Barátom, tisztára marhaság, amit csinálsz, bárha akarod, én beszélek neked az életemről három napig egyfolytában, mégse fog semmi se kiderülni. Vagy talán azt hiszed, hogy nem tudom, miről van szó? Olyan ostoba nem vagyok, apafej, különben is az orrodra van írva, hogy te mindenkitől ugyanazt a szószt várod, mint amit a Siska leadott, meg a többi, hogy otthon így meg úgy, és ilyen meg olyan rossz volt, és hogy Horthy szekerét toltuk, de most már megváltoztunk, és príma demokraták vagyunk, meg a reakció ellen akarunk harcolni, és hogy az országot csak egyesült erővel lehet újjáépíteni, és más efféle dumákat… Nahát, ez kész nevetség, öregem, nekem nagyszerű jó dolgom volt odahaza, és minél többet zsidóztak a lapok, annál jobban ment nekem, és Horthyt se támogattam soha, inkább még ő támogatott engem, és ha szépen ledoboltam a szólót a Night and day-ből, akkor a kis Horthy a Ferivel odaküldött nekem egy százast, és azt üzente, hogy köszöni szépen, nagyon szép volt, Bubikám! De hát, ha mindenáron akarod, akkor kezdjünk hozzá, bár kíváncsi vagyok, ki az a marha, aki ezt el fogja olvasni, pláne most, a háború után, az emberek igazán nem kíváncsiak ilyen unalmas dolgokra, és ha éppen olvasni akarnak, akkor vesznek egy jó Howard-regényt, amin röhögni lehet, no nem igaz?

Hol is kezdjem a dolgot, öregem, alig forog a nyelven, annyit ettem ebédre, bár érdekes, hogy a káposztalevest ki nem állhattam otthon, nem is ettem meg soha, csak az apámnak volt a savanyúféle az esete, istenem, mi lehet szegény faterommal, a családban csak neki volt ilyenfélére gusztusa, különösen az uborkasalátáért élt-halt az öreg, pedig attól kiütéseket kapott, és az orvos el is tiltotta tőle, de nem bírt ellenállni neki. Ha saláta volt az asztalon, alig várta, hogy anyám kimenjen a húsért, akkor odasomfordált a tálhoz, fölemelte, és egy fél perc alatt kiszürcsölte az egészet, csak úgy, kanál nélkül, persze, a levit is megitta, az a legjobb. A tésztánál már viszketett a melle, és délután már tele volt kiütésekkel, mehetett orvoshoz. Ezt ne írd föl. Anyám sokat veszekedett emiatt vele, és sokat sírt. Általában, ha valami esemény történt, akár jó, akár rossz, anyámnak már könnyes lett a szeme. Ha lecsúsztunk, azért sírt, ha kerestünk, azért… Hátha mégse sikerül az öregemnek az üzlet? Oka mindig volt a könnyhullatásra, mert apám változatos foglalkozásai mindig új letöréseket hoztak, aztán megint egy új reménysugár jött, ez így ment nálunk. Apámnak nagyon sokféle foglalkozása volt. Mikor a bútorüzlet tönkrement, akkor kamillateával ügynökösködött, aztán egy pipa– és dohányüzlet kínálkozott.

Sajnos, ez is tönkrement. Az öreg sosem keseredett el, mikor anyám sírt, ő csak mosolygott, azt hiszem, tőle örököltem a kedélyemet és azt, hogy semmit se veszek komolyan.

Egy biztosítónál is dolgozott, aztán megvette a Póla kávéházat. Életünk teljesen bizonytalan volt. Hol bőséges jövedelmen éltünk, hol kevésből vagy éppen kölcsönökből; egyszer felfelé mentünk, másszor le. Például egy mélyponton felajánlották, hogy vegyük meg az egyik Víg utcai zenés szalont. Anyám rögtön sírva fakadt. „Inkább a szegénység – zokogta –, mint hogy ilyen szégyenbe süllyedjünk…” Apám egyik segédje vette meg, és évek múlva találkoztunk vele a Vígszínházban. Elegáns szmokingja volt, több briliánsgyűrűje, épp csak hogy szóba állt velünk. Barátom, hat bérházat vett azóta! „Látod, Hugó?” – súgta anyám az öregnek. „Mit lássak?” „Ha akkor rám hallgatsz, ma a miénk lennének azok a házak.” Egész hazáig veszekedtek azok miatt a házak miatt. Anyám mindig a nyugalomra vágyott, a „szolid élet után”, ahogy mondta. S ha már neki nem jutott, a fiának akarta biztosítani. Sokat prédikált nekem, csak tanuljak, majd hivatalnok leszek, apának van protekciója, ha lassan is, de pár év múlva cégvezető lehetek, talán még igazgató is, ki tudja… Elveszek egy gazdag lányt, egy „szolid kislányt”, ahogy ő szokta mondani. Engem ilyenkor kitört a frász.

Még hallani se szerettem az ilyesmit, pedig akkor nem sejtettem még, hogy zenész lesz belőlem. Csak egy vágyam volt: jól akartam élni, meg pénzt, szabadságot, függetlenséget szerezni. Ezért vonzottak az amerikai filmek. Amerikával szemben nem vagyok tárgyilagos. Ott élet van. Nyüzsgés, tempó… én csak a tempót szeretem. Ott aki tud valamit, abból lesz valami. A szabadság áradt felém onnan. Lám, a szennyesüket se dugdossák. Abban a filmben, az Ali baba és a negyven rabló-ban hogy kifigurázták Rooseweltet… Nekem két barátom volt: Sebestyén Jancsi és Rády Gyuri. Gyuri apja kereskedő volt, nagyon gazdag ember. Mikor az első háborús hírek jöttek, Rádyék átlógtak Amerikába. Bár én is átmentem volna! Mindig erről terveztünk a két fiúval. Most verhetem ,a fejemet a falba… Nem tudsz követni? Írj gyorsabban. Én nem tudok sokat időzni egy helyen. Hol is hagytam el? Szóval, letettem az érettségit, nevetni fogsz: jó rendű lettem. Érettségi után szóba került otthon, mi legyen belőlem. Ez már egyszer, emlékszem, hétéves koromban is felvetődött. Akkoriban volt az apám a Póla kávéház tulajdonosa, és én, ha lehetett, ott lógtam az üzletben, és figyeltem a dobos játékát. Otthon is mindig utánoztam, és két fapálcával játszottam a falon meg az asztalon. Érzékem volt hozzá. Egy nap vendégeink voltak a kávéházban. Apám produkálni akart, szólt, hogy ugorjak be a dobos helyére. Több se kellett nekem. Mintha csak erre vártam volna, leültem a dob mellé, és mindenki ámulatára csodásan vertem a taktust. Hogy tapsoltak, barátom! „Csodagyerek” – mondták a kávéházban. „Tényleg tehetséges – jegyezte meg apám vendége, egy bélyegkereskedő. – Taníttatni kellene.” Felbátorodtam. „Anyuka, apuka, én dobos szeretnék lenni…” Anyám összecsapta a kezét. „Ne beszélj bolondokat, Bubi!” De én nem engedtem, és újra a pódium felé indultam. Apa megfogott. „Dobos akarok lenni, dobos leszek!” – kiabáltam, erre kihurcolt az illemhelyre, és megpofozott, és közben azt kiabálta: „Majd adok én neked dobolást, te taknyos!” Még másnap ebédnél is erről folyt a szó. Elhatározták, hogy felfogadnak mellém egy hegedűtanárt. „Nem akarok hegedülni” – nyafogtam, de apám eldöntötte a vitát. „Az is muzsika” – mondta. De ezt ne írd fel, úgyse érdekes.

Négy évig nyúztak avval a hegedűvel. Szörnyen utáltam, mert klasszikusokat kellett játszanom, én pedig csak a dzsesszt szeretem. Szeretem? Ez gyenge kifejezés. Abban élem ki magam, a lelkem megoldódik tőle, szárnyakat kap… Szóval, amikor letettem az érettségit, az apám bedugott az Acetic vegyiüzem irodájába. Sose felejtem el azt a reggelt. Nyirkos, sötét időben másztam fel az ecetszagú lépcsőházban, be az irodába. az ablak mocskos udvarra nyílt, szembe egy óriási tűzfallal. Egy reklámfelirat volt rajta, amit már majdnem lemosott az eső. Orenburg és Szilasi csapágyfémlerakat… Dél felé kisütött a nap. Mozdulatlanul ültem az asztalnál, és mereven néztem azt a levelet, amit Seres úr reggel ideadott nekem. Egy szót sem értettem az egészből. Bementem hozzá. „Seres úr, kérem – mondtam –, én elmegyek.” „Hová?” „A Margitszigetre.” „Miért?” „Mert ott jobb.” Feltette a szemüvegét, és megnézett. „Mi ütött magába, Beamter úr?” Mikor otthon bevallottam, hogy felmondtam az állásomat, nagy botrány lett. Anyám sírt; éppen szüksége lett volna a keresetemre… Már én is bántam a dolgot, de délután mégis ujjongó jókedvvel mentem Jancsival és Gyurival a Szigetre. Sajnos, apám egy hét múlva újra szerzett állást.
Az Osmia ceruza- és töltőtollgyárba kerültem mindenesnek. Éppolyan betegnek éreztem magam, mint az előbbi helyen. Undorral mászkáltam a létrán, a torkomban ugrált a kétségbeesés. Hogy lesz ebből világsiker? Ráadásul a fiúk mindig meglestek, ha csomagot vittem valahová, és kicsúfoltak. Csak a kifutófiú barátkozott velem; egyszer félrehívott, és közölte velem, hogy Stéger urat, a főnököt, ki fogja csinálni. Nagyon megbarátkoztunk. Irén kisasszony is sze­retett. Szegény Irénke! Sovány, szürke kontyos alacsony nő volt. Havi kétszázhúsz pengőért könyvelt már vagy három évtizede a cégnél. Lankadatlanul dolgozott, túlórázott, pe­dig pihennie kellett volna, mert szívbajos volt. Minden héten bement csöppekért a MAGI-ba, és a doktor mindig mondta, hogy kímélje magát. De ő hét éve nem ment szabadságra, őrlődött, pusztult a robotban. Ismered az ilyen vértanúkat, majdnem minden cégnél van egy Irénke. Mehe­tett volna szabadságra, de eszébe se jutott. Ő volt a cég lelke, nem Stéger. Vevők, eladók, ügynökök, szerelők, vadidegenek, mind csak Irén kisasszonyt keresték. Karácsonyra kapott két pár selyemharisnyát. Mondtam neki; „Irénke, mért emészti magát? Mit fáj magának a Stéger feje?” „Hogy beszélhet így, Bubi? Mi lesz a céggel? Az Osmia könyveinek rendben kell lenni.” Szerette is, gyűlölte is Stégert. Valóságos rabszolgája volt, azt hiszem, ha akarta volna, eladhatta volna Irénkét egy másik cégnek. Förtelmes alak volt. Reggeltől estig melóztatott, és közben szavalt, hogy ő is lent kezdte, de persze nem úgy dolgozott, mint mi. Mindig Edisont és Rockefellert emlegette, de nem volt szíve a záróra után hazaengedni az alkalmazottait. Különösen rám pályázott. Tíz perccel hat előtt még elküldött Kispestre vagy Erzsébetre egy számlával… Ez volt a legdühítőbb. Egy nap aztán csordultig telt a pohár. Megmondtam, hogy nem dolgozom többet nála. Nem is csodálkozott. Elfogadta a felmondáso­mat, és kihozott egy láda ceruzát, hogy azt még rakjam fel a polcra. Felnyaláboltam vagy harminc tucatot, de fenn a létrán agyamba futott a vér, és az egészet ráejtettem Stéger úr fejére. „Mit csinál? Mindjárt rendőrt hívok!” Bántam is én! Miattam hívhatja az egész honvédséget. Hajigáltam hozzá a ceruzát, radírt, írógépszalagot, és közben kiabáltam: „Meg­állj, te szadista mocsok, te tolvaj, te klozett!” Irénke sikol­tozott, de mikor elmentem, kiszaladt utánam az udvarra. Könnyes volt a szeme az izgalomtól; megsimogatta az arco­mat. „Hogy izzad, Bubi! Tegye fel a kalapját… És hogy ragyog a szeme! Most olyan – mondta zavartan –, olyan felhevült, mint Petőfi Sándor… Isten vele, Bubi…”
Hat óra se volt még. Végigmentem a Damjanich utcán, Gyuriék lakása felé. Az egész világ tótágast állt előttem. A zsebemben egy májas zsemlét találtam, uzsonnára készí­tette anyám. Beleharaptam, de ebben a lelkiállapotban nem bírtam enni. Letettem a zsemlét egy targoncára. Gyuriék csodálkozva fogadtak. Elmondtam, mi történt; mosolyogtak. Mondtam, most új életet kezdek, és máris megnyugod­tam. „Nem vagy éhes, Bubi?” Most, hogy túlestem első dühömön, megéheztem. Kávét hoztak, és elém tettek egy májas zsemlét. Fölvettem: hiányzott belőle egy falat… Az én májas zsemlém! Minden megállt bennem. Hogy kerül ez ide? Teljesen megzavarodtam. Beleharaptam, azt hittem, akkor megértek valamit… Gyuriék nevetni kezdtek. Kiderült, meg akartak lesni az üzletben, és mikor kijöttem, nyomon követtek, és elhozták utánam a zsemlét. Különös dolog. Kényszeredetten velük nevettem, de… Te, azóta is, ha valami komoly dolog történik velem, mindig eszembe jut ez a zsemle, világosan érzem a májas töltelék ízét meg azt a félelmet, amit akkor éreztem először. Emlékszem például, hogy kinn a fronton, Mutnikinál, mikor hatodikán úgy megnyomtak az oroszok, és verettek a Sztálin-orgonával, akkor is ez az íz jött fel bennem. Még nyeltem is hozzá nagyokat abban a rumliban… Butaság, ugye? Egy ilyen májas zsemle. Nem is tudom, miért meséltem el. Csak éppen eszembe jutott.

Sötétedésig őgyelegtem az utcán tanácstalanul. Mitévő legyek? Haza nem akartam menni… Egyszer csak valami kapu alatt szemembe ötlik egy tábla: Roubál Vilmos, a m. kir. Operaház tagja, zongorát, hegedűt, csellót, dobot tanít… Ez az! Eszembe jutott a dobolás a Pólában. Három hónapig tanultam Roubálnál, csekély tandíjért. Felismerte a tehetsé­gemet, és szívesen foglalkozott velem. Aztán levizsgáztam a zenészszövetségben, tag lettem, és hozzáfogtam. Mihez? Intrikálni kezdtem. Az ottani fejesek mind öreg szivarok voltak, fogalmuk se volt róla, mi a dzsessz. Akkoriban nálunk még csak kevesen értettek hozzá. Csúnya harcok folytak, de a végén felfigyeltek rám, észrevettek. Egy ügynök elsózott a Zanzibárba öt pengőért, igaz, hogy borravaló volt bőven. A hónap végén hatszázötven pengőt tettem le otthon az asztalra. Barátom, ha láttad volna az öregeimet! Csak akkor mondtam meg, hogy zenész lettem – de most már nem bánták. Örültek, barátom. Én meg tudtam, hogy a Zanzibár csak ugródeszka, s tanultam, tanultam, annál inkább, mert akkor hallottam először Weisz Apit. Tudod, ki az? Weisz Api volt a legjobb magyar dobos. Ma is az. Technikában sokkal erősebb, mint én. Mikor meghallottam, majd belebolondul­tam. Kijelentettem, hogy két hónap múlva erősebb leszek, mint ő… Ezt visszamondták neki, és Api megsértődött. Azóta nagyon megbarátkoztunk. Technikában ma is Api a jobb, de az én játékomban több az élet, a vér… Hogy is mondjam… Api figyelemmel dobol, én meg szenvedéllyel, de ezt ne írd le, mert megint megsértődik.

Szóval, még a Zanzibárnál tartunk. Ott ismerkedtem meg gróf Zichy Tivivel, remélem, tudod, ki a Tivi? Az éjszakai élet királya. Pénze semmi, mert a birtokot elkártyázta az apja, és Tivi kénytelen volt dolgozni. Zenész lett, de selyem­fiú is volt, könyvet is írt, Orgia R. T. volt a címe… „Hogyne, már hallottam magáról – mondta. – De nekem már van dobosom, Csibész Bobi.” Mert akkor szervezte a zenekarát Tivi, és Bobi nem volt éppen utolsó dobos, de a régi iskolából való. Elvittek a próbára. Zichy rám mosolygott – édes, szőke feje volt –, és játszani kezdtek. A Stormy Weather-t. Ismered? Szép, régi szám, az orkán, a hurrikán ritmusa. Figyeltem. Valami azt súgta: Bobi elrontja. Összeszorítottam a fogam: elrontja, elrontja. Nehéz muzsika. Bobi nem is bírja… És megtörtént Bobi kiesett a taktusból, Tivi megállt, a zenekar elhallgatott. Mint a labda, ugrottam fel a pódiumra, fel a dobogóra, kezemben a verők… Mint annakidején a Pólában, mámorosan, de magabiztosan: Stormy Weather… Csak úgy kavargott az a dob, apafej, a bambuszfák recsegtek, az őserdő zengett, zúgott – a végén Tivi megölelt: „Te vagy az én emberem” – és leszerződtem. Sajnos, a zenekarból nem lett semmi.

Bántam is én! Akkor már nagyfiú lettem a dobosok közt. Kaptak rajtam az ügynökök. Az egyik kivitt Svájcba, bejár­tam Lausanne-t, Luganót, Zürichet. Erről külön regényt kellene írni. Mikor hazajöttem, az Arizonába szerződtem, a legelőkelőbb, a legjobb mulatóba; sztárgázsit kaptunk. Szemben, a Moulinben dolgozott Api. De az Arizona mégis más volt, a szórakozás nagyüzeme, több száz alkalmazottal, még a pincéje, a gépháza is látványosság. Minden forgott, mozgott, emelkedett. A páholyok liftek voltak, elektromos legyezőkkel, asztali telefonnal, amivel a másik asztalt fel lehetett hívni. A táncparkett forgott, a közepe felemelkedett vagy leszállt, a mennyezet bonyolult emelők és csigák rend­szerét takarta… Hát azt látni kellett. És micsoda közönség, barátom! Angolok, franciák, németek, olaszok. És a nők – erről jobb nem is beszélni. Az ember nem tud utána elaludni.

Nálunk tűnt fel egy este Lord Hampton. Mikor bejött, rögtön látszott, hogy valaki – jóképű kölyök, elegáns, fiatal és angol –, de ettől még nem kap szívbajt senki az éjszakai világban. Mi edzett emberek voltunk. Csuda társaság volt az a „közönség”: hercegek, grófok, stricik, milliomosok. Nekünk nem imponált senki… Szóval, bejött, leült, whiskyt rendelt, később táncolt is egyet, és azután annak a lánynak, aki öt percig az asztalánál ült, egy pénzköteget nyújtott át. Csak úgy kihúzta a zsebéből. Számolatlanul. Gizi megszá­molta: háromezer-hatszáz pengő volt… Nem tudom, egy évben megkeresett-e ennyit, mint abban az öt percben. Szegény, sírva fakadt, és kiszaladt az utcára. Félt, hogy visszaveszik tőle. Dehogy vették! A lord csak akkor kezdett belejönni. Egy szál szegfű: egy százas. Megindultak a pezsgők. Zene: egy százas. Kint a vécén: egy százas. A nénike olyan ideges lett, hogy aszpirint kellett bevennie. A százas lett a legkisebb pénzegység, és a fiú olyan könnyen adta, olyan elegánsan, hogy az külön művészet. Voltak már ná­lunk „császárok”. Azok is adtak százasokat, de mintha mázsás súlyt emelgetnének. A mi angolunk meg csak úgy dobta, olyan könnyedén, ahogy az ember int a barátjának: Szervusz… A pesti lokál viharedzett népe szívébe zárta a fiatal lordot… Csoda történt. Egy kicsit mindenki megkótyagoso­dott tőle; híre ment, hogy pilóta főhadnagy, rokona az angol királyi családnak, reménytelen szerelmére keres gyógyulást. A lányok úgy néztek rá, mint egy káprázatra. A főnök, Rozsnyai, kijelölte számára az egyik emeleti páholyt. Óriási megtiszteltetés: oda senki se teheti be a lábát, csak ő. Az lett Lord Hampton páholya. Másnap beakasztották az angol király fényképét, és egy hét múlva – isten tudja, hol szerezték – felállították az öreg Mary anyakirályné mellszobrát. Ezt azon­ban a fiatal lord kivitette; talán ő se szereti a rokonait.

Budapest megszédült. A lord népszerűsége nőttön-nőtt. Minden este megjelent az Arizonában, a végén kiszámítottuk, csak a zene harminchatezer pengőt keresett akkor. Tudod, mennyi pénz volt az? A legelőkelőbb körök kedvence lett. Miniszterek, vezérkari tisztek meg a fiatal Horthy – akinek neve volt, és akinek pénze volt, ott lebzselt körülötte. A lord minden barátjának – és akivel tíz szót váltott, a barátja lett – másnap egy arany cigarettatárcát küldött a Hampton család címerével. A lord mindenkit meghívott skóciai kastélyába vadászni, és sokan, akik még nem vadásztak, fegyvert vásároltak és gyakorlatoztak. A lord nem fogadott el senkitől semmit. A lord csak adott. Mikor a Vöröskeresztnek tízezer pengőt küldött, homlokon csókolta őt az öreg József főherceg. Ezt bemutatták a híradóban is. Aztán egyszerre lecsapott a villám: Lord Hamptont letartóztatták. Kiderült, hogy nem lord. Nem repülőtiszt. Nem rokona a királynak. Kiderült, hogy szélhámos. Ha megérkezett egy városba – mindig más városba persze –, szórta a pénzt, szédítette a gazdagokat, és a nagybirtokosok, a zsidó iparmágnások és az arisztokraták milliós összegeket és ékszereket adtak át neki, hogy helyezze biztonságba Angliában. Kiderült, hogy Lord Hampton síber, és a filmhíradót levették a műsorról. Egyszerre mindenki szidta. Legjobban a tegnapi puszipajtásai. Hirtelen kisült, hogy mindenki „sejtette”, sőt „tudta” előre… Mindenkinek volt egy tanúja, a Vili vagy az Emmi, vagy csak a főpincér, akinek ő – mindjárt az első nap – megmondta, hogy „ez a pali gyanús”. A barátai kivétel nélkül megtagadták, meghurcolták; csak az éjszaka népe, a sofőrök, pincérek, portások, boyok, kucséberek és a lányok, főleg a lányok imádták tovább változatlanul. Egy legenda járta: csak azért szélhámoskodott, hogy a gazdagok pénzét szétoszthassa a szegények között. Ez persze szamárság volt: de ismertem egy trafikost, aki biciklit vett magának Hamptonon, és aki ezekben a napokban öt kiló szalonnát és ezer Memphist vitt be neki a fogházba. Amikor visszajött, sírt. Kérdeztük: „Miért sír, Gyula bácsi?” Azt mondta: „Olyan sápadt az a fiú…” Csak a szegényeknek van szívük, öregem, de a legjobb szívük az éjszakai melósoknak van. Elhiheted.

Ekkora botrány nem volt még az Arizonában. Igaz, hogy én átszerződtem az Országház grillbe… Ehhez fűződik a legnagyobb zenei élményem. Olyan együttes került itt össze, teljesen különböző emberekből, akik jóformán nem is ismerték egymást, és csak a zenén keresztül kötöttek barátságot. Teljesen egybeforrottunk. A zongorista Martiny volt, piás, cinikus, keserű humorú, de nagyon jó muzsikus. Kurz Karcsi volt a bőgősünk, egy bajai sváb gyerek. Zongorázott, énekelt, játszott; amerikai ízű zenész volt. A Patkány gitározott. A rendes neve? Nem volt neki rendes neve. Vagy ha igen, én nem tudom, pedig igazán jóban voltunk. Tizennyolc éves, gyönyörű cigányfiú volt, aki a rajkózenekartól jött át hozzánk. Megvesztek érte a nők. Nem volt valami lángész, de mit számít az a zenei intelligenciához? Sokszor hajnalban együtt mentünk haza. A Patkány az Andrássy úton elővette a hangszerét, és elkezdett játszani: én meg nekidőltem a falnak, lehunytam a szemem, és elhallgattam órákon át. Pompás gitáros volt.

A negyedik: Alács, a szaxofonista, kevéssé illett közénk, csak nehezen tudta követni a mi stílusunkat, és szemláto­mást öregedett, pedig betegre kereste magát. Az énekesnő Anita Best volt. Ót se hallottad? Sajnálhatod. Ó, milyen estéket éltünk meg! Mikor hajnalban eloltottuk a villanyt, és a személyzet fáradtan készült hazafelé, mi ingujjra vetkőztünk, és a sötét teremben folytattuk a játékot. Dehogyis folytattuk… Akkor kezdtük! Magunknak játszottunk. Pár perc múlva, a sötétben, a négy hangszer mintha összeolvadt volna. Számtalanszor előfordult, hogy improvizálás közben egy és ugyanaz a gondolatunk támadt, és amit az egyik elkezdett, azt a másik úgy folytatta vagy kísérte, mintha kottából játszanék. Komolyan vettük egymást, komolyan vettük a zenét, csak a közönséget nem vettük semmibe. Kinevettük őket, a mindennapos botrányokon, a verekedé­seken nagyszerűen mulattunk. Ha pofozkodás volt, én ver­tem hozzá a nagydobot. Emlékszem, járt hozzánk egy német őrnagy. Belehabarodott egy lányba, és ott ült nyitástól zárá­sig, apró malacszemeivel, bámulta szerelmét. De ha betévedt egy másik német, tüstént odaugrott: „Sie nennen sich Mitglied der Deutschen Wehrmacht? Ein deutscher Soldat muss solchen Bar vermeiden…” És kidobta. Aztán visszaült a helyére, és tovább nézte a nőt. Sűrűn pofozkodott a magyar vendégekkel, különösen a tisztekkel, de ilyenkor mindig elrakták, mert ő egyedül volt, a marha. De akármi­lyen rumli tört ki, az ügyeletes detektív, egy kövér, lomha alak, aki azelőtt a defen szolgált, sosem avatkozott bele.

Amíg a szolgálata tartott, egyfolytában csak evett. A pincér kidőlt mellőle, ő bírta. Persze, potyán. Élvezte a verekedése­ket, tapsolt, fütyült, közibük vágta a lerágott csontokat. Ha szóltak neki: „Hapsi – így hívták az éjszakában –, eridj, csinálj rendet” – csak legyintett. „Hadd üssék egymást!” Leg­többször bifszteket evett tükörtojással. Nyolc-tíz adagot.
De murikat, olyan istenigazából való murikat csak a Póló bárban láttam, a Szigeten. Később megbántam, hogy idesze­gődtem, mert zeneileg nyomába se fért a Grillnek, de anya­gilag óriási különbség volt. Új autót vettem, s annyit kerestem, amennyit akartam. A Póló bárba tulajdonképpen a Póló klub tagjai jártak, a pesti előkelőségek. A betévedő vendéget kinézték, vagy be se engedték. „Nincs hely, kérem.” „De az az asztal üres.” „Telefonon foglalták, kérem.” Iparmágnások, de főképpen arisztokraták jártak ide. Csak kevés olyan kivétel volt, mint a dilis Fraknói, a fővárosi mérnök. Minden este szórta a pénzt. Miből? Fene tudja. Hát a fizetéséből biztosan nem, mert ha hangulatba jött, akkor felgyűrte az ujját-vállas, izmos embervolt-, és percek alatt összetörte a lokált. Az egész berendezést. Tükröket, aszta­lokat, székeket, üveget, porcelánt. Szilánkokra vert min­dent, aztán szuszogott, mint egy bivaly, azt mondta: „Hű, de jól mulattam” – és fizetett.
Minden vendégünk bolond volt egy kicsit, és mi már ismertük a bogaraikat. Ha például bejött gróf Zichy Jenő, összevigyorodtunk. Ő volta „spárgás Zichy”. Kiszemelt egy lányt, és hazavitte – néha kettőt, hármat is –, megcsináltatta velük a „spárgát”, és az már elég volt neki. Herceg Esterházy Tamás minden pénteken jött le; ennek szűz lány volt a kívánsága. Egy borítékban hozta a „tiszteletdíjat”: egy ezrest. Ez volt a tarifája, és minden héten felhajtottak neki egy lányt. Ezer pengő sok pénz volt akkor. A nyilas gróf fia, Festetich Ernő, alighogy berúgott, mindjárt odament a zsidó vendégekhez, és bocsánatot kért: „Az öregem hülye” – mondta nekik, és zokogott. Herceg Odescalchi hajnalig ivott, aztán részegen beugrott a kocsijába, és hatvanas tempóban hajtott végig a Nagykörúton, de csak a járdán. Ez volt a passziója. A rendőr már ismerte, és messziről szalutált neki. De ezek csak amolyan apróságok, amiket az éjszakai világban úgy hívnak, hogy hepp. Ez még csak nem is érdekes. Az igazi: ezeknek az embereknek a házasélete, szerelmei, nőügyei, pénzügyei, ami mind egymásba gabalyodik, pénz, házasság, szerelem, egy átláthatatlan, gusztustalan valamivé. Nem is mesélek róla, úgyse írhatod meg. A Teddy báró – fene tudja a rendes nevét – később jött be, és odaszólt valamelyik bóbiskoló barátjának: „Hazamehetsz, kérlek.” Mármint, hogy hazamehet a saját feleségéhez. Teddy már végzett, köszöni. Egy évig tudnék mesélni, de ez nem érde­kes, csak undorító.

Szerencsére a zene elbódított, egy másik világba lendített. Én úgy mentem mindig a pódium felé, olyan szívdobogással, mint a szerelmes diák az ideálja felé. Semmi se férkőzött olyan közel hozzám, se szerelem, se barát, se pénz. A zene volt a mindenem. Mással alig foglalkoztam. Könyveket olvastam néha, de csak úgy mellékesen. Hogy miket? Ahogy jött. A legjobban megragadott Flammarion Stella című regénye. Egy csillagász szerelméről szól, nem is tudom, mi ragadott meg benne. Hiszen az én világom egészen más. Olvastam újságot is, mindegy volt, hogy melyiket. A nyilas lapokat azért, mert rengeteget lehetett röhögni rajtuk. De a politika nem érdekelt. Azt mondtam: csalás az egész. Az éjszakai világ népe keveset politizál. De azért tudtam, hogy van munkáskérdés, és hogy föld nélküli parasztok vannak, azt is tudtam, csak nem úgy, mint ma. Semmi közösséget nem éreztem velük. Sejtettem, hogy valami baj lesz, jön a Hitler vagy a háború, de szentül hittem, hogy rajtam nem fog a baj. Süketté tettem magam az eseményekkel szemben. A zsidótörvényekre fütyültem, és mikor 1942-ben behívtak Nagykátára munkaszolgálatosnak, csak legyintettem. Majd a barátaim kijárják a leszerelésemet. Így volt tavaly is, tavalyelőtt is, de alig ocsúdtam fel, máris vagonba raktak, és kihoztak a frontra. Ez nagyon váratlanul ért.

Recsicán szálltunk ki, onnan gyalog hajtottak a Donig. Azt mondják, az ezerkétszáz kilométer. Én nem tudom, mennyi, én hat hétig nem láttam mást, csak az előttem járónak a bokáját és a sarkát. Transzban voltam. Ha megbotlott, ha lelassított, ha gyorsított, legszívesebben meggyil­koltam volna. Olyan fokú kimerültségbe zuhantam, hogy az egyetlen menekülés a tempó volt, a nyugodt, egyenletes tempó. Órákon át aludtam, úgy mentem, és úgy pihentem minden órában tíz percet. Ez így ment, a sötét éjszakától, hajnali háromtól a sötét éjszakáig, este tízig, heteken át. Augusztusban értünk Korotojakra; hallottál róla, ugye? Tavasszal még az járt az eszemben, vajon kapok-e a kocsimhoz benzint. Most egyszerre megtanultam örülni annak, hogy nem vertek agyon, és hogy elkerült a golyó. Télen, Voronyezs után, szétszaladt a század. Hárman maradtunk, Lóránt Laci, Csató meg én. Egy hónapig mentünk Nyugat felé – emlékszel, milyen hideg volt akkor? Harminc meg harmincöt fok, az ember lábán megfagyott a bakancs. Elértük Belgorodot. Azt hittük, megúsztuk. Továbbmentünk. Már majdnem el­értük Szumit, mikor elkaptak az oroszok. Akkor már alig álltam a lábamon, csont és bőr voltam… Mindegy, ha élni akartam, vissza kellett fordulni. Elindultam Kelet felé a rettentő hidegben, faluról falura, lépésről lépésre. Jött a flekk. Szerencsénk volt: egy partizánkórházba kerültünk. Egy fehér hajú orvosnő dolgozott ott, vörös boron és csirkehú­son tartott, másképp nem lennék itt. Élni kezdtem, de még itt, a tambovi kórházban is két hónapig tartott, míg lábra állhat­tam, és kijöhettem a 188-asba. Akkor tizenkétezren voltak, és abból vagy ezren magyarok. Eleinte a raktárban dolgoztam, de ez nem ízlett. Mindegy, csináltam tovább.

Akármi volt, akármi jött, semmi sem ízlett, lélek nélkül, szinte gépiesen éltem, de mégis éltem. Úgy látszik, óriási vitalitás van bennem. A frontot úgy fogtam fel, mint egy súlyos betegséget, a fogságot úgy, mint egy súlyos vesztegzárt. Csak élni, élni, hazamenni – az anyámhoz, az autóm­hoz, a márványkádas fürdőszobámhoz. A fogammal rágtam át magamat az időn, átvertem magam rajta, mint egy állat az égő sövényen. Biztos voltam benne, hogy kibírom, csak soká tart és nagyon keserves lesz. Akkor – ennek már két éve – megszólított az a kopasz ezredes, a Galpin. A politnak volt a parancsnoka. Azt kérdezte, miért nem rendeznek a magya­rok színielőadást?

Vállat vontam. Hol? Kivel? Mivel? Mondtam, szerezzen díszletet, kosztümöt, zeneeszközöket, lámpát, függönyt, deszkát, festéket, drótot, gipszet, zsineget… Akkor majd lesz színház. Az ezredes mindent feljegyzett, és másnap behozott két kisdobot és egy hegedűt. Máig megvan mind a három. Hát ezzel még nem lehet színházat csinálni – gondoltam –, de akkor már késő volt. Elkapott a gépszíj, és két hét múlva megszületett az első magyar tarka est. Hogy milyen volt? Hát ezt nem lehet elmondani, apafej… Itt rendeztük a klubban, de micsoda pajta volt ez még akkor! Ha most látod a színpadot, a süllyesztett zenekarral, a négy önműködő függönnyel, a kétszázhúsz kosztümmel, a négy reflektorral, a vetített díszleteinkkel, el se hiszed, mi volt itt akkor. A rivaldán négy petróleumlámpa világított, és a vastag kanócról sűrű, fojtó füst szállt fölfelé. Amikor megsűrűsö­dött a füst, a nézőtérről már csak négy pislogó mécs látszott, a színpad nem… És az első műsor… Azt látni kellett volna, öregem! Egy szólistánk volt, a Szalai. Az is hamis. De aztán betanítottam egy vokálkórust. A Fekete, az a hosszú, sovány hentes énekelte a basszust. A másik kettő alföldi parasztgye­rek volt, Szabó és Krizsai. Valami szépet kerestem, végül is a China Town-t magoltuk, angol szöveggel. Két hétig tartott, míg a szöveget belevertem a bükkfafejükbe, de aztán ment. Benny Goodman se csinálta volna jobban, pedig az a legjobb dzsessz ma a világon. Mi volt még? Ungár Pista bűvészke­dett egy gyűszűvel, egy tűvel meg egy tányérral. Kért még egy libát, egy cilindert és egy házinyulat is, de hát hol a frászban van itt nyúl és cilinder? Aztán játszottunk még egy kis jelenetet, úgy rémlik, valami kannibáljelenet volt, egyet­len díszlete egy hordó. A toborzót Buzás Pista táncolta, aki hölgyfodrász volt a Gellért szállóban, és nem tudta csak a kisharangot meg a nagyharangot. Jó, mi?

Hát jött az este. Négyszáz ember fér a terembe, de akkor legalább hétszázan jöttek, még a gerendán is lógtak. Eljött Galpin meg a lágerparancsnok, meg Juszicsev és Ivanov. Eljöttek az orvosnők, az ápolónők, az őrök, a sofőrök, aztán eljött minden fogoly, aki lábon állt, és helyet kapott. Magya­rok, románok, németek, franciák, olaszok, luxemburgiak, belgák. Még Leonid is eljött, pedig ő nem tudja, milyen nemzetiségű. Óriási siker volt, minden számot ismételni kellett. A kvartett jól ment, senki egy kukkot abból nem értett, de azt is megújrázták… Irtó hangulat volt. Akkor jött az én számom.

Gondoltam, bolondozok egy kicsit nekik. Kimentem a színpadra. Egy asztal, vörös posztóval letakarva, rajta a két kis dob, olyan gyerekdob, épp hogy hangja van. Nem is hangszer, inkább játékszer, magam faragtam hozzá a verőt. Borzalmas hőség volt már a teremben, és akkora füst, hogy semmit sem lehetett látni. Mit csináljak? Bemondtam a címet: Dzsungeltelefon. És elkezdtem dobolni. Egy kis néger suhanc dobol az éjszakában, üzen a szerelmének. Hívás, könyörgés, szerelem, féltékenység, fenyegetés, csábítás, búcsú… Persze, improvizáltam, akkor jutott eszembe az egész. Hát, öregem, azt én nem tudom elmondani, ami történt. Az ezredes fölállt, és vörösre tapsolta a tenyerét. A fiúk bomlottak. Egy perc alatt megtanulták a nevemet. „Bubi, Bubi!” – kezdték egypáran. Folyt rólam a víz, de megújráztam. Egyszer. Kétszer. Aztán újra improvizáltam. Vihar. Pergőtűz. Nyári zivatar… Tomboltak, barátom. Alig engedtek le a színpadról. Én is szédültem, akkor tanultam meg, mit jelent a siker. Pedig akkor már volt egy kis múltam, de ehhez semmi se hasonlított. Ez más volt, valami részegítő, izgató, még izgalmasabb, mint a zene. Pedig csak hülyéskedés volt, amit azon a két vacak dobon ki lehetett hozni. Törtem a fejem, hogy valami becsületes dolgot csináljak. Művészetet, mint otthon, és mégis sikert, mint akkor. Hát nem volt könnyű.

Kaptunk egy balalajkát, megtanultam rajta játszani. Elővettem a hegedűt. Ha már négy évig nyúztak vele… Kínlódtam, belejöttem. Nem volt kottánk. Emlékezetből írtam le a zenét, és magam is elkezdtem komponálni. Egész csomó dalt írtam. Megszületett az első zenekar, az első díszlet, az első operett, az első drámai est. Következtek a nemzetközi esték. Tavaly hatezer francia fogoly volt itt, és amikor hazamentek, csináltam az ő kedvükért egy nyári szabadtéri színpadot, ahol háromezer ember fért el. Hát ilyen sikert se láttam még. Másnap az egész tábor az én dalaimat fütyülte, a városba is kiszivárgott, és egy nap jött egy lengyel csoport az Urálból, azok ott hallották ezt a dalt. „Maga a Bubi?” – kérdezték. Apafej, még az Urálban is hallották a nevemet. Majd kiugrottam a bőrömből.

Ez valami egészen új volt. Meghökkentem. Gondolkozni kezdtem. Rájöttem, hogy otthon egész életemben nem értem volna meg egy ilyen sikert. Tízezrek ismerték a nevemet. Aki fogoly átmegy a 188-as lágeren – és hány ment már át –, az mind elmosolyodik, ha eszébe jut a Bubi, és mind ismeri a dalaimat, és mind hallott dobolni, hegedülni, vezényelni. Otthon elmondják a családjuknak. Csehországban, Szicíliában, Elzászban, Túringiában. Orvosok, hivatalno­kok, gyári munkások, parasztok… Hiú vagyok? Tévedsz, öregem. Mondtam neked, hogy fütyültünk az otthoni kö­zönségre, mennyire utáltuk, nevettük őket, az Arizona-beli grófokat, a Póló bár előkelőségeit. Behunytuk a szemünket, ha játszottunk. A közönség csak arra volt jó, hogy bedobja a tányérba a dohányt. Fontos a zene volt. Abban feloldód­tam, elfelejtettem mindenkit és mindent. Így volt. És most… Hogy magyarázzam? Olyan ez, mint egy háromszög. Egyik sarkában állok én, a másikban a zene, a harmadikban a közönség. Ez valami egészen szokatlan, amit érzek, semmi­hez se lehet hasonlítani. Tudod, csak egy dologra vágyom: ha egyszer idetévedne Weisz Api, és látná ezt a közönséget, ezt a színházat meg engem. Hogy ezt mind én csináltam! Egész biztos kitörné a nyavalya… De ez már tényleg hiúság. Hű, de nekem mennem kell, már el is késtem. Egy német darabot próbálunk most, Gold a címe, a német lelkész írta, és arról szól, hogy az arany a történelemben mennyire hogyishívjákolta az emberiséget… Rohanok, apafej, mit nézel úgy rám? Persze, te valami mást szerettél volna hallani, olyan politikai szöveget, hogy mennyire megváltoztam a fogságban, és hogy mennyire örülök, hogy az új demokráciában a dolgozók maguk intézik a sorsukat, és hogy én mennyit fejlődtem a háború ezer szenvedésében. Hát öregem, éntő­lem ilyen dumát nem fogsz hallani, különben is rohannom kell, és ilyen szósz ki nem jön a számon, mert én őszinte ember vagyok, és mindjárt az elején megmondtam, hogy tisztára marhaság, amit csinálsz, és hogy az emberek ki fognak röhögni téged. De hát ez a te bajod, apafej, én csak arra kérlek, hogy azt a részt a Weisz Apiról húzd ki, mert az képes és megsértődik, amilyen hülye.

No, szaladok.