Marton László az új évezred Pistijéről

Premier előtt félidőben kezdődött, és a bemutató után ért véget korábbi beszélgetésünk Marton Lászlóval, akinek a Pisti a vérzivatarban volt az első (1979-ig egyetlen) rendezői találkozása Örkény Istvánnal. Az akkor fiatal rendező azóta a Vígszínház direktora, az utóbbi években sikeres világjáró művész, aki Shakespeare-rel és Moličre-rel, Ibsennel és Molnár Ferenccel van jelen kirobbanó sikerrel az Újvilág legrangosabb színházaiban.
A 2005-ös vígszínházi Pisti rendezését felfokozott, de nem feltétlenül elragadtatott várakozás előzte meg. Inkább valamiféle kaján szakmai kíváncsiság: vajon hogy élte túl Örkény műve az elmúlt kritikus negyedszázadot, hogyan találta meg Marton a hajdani revelációt keltő újszerű, groteszk tragédia mának szóló üzenetét?
A reveláció, amire utalok, már az ősbemutató idején sem jelentett egyértelmű elragadtatást. Annak idején nem a pártvonalat híven követő dogmatikusok és óvatoskodok értetlen fenntartásai leptek meg – ezekre a szövegekre jobbára emlékszem –, hanem Marton Lászlónak az a megjegyzése, hogy a premier estéjén úgy érezte, neki kell, illetve kellett Örkényt vigasztalni. Vigasztaló szándékkal idézte annak idején Örkény számára Arany Jánosnak a Bolond Istókban megfogalmazott panaszát. Hogy a magyar nép a sírás helyett kirobbanó, kétségbeesett nevetéssel a titkolt, leplezett torzulásokról adott hű képet viseli el a legnehezebben. Jellemzőnek érzem, hogy a Nagyidai cigányokról folytatott beszélgetésünk után másnap Örkény felhívott, hogy elmesélje: nemcsak Arany János versét, de művének környezetét, akkori fogadtatását is újraolvasta.
– Számomra a Pisti idei felújítását nem kell indokolni. De egy ezerszemélyes színház igazgatójától én is elvárom, hogy megmagyarázza, megindokolja, miért éppen most vállalkozott a nem éppen kockázatmentes nagyszínházi bemutatóra.
– A rendező életében lassan érlelődik egy-egy döntés. Amikor úgy érzi, hogy hozzá mer nyúlni a kiválasztott, számára fontos műhöz. A Pisti esetében most az izgatott, mi játszódott itt le az utóbbi negyedszázadban, és mi történt velünk a rendszerváltás óta. Gondolom, mondanom sem kell: a rendszerváltásban mindannyiunk csodavárása is kifejeződött. Hittünk abban, hogyha egyszer valahol – például nálunk – megteremtődnek a demokrácia jogi keretei, akkor már kétség sem férhet hozzá, hogy az egyén is maximálisan szabad lesz, és teljességgel önmaga. Tudtuk, Örkény Pistije hosszú utat járt be odáig, hogy választásaiban elpusztult, aztán feltámadt. Viszont hajlamosak voltunk megfeledkezni arról, hogy nekünk, Pistivel ellentétben, csak egyetlen életünk van. De mivel ez az önazonosság, amire számítottunk, a legkevésbé sem valósult meg, egyre többen és egyre erőteljesebben érezzük a hiányát. És mindenfelé azt tapasztaljuk: senki sem mer önmaga lenni! Nem mer vagy nem akar saját múltjáról, származásáról, korábbi cselekedeteiről őszintén beszélni.
– Talán mert van rejtegetnivalója…
– Olyan is akad. De a többség egyszerűen zavarban van, ha rákérdeznek. Néha az az érzésem, hogy saját kortársaim is oldalakat téptek ki saját életrajzukból. Kényszert éreznek az utólagos korrekcióra, törlésre, és ilyen módon érvénytelenítik saját tegnapjukat is, abban a reményben, hogy körülöttük mindenki amnéziás.
Amikor újraolvastam a Pistit, arra a felfedezésre jutottam, hogy Örkény műve elsősorban erről szól: Pisti egy életen át tartó küzdelméről, hogy önmaga lehessen.
– Örkény és Pisti nemzedéke nem egészen azonos Marton Lászlóéval.
– Az én nemzedékem különös helyzetbe került a történelemben és a történetekben is. A háború alatt születtünk, emlékfoszlányaink is alig vannak az igazi vérzivatarról. 1956-ban tizenhárom éves voltam, így ebből a viharból már őrzök néhány emlékezetes képet, de a lényegre inkább csak a szüleim sorsa tanított meg. Pisti közelebb állt hozzájuk, mint hozzám, és ez is belejátszott abba a megingathatatlan hitünkbe, hogy mi már egészen mások leszünk, mint ők. Nekünk már jár az igazság, a szabadság, és mi nem fogjuk azt aprópénzre váltani.
Lehet, hogy különösen hangzik, de a próbák közben, a Pistin dolgozva azt éreztem, ennek a bemutatónak erkölcsi elégtétellé kell lennie, mert ez jár végre Örkénynek és Várkonyi Zoltánnak is.
– Meg talán Marton Lászlónak is.
– Nekem mindenekelőtt meg kellett próbálnom szembenézni a darabbal.
– Éppen azért, mert jellemzőnek, mert aktuálisnak érezte?
– Azért, mert engem is zavarba hozott világunk kettéválása, az a keserves szakadás, amelynek következtében normáink megbomlottak, barátságainak felrobbantak. Ha én azt érzem, hogy nem akarok többé kettéválni, kötelességem megóvni az enyémhez hasonló döntések előtt állókat a múlt elhárításából következő mai skizofréniától.
– Az először látott vígszínházi Pistiben maga a hős is megnégyszereződött, erről akkor is, azóta is sokat olvastunk, egyes rendezők vállalták, mások elutasították ezt a megoldást. Mi az oka, hogy Marton László az idén visszatért a korábbi „egy Pistis” változathoz?
– Talán az, hogy ezt a megoldást – Radnóti Zsuzsával egyetértésben – erősebbnek éreztem, ugyanúgy, mint l979-ben. Azóta még egyértelműbbé vált, hogy ahány történelmi változás és választás szakadt rá az országra, mindegyikbe Pisti halt bele. Neki kellett szembesülnie a hatalommal, a másik oldalon álló archetípusokkal – lényegében mindig ugyanazokkal –, és mindig is ő halt bele a csatákba. Tevékeny örökké ott van elöl, és ott is marad, akármelyik párt van hatalmon, mert a legbefolyásosabbak változó alakban, de ott maradnak fenn a hatalom közelében. Ahol Pisti a maga egyetlen maradék életét viszi vásárra –, magasabb a tét. Az „egy Pistis” eredeti változatban nagyobb a tét, erőteljesebben fejeződik ki Örkény szándéka.
– De történt a felújítás során Pistivel még valami. Az ősbemutató óta – ha szabad azt mondanom – megöregedett. Ezért írtam Gálffi László alakításából kiindulva az idei vígszínházi előadásról, hogy „Pistik – István korban”.
– Ez persze sok körülmény következményeként alakult így. Várkonyi Zoltán Pistije Tordy Géza volt. Ő egészen más személyiség, mint Gálffi. Várkonyi előadásában telitalálat volt!
– Ne akarja nekem azt mondani, hogy csak a szereposztási kényszer vezette?!
– A szereposztás természetesen már koncepció. Gálffi kiválasztása, alkata, életkora, szemlélődő intellektusa elválaszthatatlan attól, ahogyan a mű mai színpadra fogalmazását elképzeltem. Nem véletlenül kap akkora hangsúlyt nálunk az első jelenetben a vízen járás. Gálffi olyan Pisti, aki képes a vízen járni, és úgy végigmenni saját passiójának történetén, hogy nem marad rajta szenny. Az ő pályájához, drámájához (az én rendezői értelmezésemben) a kulcs a zárójelenet. Hogy már nem akar kettéválni! Érett korban ez a Pisti képes szembesülni a megélt múlttal és mindazzal, amit átélt. Egy huszonöt éves fiúnak ehhez nem lett volna meg a kellő élettapasztalata. Gálffinak a néző elhiszi még azt is, ami nem történt meg vele. Hogy mi minden lehetett volna, akár tudós és próféta…
– A körülötte élők csak részben tartoznak az ő generációjához. Harkányi Endre például jóval idősebb.
– Szándékosan. Harkányi a Félszeg szerepében az örök vesztes, aki annyit élt és tapasztalt, hogy már tudja is ezt magáról. Lukács Sándor (Tevékeny) viszont minden szituációban felül van: mindig más és mindig ugyanaz. Nem kell megerőltetnie magát a nézőnek, hogy ma is találjon, akár saját környezetében, hasonlót.
– Ezért volt Örkény zseniális. Lukács kiválasztásánál és instruálásánál az a személyzetis lebegett a szemem előtt, aki hajdan apám munkahelyén (egy külker vállalatnál) még az ő számára is „a” hatalmat testesítette meg. Azután felnőttem, és a magam munkaterületén is találkoztam ugyanilyen fazonokkal. Többnyire még az öltönyük, az illatuk is hasonlított. Hidegebb fejjel és jobban értik a világot, mint akár a sehová nem húzó, mindenkit kicsit elriasztó Kimértek.
– Elfogadom. De az új Rizinél kritikusként mégis hiányoltam a szöveg mögötti tartalom (és hatalom) megjelenítését. Nem mintha Börcsök Enikő nem játszotta volna hibátlanul ezt a nehéz szerepet, de mégiscsak egy pesti öregasszony maradt, akit ide-oda hányt az élet, lakáscserére és egérirtásra kényszerített, de akire az a jellemző, hogy kiváló a diós süteménye.
– Gobbi Hilda Rizijével azért sem kellett versenyezni, mert neki személyes tapasztalata volt a magyar történelem. Szemtanúja volt a Duna-parti jelenetnek, a legjobb barátait ölték bele a folyóba. Személyesen vállalt részt a romeltakarításban, és bár azonosult az újat akarókkal, meg kellett tapasztalnia, hogy régi küzdőtársai, az új világ új urai másféle rendszert hoztak létre, mint amit ő elképzelt. Barátait, elvtársait bebörtönözték, kivégezték. Rizi alakjának végiggondolásához számunkra egy másik kiindulópont vált világossá: Rizi viszonya a sugallatokhoz. Félreérthetetlenül kiderült, hogy olyan irracionális országban élünk, ahol nem lehet jósolni. Ahol tegnap is irracionális döntések születtek, ott holnap is irracionális döntések születhetnek. A magyar sugallat más. Az nem válik be! Ezért sajátosan más alak Börcsök Enikő Rizije, mert azt jeleníti meg, hogy aki itt akar a sugallataira építve tanácsot adni, az állandóan téved, bajba kerül, és folyamatosan gyászolnia kell. Tehát a mi Rizinket újra kellett fogalmazni. Meg kellett találni a szerep szellemiségének azt a szabadságát, ahogy Örkény a témát és a helyzeteket kezeli. Rizi a darab dramaturgiája folytán is szüntelenül gyors váltásokra kényszerül. Alakja félreérthetetlenül katalizálja az Örkényre jellemző szabad asszociációk működését. Ezért sem értettem, amikor többen a szemére vetették az alkalmazott kabarétréfákat, az egypercesek önkényes dramaturgiáját. Számomra ez a heterogén szerkesztés is azt bizonyítja, milyen szabadon szárnyalt Örkény szelleme.
– Szerintem a dráma Duna-parti jelenete a vígszínházi előadás kulcsa. Ebből kell kiderülnie, hogy mi az ami megtörtént, és mi az, amit eltitkolunk. A drámát játszók – és főként nézők – számára ez (is) történelem.
– A közreműködőknek pedig erkölcsi kérdés. Megvallani, hogy mivel az ember állhatott ide is, oda is, döntenie kellett. Később pedig vállalni tettét és annak következményeit. A „köznapi” közönség reakciója ebből a szempontból mindig érdekesebb, mint a premieren „viselkedőké”. És nem csak azért, mert fiatalabbak. Az évad utolsó Pisti-előadásán Radnóti Zsuzsát is mélyen megragadta a diákok nézőtéri reakciója. Érezni lehetett a levegőben, hogy legtöbben először gondolják végig magát a választást, a döntés tragédiáját. És erről azért is érdemes beszélni, mert az élő szemtanúk száma egyre fogy. Az élmények és a tanulságok átadása viszont a mi feladatunk.
– Ez az oka, hogy nemcsak hangsúlyosabb, de a többinél lassúbb, részletezőbb volt ez a jelenet?
– Lényegében igen. Arra törekedtünk, hogy a lehető leggazdagabban bontsuk ki az írónak a helyzetbe sűrített éleslátását, különleges szemléletét.
– A színpadi tér itt is, de az egész előadásban sajátos szerepet kap. Egyes kritikusok ebben inkább a modern masinéria hatásos működtetését látják, de feltételezem, hogy ennél többről van szó.
– Korábban már említettem, hogy a Pisti színrevitelekor az egyik legnagyobb kihívás az írás merész, szárnyaló, szabad asszociációs természete volt. Olyan teret képzeltünk el Khell Csörsszel, ahol a térből, tehát a színpad bugyraiból is mindig felbukkanhatnak új hullák és új helyzetek. Mindaz, ami az elmúlt nyolcvan-száz évben történt, ott van alattuk. Elásva, lefedve, bebetonozva. És lehet, hogy kényelmesebb volna mindent elfeledni, de nem lehet. Séta közben ritkán gondolunk arra, hogy azon a sarkon mi még láttuk, vagy láthattuk a formalinnal leöntött, megfagyott hullákat. Az előadásnak viszont jeleznie kell, hogy bárhol, bármikor jelen van a múlt.

* Marton László a két beszélgetés között nekem címzett levelét csak dokumentumként mellékelem:
„Múltkori beszélgetésünk óta motoszkál bennem, hogy akkor annyira fáradt, túldolgozott és interjúképtelen voltam, hogy nem nagyon tudtam lényegeset mondani.
Arra a kérdésére végül, hogy milyennek képzelte Örkény a színházat, vagy hogy milyen volt, vagy lett volna az ideális «Örkényi színház».
Nos a lényeg talán ott van, hogy Örkény az embert (a magyar embert) tökéletesen új összefüggésrendszerben látta és láttatta. Századunk zűrzavaros történelmi, politikai, vérrel és erkölcstelenségekkel, eszmékkel és hatalommal visszaélő színjátékában más összefüggésben, más kapcsolódásban mutatja meg az embert, mint író elődei.
Bizony ezek az új összefüggések gyakran kegyetlenül meghökkentőek, sőt megbotránkoztatóak. Mivel a tartalmi összefüggés meghökkentő, néha a formai is az.
Húsz magyar embert, törpeségében és nagyságában egyszerre ábrázolni, történelmi meghatározottságát úgy felmutatni, hogy egyben a tiltakozás e determináltság ellen.
Igen, Őnála művészi eszköz a meglepetés. De van-e meglepőbb egy új összefüggésnél. És ehhez örökké formai lelemény, hogy ezt kifejezze!
Talán erre vágyott.”