Kedves Laci!

Köszönöm, hogy elküldted a versgyűjtemény elé írt előszavadat1, e csodálatos írást. Lehet ezt persze „előszónak” is olvasni, s tán lesz – ha lesz – angol olvasó, aki ebből valamit megért, én úgy olvastam, mint valamilyen ősi zsidó panaszkodó zsoltárt, szenvedéseink antológiáját, s így fölsorolva, látva az átélteket, nem is tudom, hogy élhettük túl. Hogy még abból a „fénykorból” is, a reformkorból, és még abból az egyetlen idillből, amink volt, a Petőfi–Arany párból is mi lett! És mi lesz még. Ráadásul – és persze igen helyesen – igyekeztél angol vonatkozásokat és párhuzamokat találni, ami számomra nagyon érdekes volt, mert inkább csak a francia meg a német viszonyulásainkról olvastam, de ez az „érdekesség” is milyen torkot szorító…
Szigligetre jött utánam a füzet, melyet csak úgy kapkodtak kezemből íróbarátaim, akikkel évek óta együtt alkotóházaskodunk ott augusztus első két hetében. Így hát jókat lehetett vitatkozni is rajta. Nekem (e századból) az Adyd, Krúdyd nagyon tetszett, Babits is, mert végre nem túlrajongva, hanem érdeme szerint. Füst csak egy bekezdés. Az a baj, hogy Füst mindig csak egy bekezdés, pedig ő volt a nagy kezdés, aminek, sajnos, csak szaggatott vonalban lett, amikor lett, folytatása. Ezt hát (mint mindenütt) keveslem, mert sok mindennek ő a magyarázata. Persze hogy ez nem tartozik az angolokra, az lehet. A Csoóri–Juhász–Nagy trió helyét, szerepét, azt hiszem, nem lehet olyan messziről tisztán látni.
Máskülönben nincs semmi különös újság, én jól vagyok, persze, már nem olyan fiatal, amilyen te szoktál lenni, de még együtt. A klíma nem rosszabbodott, csöndes volt a nyár, még a bevált álviták is elmaradtak, csöndes lesz a tél is. És mi tervezzük, tervezzük, hogy egyszer csak elmegyünk téged és Zolit2 és Londont viszontlátni. El is megyünk jövőre.
Nagy küldemény volt, ritkán hoz ilyet a posta.
A régi szeretettel ölel

Örkény István