– Egyperces novellák és groteszk stílus. Ha ezt halljuk, Örkény István nevét vágjuk rá. Jól tudom, hogy erről már sokszor beszélt, de arra kérem, mondjon most valami mást, mint amit eddigi nyilatkozataiban közölt.
– Fiatal fővel első írásaimat ezen a hangon, az életnek ilyen látásával, a maihoz nagyon hasonló fogalmazásban kezdtem el írni, és aztán szerencsétlenségemre egy csomó olyan dolog jött közbe, amiről maga hál’istennek csak a történelemkönyvekből értesült, és amelyek lehetetlenné tették a megkezdettnek a folytatását. Tulajdonképpen ez visszatérés volt nálam, mint amikor valaki visszatér oda, ahol fiatal fővel abbahagyta, és kezdi elölről. Azt, amit fiatalon megpróbáltam, akkor játékosságnak neveztük, és akkor ez új dolog volt minálunk, mestere pedig Karinthy volt, akire örökké hálatelt szívvel gondolok. Azt hiszem, hogy ma sem becsüljük kellőképpen azt a Karinthyt, akire én most gondolok, nemcsak írói működésére célzok ezzel, hanem arra, hogy humorával, filozófiájával, a dolgok látásával Karinthy gyökeresen megváltoztatta a magyar közgondolkodást. Azt, amit például mi sajátos magyar humornak nevezünk, azt tulajdonképpen ő fedezte fel, ő fogalmazta meg nekünk, és ő vette ezt észre. Mi ma sok mindenben az ő fejével gondolkozunk, csak nem tudunk róla.
Ez az írónak az a hatása, amely nincs könyvekben, amit ki se lehet nyomozni. Ugyanígy vagyunk különben Németh Lászlóval is, aki nekünk, nekem fiatal fővel valóságos reveláció volt. Neki is a műve mellett van egy ilyen láthatatlan műve, a gondolkodása, az, amire ő akkoriban minket tanított, és ami aztán tovább öröklődött a mi írásainkon keresztül, úgyhogy a maga fejében is vannak Németh László-agysejtek, amelyek úgy látják a világot, ahogy ő megmutatta.
– A már korábban emlegetett Egyperces novellák-ról kérdezném. Olyan írások ezek, amelyekből elvenni már nem lehet szinte egyetlen szót sem, tehát ebből következik, hogy itt is sokat bíz az olvasó fantáziájára, képzeletére is. Milyen szándékkal születtek ezek a rövid lélegzetű, de mégis súlyos mondanivalót hordozó írások?
– Ezek úgy véletlenül születtek, és aztán később, amikor már több lett belőlük, akkor próbáltam megokolni, megindokolni a létezésüket. Karinthyra utalok újra, akinek élete nagy álma, teljesületlen álma az volt, hogy ő meg akarja írni az új enciklopédiát. Ezt sose írta meg. Nyilván megírhatatlan, de minden írónak van valamilyen nagy álma, valami olyan terve, amivel úgy érzi, hogy csak ő tud megbirkózni, amivel meg fogja változtatni a világot. Hát ezek a mi naiv ábrándjaink, amelyek néha nem is ábrándok, hanem nagyon sok esetben meg is tudnak valósulni. Ez az enciklopédia tulajdonképpen szótár, amelyben definiáljuk a fogalmakat. Amikor ezeket az Egyperces novellák-at írogattam, egy idő után a fejükről a talpukra fordultak, mert már nem is én írtam őket, hanem ők íratták meg velem magukat. Sokszor megesküdtem, hogy abbahagyom, mással foglalkozom, fontosabb dolgom van, nem csinálom tovább, aztán egyszer csak valami megmozdul, olyan nagyon szeretne a világra jönni, olyan világosan groteszk, olyan hallatlanul mulatságos, olyan elképesztően bonyolult ellentmondásokat, olyan furcsa kis tömör evidenciákat fejez ki, hogy képtelenség meg nem írni. Kénytelen vagyok leülni, és altkor megírom, nem nagy fáradság, mert tényleg rövidek, de mégiscsak egy belső parancsra születtek. Én is egy ilyen szótárfélét próbáltam szerkeszteni, tehát az én enciklopédiámat, hogy már ilyen szép nevet adjak én is neki. Azt próbáltam, hogy a dolgokat máshonnan, másképpen, másféle értékskálán, a maguk lényege felé közeledve fogalmazzam meg; tehát nem úgy, ahogy mások csinálták, ahogy hagyományosan csináltuk, ahogy én is nagyon sokáig csináltam.

(Kulcsár Katalin, rádióinterjú, 1973)