a képernyőn meg is bizonyosodhattam erről. Latinovits olyan démoni erejű színész volt, hogy minden előadást meghatározott, minden darab róla szólt. Expresszíven felnagyított Őrnagya félelmetes terrorral uralkodott a környezetén, és valóságos agymosást végzett a Tót család tagjain. Ezen elgondolkodtam: egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy ha ez igaz, akkor hogyan alakul ki közte és Tóték között igazi dráma. Ha a szembenálló felek nem – legalább megközelítőleg – egyenrangú vetélytársak, vagy nem jelentenek azonos drámai minőséget, akkor a drámai erőtérben nem alakulhat ki igazi küzdelem. Márpedig Örkény drámáját a küzdelem élteti. Tehát a rendezőnek legelőször is meg kell teremteni, ki kell dolgozni a darab drámai erővonalát.
– Ez volt a koncepció alapja. De hogyan sikerült ezt megvalósítani?
– Az eredményt ítéljék meg mások. Mindenesetre érdekesen alakult a szereposztás. A társulaton belüli erőviszonyok, a helyi adottságok is a kezemre játszottak. Úgy alakult, hogy egy tehetséges, de inkább rendezői ambíciókat tápláló, semmiképpen sem színészi tehetsége teljében levő, fiatal színész, Orbán Tibor lett az Őrnagy. Tót szerepét viszont a pályája csúcsán levő Upor Péter kapta. Először meg is sértődött, úgy érezte, hogy ezzel a népszínműbe hajló, passzív, mamlasz figurával Berényi Gábor tönkre akarja őt tenni. Kis híján szerződésbontásra került sor. Azután a próbákon már megértette a szándékomat, és kitűnően dolgozott. Tót végül is Upor egyik legkedvesebb szerepe lett. A színpadi, színészi erőviszonyok tehát alá is támasztották a darabbal kapcsolatos elképzelésemet. Szerencsém volt az is, hogy Tótné szerepét a drága és nagyszerű Andaházy Manyira oszthattam. A postás – Vajda László – először ebben az előadásban szabadult fel színészként, itt jutott el oda, hogy igazán élvezze a maga színpadi létét.
– A szereposztás által némileg megfordult a képlet…
– A dráma egyszer csak arról szólt, hogyan lehetséges, hogy egy ember ilyen mértékben determinálhassa más, lényegében egyenrangú emberek életét.
– Szerintem a dráma egyik vagy talán a központi kérdése: meddig tűr egy ember?
– Ebből az is következik, hogy a döntő pszichológiai folyamatnak Tótban kell lejátszódnia. Az Őrnagy a fronton egy Örkény szerint is abszurd világba kerül: mindent a hatalmi hierarchia abszolútuma határoz meg. Ehhez ő ott kint olyan mértékben hozzászokott, hogy nemcsak elfogadja, de természetesnek is tartja a világ legtermészetellenesebb létezési formáját. De ebben a világban olyan pszichológiai károsodást szenved, amit már nem tud felettesei előtt titkolni, és végül maga is belátja, hogy környezetváltozásra van szüksége. Így kerül betegszabadságra a hátországba. A Tót fiú falujában azonban – és ez Örkény zseniális leleménye – az Őrnagy megjelenésének hatására a természetes falusi, társadalmi közeg kifordul önmagából, és az Őrnagy megint csak a harctérihez hasonló, természetellenes hierarchia csúcsán találja magát. Anya és lánya, és az ő hatásukra Tót is, azonnal alárendelik magukat a vendégnek. Az Őrnagy újra parancsnok lesz, aki körül beosztottak és bizalmasok ugrálnak. Tótékat itt elsősorban a beletörődés felelőssége terheli. Végül is Tót az, aki ez ellen fellázad.
– Voltaképpen erre a lázadásra fut ki a dráma. Az Őrnagy feldarabolása – igazságtétel.
– Azáltal, hogy a szolnoki előadás Tótja nem volt tehetetlen mamlasz, hanem valódi ellenfél, akinek az Őrnagyon kívül saját családja szervilizmusával is meg kellett harcolnia, jóval feszültebbé válik a dráma. A színpadon zajló élethalálharc után a feldarabolás nem váratlan dramaturgiai effektus, nem lélektani poén, hanem szükségszerű következmény.
– Változtatott a dráma szövegén is?
– Szolnokon alig. Később, a televíziós változat elkészítésekor és a negyedéves főiskolások vizsgarendezésének előkészítése közben sokat dolgoztunk a szövegen Radnóti Zsuzsával. Azzal a módosított változattal, amit létrehoztunk, voltaképpen Örkény dramaturgiai gondjainak kiküszöbölésére törekedtünk. Három olyan jelenet van a darabban, aminek gondolati anyaga és funkciója hallatlanul izgalmas, de a megoldással Örkény is elégedetlen volt. Az első a tomaji plébános jelenete, a második Cipriani professzoré, a harmadik a budikép. Ezt az epizódsort az író az ember visszafejlődésének, degradálódásának víziójaként képzelte. Tót először a plébános szoknyája alá bújik, aztán a pszichológusnál a gyereklétbe menekül, és felül a hintalóra, amíg végül, a budiba zárkózva, eljut megaláztatásának mélypontjára. Az elképzelés félelmetes, de a megvalósítás nem nőtt fel a szándékhoz, és végül ezek a jelenetek túlságosan kacagtatóra sikerültek. Ezért – és mert a tévéváltozatban amúgy is rövidíteni kellett – ezeket a jeleneteket kiiktattuk; ezzel, úgy érzem, dramaturgiailag feszesebb lett a darab. Élesebbek, tehát hatásosabbak a vágások is.
– Kritikus is akadt, aki felesleges kitérőnek ítélte a Cipriáni-jelenetet. Pedig szerintem Örkény itt fontos és súlyos gondolatokat exponál.
– Ezeknek a jeleneteknek a lényegét, például a pszichológus váteszi vízióját majdnem hiánytalanul átemeltük a postás szövegébe. Ezáltal az ő szerepe gazdagabb is lett, félelmetességében szinte időtlenné nőtt. A vizsgaelőadás postása végig a színpadon van, követi, néha kommentálja, és végig átéli a történteket.
– A legenda is, de Örkény megnyilatkozásai is bizonyítják, hogy az író nagyon nagyra értékelte a szolnoki Tótékat. Úgy tudom, hogy a barátságuk is a premieren kezdődött.
– Nem is a premieren. Örkény csak később jött le megnézni az előadást. Őszintén szólva féltem a véleményétől. De ő szemmel láthatóan élvezte és örült, amiért a darabnak egy egészen más olvasatával találkozott. Akkor is, később is foglalkoztatták a lehetséges változatok. Hajlamos volt rá, hogy visszakérdezzen: a legapróbb színpadi részletekre is figyelt. Tetszett neki, hogy sem a szövegben, sem a színészektől nem fogadom el az önmagáért való játékot. Sokat beszélgettünk erről azon a Szolnok – Budapest közötti éjszakai autóúton is, amikor Örkényék hoztak fel kocsival, és tanúja lehettem a két ember egymást féltő, halálosan komoly játékának. Pista ugyanis ötpercenként kérdezte a volánnál ülő Zsuzsától, hogy nem fáradt-e el. Amikor ő végre átadta a helyét férjének, kezdődött a jelenet fordítottja. Akkor már Zsuzsa aggódott Pistáért, egészen addig, amíg végre beleegyezett a helycserébe. És közben végig a színházról beszéltünk. Én igyekeztem ifjonti lelkesedéssel elmagyarázni, hogyan kerestük és találtuk meg a szöveg játékai mögött mindenkor a gondolatot. Hogy amikor Ágika Tót bűnlajstromát sorolja, és szemrehányóan meséli, hogy az apja „keléses segegűnek” emlegette az Őrnagyot, akkor itt nem egy szimpla szóviccről van szó, hanem arról, hogy a kislány, akinek neveltetése folytán mindig szüksége van bálványokra, egyszer csak átállt az Őrnagy oldalára. A szemrehányásban az is benne van, hogyha egy ilyen gondosan óvott kis virág, mint Ágika, találkozik egy számára ismeretlen, durva szóval, akkor rögtön megérzi az abban rejlő indulatot, és egyszer csak félni kezd magától a szótól. Ezt a lélektani szituációt kell érzékeltetni a színésznőnek, amikor az eltorzult szót kimondja. Örkény meglepően nagy érdeklődéssel hallgatta lázas magyarázataimat. Azt hiszem, néha kedve lett volna Arany Jánossal legyinteni, hogy „akarta a fene”, de azután rám hagyta, mert érezte, hogy az előadáshoz szükségünk volt ezekre a fogódzókra. Ma már nem tudom, mennyire jött ki a játékból az elvégzett elemzés rengeteg részeredménye, de Örkény, azt hiszem, megértette és élvezte a törekvésünket.
– A kettőjük között kialakult jó munkakapcsolatnak bizonyára főszerepe lehetett abban, hogy Örkény végül is egy pályája elején tartó rendezőre bízta a Macskajátékot.
– A Tóték után már többször is találkoztam Örkény Istvánnal. Megtisztelt azzal, hogy meghívott a Sötét galamb Nemzeti színházi bemutatójára, és utána megkérdezte a véleményemet is. Én, az ifjúkor igazmondó korszakában, őszintén elmondtam, miért tartottam katasztrofálisnak ezt a megkésett előadást, és persze igyekeztem a magam szertelen és nyilván kegyetlen értékítéletét a lehető legvilágosabb elemzéssel alátámasztani. Mint a szabad véleményalkotás jogát kivívott fiatalember, a Tóték filmváltozatáról is elsoroltam, hogy zseniális részletei ellenére miért nem érzem Fábry Zoltán művét autentikusnak. Próbáltam differenciálni, hol formál, és hol illusztrál a film. Örkény persze nem mindig értett egyet velem, de általában érdekelte a véleményem. Ami a Macskajátékot illeti, még főiskolás koromban találkoztam a történettel. Emlékszem, Makk Károly, aki egy szemeszteren keresztül filmrendezést tanított nekünk, a hármashatár-hegyi vendéglőben adta a kezembe. Akkor már készült a filmre, ami végül is sok év múlva született csak meg. Csak ezután olvastam csak el a kisregényt.
– Hogyan került sor a drámai változatra?
– A Macskajáték színpadra állítása Gyurkó László ötlete volt, aki formabontó, experimentális előadásra, látványos külsőségekkel feldúsított mozgásszínházra készült a Huszonötödik Színházban. Horváth Jenő rendező, Törőcsik Mari, Psota Irén nevét emlegették a Macskajátékkal kapcsolatban, azután egyszer csak azt hallottam, hogy elálltak a tervtől. Örkény eredetileg elolvasásra adta ide nekem az első színpadi változatot. Rögtön kedvet kaptam a dologhoz, de Örkény még akkor sem nagyon bízott az ügyben, amikor Geher István dramaturggal már nekiestünk a szövegnek. Geher kitűnő filosz-dramaturg, igazi poeta doctus. Ahogy én ráéreztem bizonyos lelki folyamatok zökkenőjére, ő felismerte és megfogalmazta a verbális problémákat. Rengeteget törtük a fejünket, mert nyilvánvaló volt, hogy jelenetek, átmenetek hiányoznak a darabból. Radnóti Zsuzsa volt a közvetítő. Ő bizonyára diplomatikusabban tolmácsolta hiányérzeteinket és kéréseinket, amíg azután létrejött a személyes munkakapcsolat, és később már Örkénnyel együtt gondolkodtunk.
– Akkor már érezték a nagy lehetőséget, sejtették a sikert?
– Nem mondhatnám. Örkény végig kételkedett benne, hogy egyáltalában színpadképes-e egy ennyire epikus alkotás. De azután lejött egy összpróbára, és akkor rögtön megérezte, hogy valami történt általa és vele is. Hirtelen rettentő ideges lett, és a nyilvános főpróbára már az igazi ügyeket megillető izgalommal, örömmel érkezett. Egyikünk sem sejtette, hogy küszöbön a katasztrófa.
– Katasztrófa? Én ott voltam a premieren, szinte robbant a siker!
– A főpróba is jól indult, de egyszer csak egy három év körüli kisfiú, Kaszab Anna házmesternéjének az unokája megszólalt a nézőtéri csendben. Először csak azt kérdezte, hogy „miért sír a néni?”. Azután felbátorodott, és elkezdett szerepelni. A színészek megdermedtek, a jegyszedő nénik megpróbálták eltávolítani a gyereket, de a nagymama süket volt, és egyáltalában nem értette a szituációt. A közönség figyelme megoszlott a színpadon és a nézőtéren zajló dráma között. A szünetig, amikor végre hazavitték a gyereket, a főszereplők idegileg teljesen kikészültek. Örkény falfehéren azt mondta nekem, mindig tudta, hogy ez kiszolgáltatott művészet, de sohasem sejtette, hogy ennyire… Hogy egy bűbájos, ártatlan gyerek tönkreteheti ennyi ember erőfeszítését, és mindannyiunkat megfoszthat a beteljesülés, a siker pillanatának gyönyörűségétől. Akkor már ő is velünk együtt féltette az előadást.
– A Macskajáték rendezésekor ön még huszonéves volt. Nem okozott gondot, hogy ifjúi szívvel az öregek szerelmének titkát kell boncolgatnia?
– Igazából ez a kérdés, a generációs távolság, csak akkor jutott eszembe, amikor mindenki nekem szögezte. Munka közben nem is nagyon gondoltam rá, hogy ez probléma lehet. Színházi embernek a más sorsokba való belehelyezkedés teljesen természetes munkafázis. Akkor is, ha potenciális gyilkosról van szó. Ez nem életkor, ez érzékenység dolga! Engem egyébként mindig is az élet végpontjai érdekeltek. A lét és nemlét kérdése, de talán nem is a halál, hanem ami azt megelőzi: a bölcsesség, az értékek végső megméretése. Azzal a problémával, hogy vajon mit jelent öregkorban a szerelem, hogyan alakulnak az érzelmek biológiai feltételei (ami most annyira divatos téma), nem foglalkoztam. A kapcsolatok érzelmi oldala érdekelt, egészen pontosan az, amit Örkény a kisregény mottóként olvasandó bevezetőjében fogalmazott meg: „Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk”. Én azt hiszem, ez a három mondat már önmagában dráma. És ez a dráma polarizálja a világot.
– Az elmondottakból is kiderül, hogy nem az öregek sajátos aspektusából közelített a témához. Azt hiszem, ez megfelelt Örkény intencióinak, hiszen őt nem az emberi élet utolsó szakasza, nem is a biológiai állapot, hanem az adott életszakasz tartalma foglalkoztatta. Az élethez való bátorság az, ami Orbánnét megkülönbözteti a körülötte élőktől.
– Hogy milyen mélyen foglalkoztatta Örkényt a halált megelőző évek vagy percek kihasználása, azt a „Rózsakiállítás” világította meg számomra. De mindig is nagyra becsültem azokat az idősebb embereket, akik lélekben megőrizték fiatalságukat, és az évek múltával is maximális hőfokon égnek. Ezt tisztelem annyira Major Tamásban is. Orbánné is az ilyen életigenlő öregek közül való. Az ilyen emberek inkább vállalják a veszélyt, vállalják, hogy bepiszkolódnak a világban, mintsem hogy lemondjanak a lét tartalmáról, a teljes életről.
– A Macskajáték kirobbanó sikerét nyilván a premier plánba kerülő szerelmi témának köszönhette, de ahogy a mondatoknak megvan Örkénynél a mélyebb, mögöttes értelmük, a háromszögtörténet mögül is kibontható a szembenézés az idővel, az elmúlással, a hazával. Hogyan próbálták a darabnak ezeket az egymásra épülő dimenzióit megjeleníteni?
– Bennem erre vonatkozóan semmilyen eltökéltség nem volt. Lefoglalt az a törekvés, hogy sikerüljön a történés minden másodpercét sokfelől megközelíteni. De ez nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati cél volt. Tudtam, ha a közönséget nem sikerül bekapcsolni a párbeszédbe, megbuktunk.
– Minden színházi előadás a közönséggel való párbeszédre épül.
– Valóban. De a Macskajáték esetében ez nem pszichológiai, tömeglélektani, hanem dramaturgiai kérdés. Abból következik, hogy a darab nagy része nem dialógusokból, nem is jelenetekből, hanem dikciókból, monológokból és telefonbeszélgetésekből áll, és ezért a színészek nem egymásnak, hanem közvetlenül a közönségnek játszanak. A kapcsolatfelvétel hagyományos módja helyett itt a színész magában, magának játszik, és gondolatainak a nézőtérről kell visszapattannia, mint egy labdajátékban. A darab szerkezete parancsolja, hogy fel kell vállalnunk azt a különleges szituációt, amelyben az írói gondolatok a közönség közvetítésével jutnak el a partnerekhez. Ennek a játéknak a lehetőségét kellett megteremteni, vagy azt is mondhatom, kitalálni a próbákon.
– Meg tudná fogalmazni azt a módszert, amellyel ezt végül is sikerült elérni?
– A kiindulópont: az elvonatkoztatás. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a színész monológja kezdetén még érzi és érezteti, hogy telefonba beszél, de később a kagyló (amit esetleg változatlanul a kezében tart) már szinte feleslegessé válik. Mert az elbeszélés során fokozatosan jelen idejűre vált a cselekmény. A színész nem visszaidézi, hanem megéli a drámát. Ennek alapvető feltétele az a színészi jelenlét, ami számomra mindig a legfontosabb a színházban. Hogy a színész ne a maszkjával, a játékával akarjon hatni, hanem teljes emberi habitusával, az idegrendszerével, azzal, hogy felvállalja a színpadi hős életét. A dráma előadásának lényege, hogy aki a szerepeket játssza, nem jelez, hanem van. Éli a maga színpadi sorsát. Orbánnét a maga színpadi létezésében a jelleméből következő dinamizmus is segíti. Gizát – éppen ellenkezőleg – helyzetének stabilitása: az ő tolószéke a fix pont a színpadon. Ami éppen mert körüljárható, az általunk kialakított térdramaturgia fókuszává lett.
– Mit jelent a Macskajáték előadásában a térdramaturgia?
– A mozgások szigorú megkomponáltságát. Talán megfigyelte, hogy amikor Orbánné igazán hatni akar a testvérére, közelít a tolószékhez, a titkával mögéje megy, néha elszakad, eltávolodik, sőt elbújik előle. Ez csak részben rendezői utasítás. Nagyobbrészt a partitúrából, az írói leleményből következik.
– A szolnoki sikert szokatlanul gyorsan követte a pesti bemutató – egy másik Orbánnéval. Hegedűs Ágnes és Sulyok Mária nemcsak életkorban, színészi habitusban is különbözött. Mit jelentett ez a különbség a szerep megközelítése szempontjából?
– Hegedűs Ágnes nagyszerű színésznő volt, és életkorából következően is rendelkezett a távolságtartás bátorságával. Akkor még nem tudhatta, hogy nem olyan távoli az elmúlás. Kegyetlenül és rendkívüli bátorsággal közelített a figurához.
– Azt hiszem, neki is megvolt a maga öregségélménye, csak éppen – kívülről. Valószínűleg a családhoz tartozó két nagymama közelsége is belejátszott a figurájába.
– Varázslatos Orbánné volt! Mire az előadás elkészült, már nem is tudtuk pontosan, melyik ötlet kitől származott, olyan volt az együttműködés a próbákon. Arra például pontosan emlékszem, hogy amikor az öngyilkossági jelenetet próbáltuk, Ági találta ki, hogy az ujjával megkavarja a gyógyszert, lenyalja és beletörli a kezét a ruhába. „Micsoda keserű vacak!” És nem egy ilyen gesztusa volt. Ez magyarázza, hogy amikor Várkonyi Zoltán a bemutató után meghívott a pesti előadás rendezésére, rögtön visszautasítottam.
– Kihagyott volna egy ilyen lehetőséget?
– Megköszöntem szépen a megtiszteltetést, de közöltem az igazat. Hogy ez az előadás közös munkánk gyümölcse, itt már nem tudni, kit illet a copyright, és én nem vehetem magántulajdonba a társulat munkáját. Várkonyinak tetszett a válasz, de kijelentette, hogy nagy marha vagyok, és kapok két nap gondolkodási időt. Amikor ennek elteltével sem jelentkeztem, újra keresett, és akkor már a szolnoki kollégák is biztattak. Féltékenység helyett drukkerei lettek a Macskajáték pesti előadásának.
– Így indult el tehát a Macskajáték a nagyvilágba…
– A Pesti Színházban viszonylag rövid próbaidő állt rendelkezésünkre. Várkonyi Zoltán arra hivatkozott, hogyha a rendező tudja a darabot, akkor el kell készülnünk időre. Ezért azután Sulyok Máriával esténként külön is tanultunk. Ő akkor már két-három éve nem kapott igazán kedvére való, jelentős szerepet. Rögtön megérezte a nagy lehetőséget, és nemcsak tiszteletreméltó lelkesedéssel, de fantasztikus alázattal is látott a szerephez. Ezeknek az éjszakai magnós próbáknak az örömét mind a ketten a legszebb szakmai emlékeink között őrizzük. Az esti elemzés és tanulás után Sulyok délelőttönként abszolút frissességgel és teljes művészi készenlétben érkezett a próbákra. Nem szeretnék kegyeletsértést elkövetni, de a csodálatos Bulla Elma felmérte a két szerep közötti attraktivitás különbségét, és végig nem nagyon sikerült meggyőznöm arról, amit Koós Olga Szolnokon elhitt és elfogadott, és amit én igazán nem pedagógiai szándékból, hanem a darabból eredő meggyőződéssel állítottam, hogy a dráma legnagyobb emberi történését, „a” cselekményt Gizának kell igazolni. Látszólag passzív szerepében az óriási lehetőség a hazatérés váratlan gesztusát előkészíteni, hitelesíteni. Greguss Zoltán is nagy kedvvel próbált, egyetlen pillanatig nem támadt közöttünk generációs ellentét. Kaszab Anna (Cs. Bruckner Adelaida) és Bodnár Erika (Egérke) hozták magukkal a szolnoki előadás tapasztalatát, velük könnyű dolgom volt.
– A Macskajáték, azt hiszem, a leghosszabb életű színházi előadás ma Budapesten.
– Számomra felejthetetlen élmény és nagy tanulság volt az előadás újjászületése. Amikor Sulyok Mária hosszú betegség, háromnegyed éves kihagyás után újra színpadra lépett Orbánné szerepében, feltűnt, hogy még jobban megöregedett. Nem is fizikailag, hanem tapasztalatokban: azáltal, hogy átélte a többiek halálát. Amióta a Macskajáték műsoron van, elment Örkény István, Bulla Elma, Hegedűs Ágnes, Greguss Zoltán, Simor Erzsi, Kaszab Anna… Úgy érzem, ettől lett még keserűbb Sulyok Orbánnéja, ettől még agresszívebb a vitalitása, és kétségbeesésében van valami irtóztató.
– Az a ritka tünemény, hogy az előadás az évek során nem fáradt el, hanem még intenzívebb, még mélyebb lett, ezek szerint elsősorban Sulyok Mária érdeme. Abban ma már mindenki egyetért, hogy ez a tizenegy éve repertoárban szereplő előadás – színháztörténet. Két ilyen kirobbanó siker után mit hozott Székely Gábornak a harmadik Örkény-bemutató, a Kulcskeresők?
– Mit hozott? Rengeteg vitát.
– Az Örkény-drámák új, teljes kiadásának dokumentációs anyagában egy levél is érzékelteti ezeket a szöveg körüli vitákat. Érdeklődéssel olvastam, hogy Örkény a szolnoki húzási javaslatokkal határozottan vitába szállt.
– Ez csak egy csepp volt a viták tengerében. De hadd kezdjem azzal, hogy már a legelső percben teljesen felvillanyozott az a történet, amit Örkény a Macskajáték után, mint következő drámájának alapötletét elmesélt. Ez a történet egy pilótáról szól, aki felszáll egy zsúfolt utasszállító géppel, azután a levegőben hirtelen megmámorosodik a szabadságtól. Hiába hívja le az irányítótorony, hiába agitálják, tudja, hogy landolni kellene, de nem hajlandó. Lehet, hogy soha nem fog leszállni, mert megérzi, hogy az igazi szabadság eufórikus élménye mindennél felemelőbb… Azután, az első történettel majdnem egy időben, elmesélt Örkény egy másodikat is. Ezek szerint a darabbeli pilóta végül is hosszas unszolásra leszáll, de nem a repülőtérre, hanem a mezőre. Gépének hatalmas teste alatt óriási, vörös vértócsa, a környéken mindenki katasztrófát sejt. Csak később derül ki, hogy a gépen levő paradicsomszállítmány egy ládája sérült meg… Már ez a két történet is ellentmond egymásnak. Az igazi szabadságról szóló – színpadi vízió, vágyálom. A másikban viszont a tragédia komikumba fullad, és felülkerekedik az Örkényre jellemző, furcsa, groteszk szemlélet. A két óriási ötlet ismeretében nem csekély izgalommal vártam a készülő drámát.
– Azután a két tervből megszületett egy harmadik darab.
– Az elmesélt történet mindkét változata valahogy szárnyalóbb volt. Az a pilóta, akit Örkény először elképzelt, valóságos óriássá nőtt. A darabbeli Fóris viszont legfeljebb egy fél fejjel nőtt a többiek fölé. Ez a pilóta már a nagy célok kárvallottja, korántsem bűntelen, bár ezúttal csak egy „pöff” volt a vétke. Az elkészült első változatban egy teljes felvonás szólt Fórisné Nelli neuraszténiájáról, válási szándékáról, a beköltözés kalandjáról – szerintem túl sok mindenről. Fórisék új lakása, amibe csak bejönni lehet, de kimenni belőle nem, olyan egyértelmű jelkép, amely bármelyik szimbolista darabban a helyén van. De éppen azért, mert ennyire egyértelmű és evidens, nem szorul magyarázatra. Az ilyen fiktív helyzetek Sartre vagy Ionesco színpadán megszokottak. Örkény azonban ebben a darabban még nem meri vállalni saját leleményét, ezért azután belebonyolódik az elveszett, illetve megtalált kulcs históriájába. Ezáltal viszont a jelenet elveszti a félelmetességét, és vígjátékba megy át. Viszont ami az aránytalanul hosszú expozíció után következik, arról ki merem mondani, hogy remekmű. Az előkészületek során rettenetesen szerettem volna, ha sikerül a nehézkes, majdhogynem naturális felvezetés és az azt követő zseniális abszurd közötti ellentmondást feloldani. Örkény imponáló lelkiismeretességére vall, hogy végül is hét különböző változatot készített el a darabból. És majdnem minden módosítás az első részre vonatkozott. Rengeteget dolgozott, csiszolt, javított, és egyre dühösebben. Az utolsó munkafázisban kis híján felborult addigi jó kapcsolatunk. Megőriztem a záró-levelét, amiben közli, hogy ha jó, ha rossz, tovább nem megy, készséggel visszafizeti a Kulcskeresőkre kapott előleget. Erről persze nem volt szó: kezdettől tudtam, hogy a második részért a darab minden hibáját érdemes megbocsátani. De a probléma dramaturgiai része azóta sem hagy nyugodni.
– Úgy látszik, Örkényt sem hagyta. Hiszen a szolnoki ősbemutató után a Nemzeti Színházban új változatot mutattak be.
– Sajnos, Nelli és Fóris túlrészletezett kapcsolatában még itt is több a magyarázkodás, mint amihez Örkénynél (később) hozzászoktunk. A Bolyongó abszurd, majdhogynem transzcendentális világa viszont teljes mértékben üti az előzményt. A házaspár alapjában naturális ábrázolása és a Bolyongó csak színpadon létező, szintetizált karakter-sűrítménye nem erősíti, hanem gyengíti egymást. Ennek kiküszöbölésére később újra nekigyürkőztünk a szövegnek Radnóti Zsuzsával, és Örkény hátrahagyott jegyzetei alapján megpróbáltunk elkészíteni egy koncentráltabb harmadik változatot a tévé számára. Ebben még nagyobb súlyt kapott ez a mindannyiunkban élő kompromisszum-igényt megtestesítő, hallatlanul izgalmas Bolyongó-figura.
– Az abszurd Bolyongó Gorkij reális Lukájának az unokája!
– Félelmetes figura, emberszabású és mégis majdnem misztikus. Örkény zseniálisan ismerte fel a látszólag kisstílű, kis kaliberű emberben azt a kegyetlenséget, amellyel eldönti, hogy kinek mennyi a tűrőképessége. Papp Zoltán is ezt a kisstílű, pofozható kisembert játszotta, nem pedig a varázslót. Érdeme és bűne is, hogy hamis illúziókkal vigasztalja azokat, akik képtelenek szembenézni a sorsukkal.
– Bolyongó vigasztalásai ezen a ponton rímelnek Fóris illúzióvilágával. Valójában éppen erről, a hamis illúziók veszedelméről szól a dráma. Örkénynek igaza van: a vereséget győzelemmé hazudni az egyik legveszélyesebb magyar nemzeti illúzió. Láttam mind a két Kulcskeresők-et, és egyikkel sem voltam igazán elégedett. Említette, hogy nem hagyta nyugodni a darab dramaturgiai gondja. A premier óta nem gondolt arra, hogy merészebben, elvontabban kellene újra színpadra állítani a drámát?
– Tulajdonképpen nem. A Kulcskeresők Örkény átmeneti korszakának terméke. A nagy stiláris váltás, ami valóban lehetővé teszi az Örkény-drámák sokkal elvontabb rendezői megközelítését, később következett be. Amikor a Vérrokonokat írta. Látja, ez az a darab, ami a legjobban izgat! A Tóték óta valósággal szerelmes vagyok Örkény írásaiba. Azért is térek folyton, makacsul a tökéletes megoldást keresve vissza egy-egy drámához. De elsősorban a Vérrokonok az a darab, ami nem járta végig a maga útját, aminek két félig sikerült előadás után is adósa maradt a magyar színház. Ennek a drámának a megfejtését nem is kötelességnek, hanem olyan csábító lehetőségnek érzem, amivel egyszer még biztosan élni fogok.

Az elmondottak után felesleges feltennem Székely Gábornak az eltervezett záró kérdést, hogy mit jelentett számára Örkény István megtisztelő barátsága. Hiszen elragadtatott szavaiból és abból a makacsságból, amellyel az író drámáit elemzi, és optimális színpadi megközelítését keresi, nyilvánvaló, hogy örömöt, gondot, célt és feladatot is. Inkább tehát csak azt kérdezem, mi az, amit nem mondott el Örkény Istvánról.
– A közös munkák korszakából rengeteg maradandó élményt őrzök. Mindenekelőtt a beszélgetések jó ízét. Örkény kitűnő társalgó volt, és akármilyen téma került szőnyegre, mindig megragadott az a fogalmazási tisztaság, amivel tárgyát megközelítette. Jókedvében azután sziporkázott. Hadd meséljem el, hogy egyszer, pezsgőzés közben, tanúja lehettem egy soha meg nem írt Örkény-novella, egy lenyűgöző abszurd születésének. Egészen szimpla sztorival kezdődött. Örkény elmesélte, hogy valaki odatelefonált neki az Írószövetségből vagy a Jogvédőtől, hogy meg fogja keresni egy hazánkba látogató skót vagy ír újságíró. A megadott időben valóban csöngettek, és megjelent Örkényék ajtajában egy kétméteres, félszeg óriás, kezében egy üveg whiskyvel. A beszélgetés közben a skót derekasan kóstolgatta az ajándékba hozott italt. A házigazda éppen nem ihatott, de a vendég lassanként fenékig itta az üveget. Végül olyan állapotba került, hogy Örkény jobbnak látta, ha hív egy taxit, és hazaszállíttatja vendégét a szállodába. Ketten nagy nehezen kitámogatták – mesélte Örkény –, de a taxiba már nem sikerült betuszkolni. Ahogy nagy erővel belökték, egyszer csak túllendült a holtponton, és a kocsi másik ajtaján majdnem kidőlt. Megkerülték a taxit, benyomták a vállát, de erre a másik oldalon türemlett ki újra egy hatalmas láb. Újra belökték, de akkor meg szemben egy kar lógott ki. Végül is kicsinek bizonyult a taxi, és sehogy sem lehetett a skót hatalmas testét begyömöszölni… És ahogy mesélte, részletezte az író a házuk előtt zajló, fantasztikus csatát, megszületett a novella – a lehetetlenségről. Ahogy nőtt a skót, úgy szűkült a taxi, én pedig élő tanúja lehettem annak, hogyan történik meg Örkény történeteiben a léptékváltás.
Büszke vagyok a tőle kapott könyvekre, és főként a dedikációkra, amelyekből szinte nyomon követhető, hogyan mélyült barátsággá a kapcsolatunk. A figyelmességét és a szeretetét is bizonyítják ezek a bejegyzések, de ami még fontosabb, elárulják, hogy egy olyan korszakban, amikor már kezdett félni az elmúlástól, és a halálnál is jobban a tiszta gondolkodást és az írás képességét veszélyeztető betegségtől, egyre nagyobb szükségét érezte a fiatalok barátságának. Még egy olyan kölyökemberére is igényt tartott, mint amilyen én voltam. Ma már tudom, hogy éppen a másságunkra, a minden tekintélytisztelet nélküli őszinteségünkre, a dolgok újfajta megközelítésének igényére volt szüksége. Lenyűgözött a fogékonysága, lobogó érdeklődése és minőségérzéke, amivel a nála egy-két nemzedékkel fiatalabb írókkal foglalkozott. Emlékszem, milyen lelkesedéssel mutatta be az induló Nádas Pétert, milyen szenvedélyesen érdekelte a fiatalok határozott, de nem mindig megalapozott véleménye a múltról és a jelenről, a különböző korosztályba tartozó alkotók műveiről.
Szenvedélyes színházi embernek ismertem meg. Szerette a játékot, nézőnek is igazi epikureus volt. Igaz, néha nyilatkozatokban közölte, hogy a prózája fontosabb, a kisregényei jobbak, mint a drámái – és ebben talán igaza is volt –, de valójában boldog volt abban a kelepcében, amit a színház jelent az írónak. Szomjazott arra a gyönyörűségre, amit a színpad ad. Élvezte a közönséggel való közvetlen találkozás örömét. Tudta és hitt benne, hogy a színpad megsokszorozza a szó erejét.
Nem vagyok irodalomtörténész, de most, halála után hirtelen jobban látom, hogy Örkény volt talán az utolsó hívő írók egyike. Az utána következők már nagyrészt a hitetlenség origójáról indultak. Örkény kételyekkel küzdő hívő volt, nem a szó vallási értelmében, hanem mert kardinális kérdésnek érezte, belülről élte át, megszenvedte a cselekvésben való hit válságát, és egész életében ezzel a válságban levő hittel küzdött. Ma már tudom, mekkora szerencsém volt, amikor a Tótékhoz nyúltam. De talán nemcsak a szerencsén múlt. Volt és van bennem affinitás, ráhangoltság arra a színházra, amit Örkény képviselt. És talán ő is ezt érezte bennem. Ma még sokkal tisztábban látom, mint annak idején, hogy életemnek, pályámnak meghatározó élménye volt ez a találkozás.