„Kitépem szívemből, ami nem értelem és tiszta művészet”.
Renan: Az akropoliszi ima

„De ami az értelmet illeti, attól félek, nem követtelek, Mester, eléggé”.
Giraudoux: Ima az Eiffel-toronyban

„A furcsa az, hogy szeretem ezt a sivár piacot is…”
Márai: A budapesti ima

Valójában semmi okom áhítatra. A gép vad bakugrásokkal száll a Börzsöny fölött. –„Légzsákok” – mondja mögöttem egy szakember, aki már harmadszor repül. Nincs jogunk kétségbe vonni szavát, pláne, hogy magyarázatokkal is tetézi. A meleg levegő – szerinte – fölszáll. Mint egy lift. Mellette leszáll a hideg levegő. Mint egy másik lift. A gép belerepül egy ilyen felvonóaknába, és… De mindez: pusztába halt szent zene. A fülke forró és zsúfolt, balkézt egy festett hajú hölgy nem bírja tovább, előveszi a staniclit. A nők-egy okkal több, hogy tiszteljük őket – e ronda műveletet is bájjal végzik el. Szomszédom is. Szakszerűen hány, úgy kellene mondjam, hogy átcsomagolja a gyomrát. Körme égő piros, arca örömtől sugárzó. Talán annak örül, hogy hányt; lehet, hogy rég nem volt része benne, négy vagy öt éve. Aztán rám néz. – „Mit csináljak vele?” Nem tudok tanácsot adni. Csak a barátaim tudják, hogy semmi gyakorlati érzékem nincs. A hölgy nem barátom; először látom. „Tegye a zsebébe” – javaslom végül. Kancsalon néz rám, festett pillák alól; tekintete nem sok jót ígér. Úgy látszik, nem is leszünk barátok.

Amott egy kezdő dolgozik, ügyefogyottan, mint a legtöbb férfi a bajban. Tar fején verejtékcsöppek csúszkálnak. „Uram – szól hozzám segélykérőn –, mi lesz most?” Rossz utitárs vagyok. Lelki szememmel látom, hogy előveszek egy lapos üvegcsét, szájába töltöm a konyakot, megkínálom tengeribetegség ellen szolgáló pilulákkal, és hideg borogatást rakok a fejére; de nincs konyakom, orvosságom, borogatásom. Egy irodalmi folyóiratot szorongatok, melyben éppen valamelyik termékeny szaktársam sorolja elő, mért hallgatnak az írók. Nem hiszem, hogy ez megnyugtatná. De azért odaadom a lapot, legyezőnek.

A Kamara-erdő fölött száll a gép, első szerelmem színtere fölött. Lassan ereszkedik alá; a szántóföldek úgy nőnek, mint a gazdák álmaiban. A földek kocka alakúak, akár a sakktábla mezőnyei. A földosztás a térképet is megváltoztatta. Tíz év előtt a kép a magasságból ez volt: a falvak körül a keskeny nadrágszíjparcellák, a falun kívül az uradalmi búzaföldek végtelensége. Ma mindenütt sávok, kockák, mezsgyék, a falutól egészen a kastély kerítéséig. A kerítésen belül zöld fák és muskátligruppok: a Király, kedvenc Futárjával s a lesántult Vezérrel terveket sző. Szőheti már, a játszma eldőlt. Sötét – egy lépéssel a matt előtt – feladta.

A gép fordul, a Duna felé. Hirtelen, mint a süllyesztőből az ördög, felmerül Pest, és füstöt okád. Aranyszínű füstöt. Idáig versenyt repültünk az alkonyattal, most leszáll a nap a hegyek mögé, s mi a domb tövén, a Ferihegyen. Ez az a perc, az áhítattal teljes, mikor szükségét éreztem az imádságnak: vajon mikor imádkoztam legutóbb? Pedig van, aki sűrűn teszi, menetrendszerűen. Felkelés, lefekvés vagy a főbb étkezések előtt mormolja az imát, csöppeit megszámlálva, mint a gyomorkeserűt. Ez az ima – azt hiszem – nem gyámolít, a szervezet megszokja, és közömbössé válik. Maga Renan is ritkán imádkozott, pedig élethossziglan Istennel foglalkozott, s nem az emberekkel, ami sokkal fárasztóbb. Az ő művének Isten a nyersanyaga, mint Petőfiének a szabadság, Aranyénak a bánat, s a miénknek… Vajon mi is? De az én nemzedékem, Renan után a harmadik, már csak elvétve imádkozik. Néha vezényszóra, vigyázzállásban, máskor az ihletnek engedve, ismét máskor a végveszély percében. Egyre inkább azok imádkoznak csak, akiknek nincs mondanivalójuk. Nincs szavuk több a világhoz: elmondanak három Üdvözlégyet. S boldogok, mint a Krőzusok.

Íme – mondom magamban – Budapest. A vak melegben elönt egy belső meleg, az öröm heve. Nem zavarnak a légzsákok, sem a tengeri betegek. A város itt van, s ennek örülök. Nem láttam ma reggel óta; minek örülök hát? Egyszerűen annak, hogy még megvan. Mert ez a város olyan, hogy ennek örülni kell. Ez a város nyugtalan. A nagyvárosok családjában – csupa tudós, költő, kertész meg lakatos – Budapest a csodagyerek, a feltaláló. Néha kiszökken belőle valami nagyszerű, máskor pedig csinál valami szörnyű kalamajkát… Reggelre kész az új torony, s délután felrobban a lőpor a pincében. De most itt van, hiba nélkül, dél óta nem esett semmi baj. Remélhetjük, hogy most már megéri a reggelt.

Most, egy perc idejéig – amíg a körfordulattal alásiklik a repülőgép – belátni az egészet, töviről hegyire. A tekintetem Csepelről indul; kéményei, mint az árbocok, mind vitorla nélkül valók, jeléül, hogy a sziget lehorgonyzott, s ez lesz a kikötő, melyben áttelel. Aztán a végtelen félkör: Pest. Házai elmosódnak a füstben. Palota rózsaszínű ködben vibrál, de még ott sincs vége. Aki innen nézi, hihetné, hogy Ceglédig tart. Eljön a nap, hogy odáig ér. A Dunát Újpestnél kapom el; az hoz vissza, a város belseje felé. Csak most látom, milyen szeszélyes és kanyargó; a házak közt úgy látszott, egyenes. A Margit híd madzagján a Sziget ficánkol; zöld háta kiáll a vízből, letépné a horogról magát, s nem lehet. „Nincs szabadság a földön” – gondolom tűnődve; Buda, zöld dombjai árnyán, rábólint. Szívéből beszélek. Mi van Budával?
Buda rossz bőrben van. Innen a magasból is csupa seb. A Várhegyről, a legfrissebb Pompéjiből, most talicskázzák a lávát. A hegy alján, a Vérmező körül, hol a házak a prefa­siszta stílus szűk formáiban épültek, most a posztfasiszta stí­lus hivalkodik; tört falak, szitává lőtt vakolat. Buda csúnyán megjárta, most gyógyító írként nem vonja be más, csak a lomb. Pestet a szorgalom váltja meg. Budát a táj… De a Ci­tadella ormán ott áll a gellérthegyi Niké, pálmát emel a ma­gasba, és a napba néz. A lábát Budán veti meg; jelképnek ez sem utolsó. Pest a napfényben fénylő ezer ablakával tekint föl reá.

A város egyre nő alattunk. Így nőtt velem együtt, csontja­im ütemére. Együtt tűrtük a romlást, együtt ért a fellélegzés. S hogy nőtt, mikor még nem is voltam, a két előző nemze­dék alatt! A Körutak mutatják a gyarapodást, akár az évgyű­rűk. Mikor Renan született, még a Bástya utcában állott a városfal; ma csak csonkja áll egy Bástya utcai udvaron, em­léktábla mögött, akár az én első cipőm az üvegszekrényben. Meddig nő egy város, és vajon meddig él? Nem tudom; de imáimba foglalom azt is, hogy nagyra nőjön, és soká éljen; hisz csak az írók imádkoznak egy városért – ki más? A pa­pok a lelkekért könyörögnek, az anyák a fiaikért; városokért a költők imádkoznak. Renan Athénért, Giraudoux az Eiffel­torony tetején Párizsért…

Igaz, hogy ezek az imák mind meddők voltak, magtala­nok. Az Akropoliszon nem fogott a könyörgés, rom az ma is, hiába jósolta Renan, hogy „felépítik újra falaidat a síp szava mellett”. Nem rakták fel újra a templomok omladékát; igaz, hogy ez a nemzedék megingott hitében s végképp kilendült belőle a rákövetkező. Nem bíztak az Értelemben; Renan is inkább a képzelethez húzott, mely „az ész határozata után se hagy nyugodni”, s Giraudoux a toronytetőn egyforma gyen­géden szerette az örömöt meg a szenvedést. Mi, a harmadik nemzedék, nem szeretjük már egyforma gyengédséggel az örömöt s a szenvedést, amióta mind a kettő beteljesedett raj­tunk. Ujjat húzni az Értelemmel egyenest a romlásba vezet; tanúként elég vagyok én, ha bűnjelként itt a budai Vár…

Mestereink nem tudhatták ezt. Az Értelemre rossz idők jártak; mestereink e szó helyett ezt használták: Titok. Írók­nál a szóhasználat veszedelmesebb, mint a tett. Így cserélőd­tek a szók, s lépett a Tapasztalat helyébe a Szeretet. János, a legkedvesebb tanítvány, akit később olajba főztek, vénkorá­ban már nem is szól egyebet, csak ezt: „Fiaim, csak szeres­sétek egymást.” De akkor már egészen öreg volt és aszott. Vénekhez illő szó. Kortársaim, e megpróbált nemzedék, alig is bízik benne. Jól látja, hogy az utolsó öt évben a Szeretet éppúgy elromlott, mint a Pengő. Nincs fedezete.

Hogy is lenne? Hol járt, merre sivalkodott, mikor mindez porrá lett körös-körül? Kiért harcolt s minő fegyverek által? Nem tudom, nem is kutatom. De most kapom magam azon, hogy e háború óta a „szeretet” szót nem írtam le soha. Lesz, aki megbotránkozik ezen, talán szívtelennek, talán szeretet­vesztőnek nevez. Nem szállok vitába vele. Nyelvészek tud­ják, hogy hal ki egy-egy szó. Kimúlt a násfa, a szkófium: a faggyúgyertyának utánahalt a koppantó, s Renant nem élte túl a szeretet. Nem vagyok a gyűlölet remetéje, de ebben a szóban nem bízom többé, mert hígít, hamisít és kendőz. Pe­dig még fülembe cseng az anyám hangja aki utánam szólt ma reggel, az ajtóban: „Fiam, vigyél egy vajas kenyeret!” Az anyai gond szólt belőle, mely átvészelt két világháborút s tudja, milyen könnyen éhen hal az ember, akinél nincsen vajas kenyér. Ne mondjuk erre, hogy szeretet, mikor sokkal több annál: Tapasztalat.

Már földnek száll a gép; kegyeidbe ajánlom, Istennő, a várost. Viseld a gondját, kék szemű szűz! Mind, akik imád­koztak, hozzád imádkoztak, mert szűz vagy, és szép vagy, s te vagy az igazság meg a fény. Pallas Athéne, engedd, hogy én is kezedbe tegyem a várost, három hídját, négy dombját és tizennégy kerületét. Nem szépséged és szüzességed és sze­med kékje kedvéért; hanem azért, mert városok dúlója és építője vagy, s lemondtál a szerelemről és a házasságról, hogy boldog legyen az országod. Mert te vagy a háború és béke – de csak az igazságos béke és a bölcs okon vívott há­ború; mert te vagy a művészetek gondozója, de csak azon mívességeké, melyekben nem az érzelem az uralkodó, ha­nem az ész; mert te vagy Ergané, a kék szemű munkás­asszony, ki „megnemesíted a művelt munkást, s a lusta szkí­ta fölé emeled”, mert te vagy a lelemény és bölcsesség, s te adtad nekünk a tűt, az orsót s a szövőszéket, te adtad az olaj­fát és az első furulyát is te készítetted a szarvas sípcsontjá­ból. Tudom, hogy szép vagy, de tudom, hogy nem néztél tü­körbe soha; rólad mondta a költő, hogy nem mostad meg hófehér karodat, „míg a lovak testét nem csutakoltad le jól”. Mert te vagy az egyetlen, aki Zeusz villámával lesújthatsz; mert te vagy az, aki tönkreverted az alvilág bérencét, a fellá­zadt óriások legvadabbikát, az Értelem ellen esküvő Enkela­doszt, s hogy moccanni se tudjon, félkézzel még hozzávág­tad Szicíliát. Tekints le ránk, Pallas Athéne, s lássad te magad, hogy ez kell nekünk!
A kerék földet ért, már a pázsiton gurulunk. A pilóta most azt mondja: „Jól landoltunk”, egy festett hajú nő: „Ni, ott a Béla” – s mellettem ez a kopasz tengeribeteg: „Na vég­re, Budapest”.

Ne hallgass rájuk. Csak arra hallgass, aki imádkozik hoz­zád, s nem sajnálja tőled az áldozatot. Csak reám hallgass; egy egész várost áldozok néked, hogy viseld a gondját, kék szemű szűz. Tekints le rá; ez az, Budapest.

Budapest, 1947/10.