Márton László: Abban állapodtunk meg, hogy ez a beszélgetés az élő Örkény Istvánról fog szólni. Ha ezt komolyan vesszük, márpedig én azt gondolom, hogy komolyan kell vennünk minden belső ellentmondásával együtt, akkor én hármunk közül talán a legnehezebb helyzetben vagyok. Nekem Örkény Istvánról nincsenek személyes emlékeim, amikor Örkény meghalt, még éppen csak hogy elkezdtem írni, és annak, hogy Örkénnyel találkozzam, akkor még semmi esélye nem volt, becslésem szerint körülbelül két vagy három évvel később lett volna esélyem arra, hogy találkozzam vele. Legkézenfekvőbb volna azt mondanom, hogy az ő személyessége, úgy, ahogy van, hiányzik nekem. Ezt a hiányt tudom átélni, szívesen kérdezném olyasféle dolgokról, amiket ő fejtett ki (legalábbis számomra) először. Anekdotákat szeretnék hallani tőle. Feltehetőleg elképesztően sok anekdotát tudott, és azokat nyilván remekül adta elő, és óriási veszteségemnek érzem, hogy ezeket nem hallottam. Olyan dolgokat is szeretnék hallani tőle, amiket esetleg nem volt érkezése vagy nem volt kedve vagy nem volt türelme leírni. És hátha én is tudtam volna neki egy és más dologról újat mondani. Egyszóval ez a párbeszéd hiányzik számomra elsősorban. Ezen túlmenően az írói tartás az, ami Örkényből élő, vagy az írói tartás teszi Örkényt ma is élővé. A hangvétel iróniája és az erőfeszítés pátosza, hozzászámítva az alkotói görcsöket és kudarcokat. Hiszen tudjuk, hogy mennyire szeretett volna nagyregényt írni, és ez végső soron nem sikerült neki, mert a nagyobb lélegzetű prózán belül is inkább a kisregényben vagy hosszabb elbeszélésben alkotott jelentőset, és hát az igazán jelentős műve a prózában mégiscsak az egyperces novella. Egyébként az interjúit meg a beszélgetéseit is ideszámítanám, mert sok esetben oly frappánsan és pontosan fejezi ki magát, hogy ennek is irodalmi értéke van. Amit lényegi kérdésnek érzek, mégiscsak az, hogy miféle személyiségi vonások hámozhatók ki az életmű egészéből. Nem ilyen vagy olyan konkrét tulajdonságra gondolok, hanem inkább arra, hogy az író és az ember a magyar irodalom egészén belül hogyan helyezkedik el, életműve hogyan viszonyítható a többi életműhöz.
Balassa Péter: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Örkényt az utolsó két évében személyesen is ismerhettem, nekem tehát személyes tapasztalatom, hogy Örkény nem halt meg, vagyis sok-sok halottam közül egyike azoknak, akik továbbra is itt vannak, nagyon élők, elevenek. Ennek a magyarázata talán személyiségében lehet, amit természetesen olyanok is érzékelhetnek az írásaiból, akik nem ismerték. Személyiségének két vonása volt rám nagy hatással, amitől olykor úgy érzem, hogy tényleg itt járkál a lakásban, munka közben. Sokszor egy jellegzetes keserű grimaszolás formájában vagy valamilyen udvarias, de határozott leteremtése közben látom, mintha azt mondaná: ugyan, ne viccelj, marhaság az egész. Volt valami ilyen mozdulat Örkény egész lényében, ez a keserű kiábrándultság. Hihetetlenül finom és éles humora talán kartéziánus tisztánlátásból és világosságból adódott, meg józan szkepszisből. Egészen fantasztikus volt ennek az embernek a kiábrándultsága és a reményvesztettsége anélkül, hogy enervált, dekadens lett volna. Ez már nem személyes dolog, nem egyszerűen érzelmi dolog, a XX. század egész rosszkedve benne volt Örkényben, és e század egész tehetetlen okossága, amellyel végigreflektálta a kort. Az egyperceseknek a maradandó és igazán jelentékeny volta, ami, azt hiszem, a XXI. században is olvasmányokká fogja tenni őket, az az, hogy egyszerre történelmi és metafizikai groteszkek.
Márton László: És ezért egyfajta pátosz is van bennük, mert egészen tudatosan törekedett Örkény arra, hogy a XX. század nevében válaszoljon a XIX. század kérdésfeltevéseire. Egy helyütt éppen ezt nevezi groteszknek. Ez az, ami képessé teszi őt arra, hogy ugyanakkor ne hagyja formátlanságba szétfolyni rosszkedvét és kiábrándultságát, nem csak a kartéziánus beállítottsága. Ugyanakkor ő mindig hallatlanul ügyelt a formákra, sőt az a benyomásom, hogy szándékosan teremtett formákat, anélkül, hogy ez teremtő gesztus lett volna. A viselkedésnek olyan kiélesedő vonásait mutatta meg az egyperceseiben is, a prózájában is, ami a mindennapi tapasztalattal szerintem már a hatvanas-hetvenes években sem egyezett. Ez egyfajta eleganciával is párosul, ami ezt egyáltalán nem tompítja, ellenkezőleg, tovább élesíti, és tovább radikalizálja az észlelést. Ezért Örkény még azt is megteheti, hogy az optimizmusnak egyfajta látszatát vigye bele a műveibe, ami szerintem egyáltalán nincs ellentmondásban a kiábrándultságával és reményvesztettségével, csak éppen tudta, hogy ez így hatásosabb, és tudta, hogy mindig mindenfajta úgynevezett előremutató mozzanatot be kéne rakni a teljes káosz és nihil közepébe, hogy ezek, mint afféle apró fénypontocskák, rávilátsanak a lent bugyborgó mélységekre, amelyek ezáltal látszanak igazán mélyeknek.
Balassa Péter: Tökéletes volt a leírásod, mintha jól ismerted volna. A keserűség és a derűs kiábrándultság csakugyan összefért benne, és mindehhez járult a megformáltság és magatartásosság, melyek már a hatvanas-hetvenes években is kiveszőben voltak a valóságból. Örkény kartezianizmusa, gondolkodásának ez a kora polgári világossága és láthatóvá tett összetettsége fontos ecsetvonások szellemi értelemben vett alkatához, amely nem annyira filozofikus volt, mint inkább egy, a legjobb értelemben vett polgárnak, tehát egy állampolgárnak vagy egy civilnek a tartása, egy régi vágású, de nem begyepesedett polgár tartása. Nála a stílus tényleg az ember volt.
Márton László: Nem volt teoretikus elme, de igenis filozofikus volt, és hagyta, hogy hassanak rá a filozófiai gondolatok. Ugyanakkor ezeket nem akarta rendszerbe illeszteni, mert feltehetőleg mindenfajta rendszerezéssel szemben is élt benne egy szkepszis. Inkább hagyta, hogy hassanak, és hagyta, hogy összeütközzenek benne, aztán, mint afféle döntőbíró, hol ennek, hol annak adott igazat. Valami effélét én nagyon is el tudok képzelni, meg ezt én nagyon is átélhetőnek tartom, meg ez az, amit én igazából átélhetőnek tartok belőle. A dolog polgári részét már kevésbé, ezt hozzá kell tennem.
Balassa Péter: Hadd erősködjek: a másik elragadó vonása számomra az eleganciája volt. Ez nem külsődleges elegancia volt. Te is említetted ezt a szót, szinte megdöbbentem, amikor kimondtad: az írás eleganciája, ami nem könnyedség. Ezek az írások nem könnyedek, mint mondjuk, sokszor Márainál van egy csipetnyi szükségtelenebb könnyedség, Örkénynél nincs könnyedség, még gördülékenységet se mondanék, hanem szálkás pontosságot. Például az egyperceseknél is az a szembeötlő, hogy mindig látni enged, és láttatni engedi a konstrukciót, tehát olyan, mint egy meztelen váz, amire azonban a szavak és a mondatfűzés pontossága által egy nagyon bonyolult szerkezet van kifeszítve.
Ez a bonyolult szerkezet maga a szöveg, ami így a sűrítés bravúrját jelenti. Az egypercesek esetében a kis terjedelem mögött mélyebb dolog húzódik, a kihagyások és a sűrítések által fantasztikusan beszélgetővé válnak ezek a novellák, ez még a hosszabb novelláira is érvényes, tehát hogy ő egy beszélgető író, társas lény, a világ hétköznapi értelemben vett lakosa, polgára.
Márton László: Aki megszólítja az olvasót, és valamiféle választ el is vár tőle, de az eszményi olvasótól várja a választ. Azok a konkrét válaszok, amiket ő az egyperceseire kapott, őt mélységesen kiábrándították, és nem ok nélkül, tudniillik hatalmas marhaságok lehettek, de eközben ő ugyanezeket újabb egypercesek gyártására használta föl, és ezt is be tudta építeni a saját műveibe. Ezek tökéletesen megfelelhettek az ő várakozásainak, hiszen ő a tucatember gondolkodásáról feltehetően igen rossz véleménnyel volt, úgyhogy ő egyszerre mondott le minden fölényességről, és ugyanakkor óhatatlanul fölénybe került. És ez a kettősség az, ami a dialogikus jellegét megadja az írásainak. Valóban egy ilyen oda-vissza lüktetést hozott létre az írásaiban, de azt hiszem, ha mélyebben belegondolunk, hogy kik lehetnek a megszólítottak, akkor esetleg egy kicsit zavarba jöhetünk.
Balassa Péter: Igen, éppen mondani akartam, hogy miközben igaz, amit mondasz, kiegészíteném. Volt benne váratlan pillanatokban és szöveghelyeken megjelenő hihetetlen részvétérzéke, ezt nem tudom másképpen mondani. Miközben a tömegembert vagy a tucatembert nem szeretik ezek az írások, és azt hiszem, Örkény sem szerette, azonban a legmélyebben levők felé van mindig egy fantasztikus villanása, egy mozdulata. Mondjam így: művészi tulajdonság, ebből a szempontból is régi vágású polgár volt, a nagyon régi, tehát nem a XX. századi, hanem XVIII. századi vagy helyenként XIX. századi polgárt látom benne. Az eleganciája nem a műveltek eleganciája volt, hanem a remény nélküli tartásé, amibe beletartozik ez a keserű empátia is, és idetartozott a már említett vonás is, hogy a konstrukciót mindig láttatni engedi, hogy ezzel együtt rengetegszer talányosan fejezi be, nemcsak azért, mert az olvasót akarja ezzel bevonni, hogy együtt gondolkozzanak a világ rejtélyein, hanem azért, mert a XX. század csakugyan talányos rémálomnak bizonyult a művészi ábrázolás számára is, másrészt pedig van egy metafizikai nem értemje ezeknek az írásoknak.
Márton László: A szituációk igazi mélysége éppen ezáltal válik érzékelhetővé. Egyébként azt hiszem, nemcsak empátia volt benne, vagy ez nem feltétlenül alkati empátia volt, hanem inkább arról van szó, hogy drámaíró volt, és ennek megfelelően pontos szituációs érzéke volt, és ez teszi őt hasonlóvá a nagyon régi polgárokhoz, akiknek szintén jobb szituációs érzékük volt, mint a későbbieknek. Ebből fakadhatott a szociális érzékenység is, sőt így lehetséges, hogy megvolt benne a részvét anélkül, hogy filantróp lett volna. Biztosan nem volt az.
Balassa Péter: Persze, itt filantrópiáról szó sincsen, úgy mondanám, a szolidaritás túl van az egyéni érzelmeken, valószínűleg a szituáció, az ember és a világ szituációja iránti fogékonyságot jelenti.
– Mondtad, úgy érzed, mintha itt volna a szobában, és elbeszélgetnél vele. Mi lenne az a három kérdés, amit megkérdeznél tőle?
Balassa Péter: Emlékszel, van neki az a híres egypercese. Tanuljunk idegen nyelveket!, tehát az első kérdésem az lenne, hogy most miért tanuljunk idegen nyelveket, most mit jelent az idegennyelv-tanulás. Csak és kizárólag az úri „felzárkózást”? A másik kérdésem, hogy írna-e darabot Halász Péternek. Tudnia kellett róla annak idején, a szoba-és látásszínházáról, mert a szakmát nagyon jól ismerte, nagyon tájékozott és nyitott volt. A harmadik kérdés végül, hogy hova érdemes lakást cserélni, ha már a Joliot-Curie téren nem lehet lakni. Megkérdezném tőle, a Joliot-Curie térről ő most hova költözne. Van-e hely, ahol ellakna?
Márton László: Én igazából két dolgon gondolkoztam el Örkénnyel kapcsolatban. Az egyik az, hogy hogyan fejlődik tovább a mai magyar irodalom, a próza és a dráma egyaránt, most a lírát kikapcsolhatjuk, némi nagyvonalúsággal, ahogyan újabb generációk jelennek meg az irodalomban, mindenki, aki komolyabban igyekszik végiggondolni írói ténykedését, az szembekerül ezzel a kérdéssel, hogy szellemileg megtalálja őseit, vagy azokat, akikre némiképpen visszanyúlhat. Kérdés, hogy Örkényre ki hogyan nyúlhat vissza. A magam szemszögéből ez úgy vetődik fel, hogy azon túl, hogy fontos olvasmány volt, mi az a konkrét pont, ahol kapcsolódni tudok hozzá. Nem is annyira konkrét műveket vagy mondatokat vagy fordulatokat szeretnék említeni, holott ezt is lehetne a Termelési regény óta, ahol az egyik lábjegyzetben olvasható, hogy lopva (áthúzva) merítve Örkény úrtól, ez a lopva/merítve Örkény úrtól, ez is úgy megvan, szerintem, a mai magyar drámákban is, lopva merítve Örkény az úgy elősettenkedik. De én időnként elgondolkodom, mi az a legfontosabb dolog, ami nekem megvan, és ami Örkényből jött át. És én, ha azt egy mondatban kellene megválaszolni, akkor azt mondanám, hogy a valóság relatív voltának felismerése. Ez, azt hiszem, elsősorban tőle jön. Azt, hogy én ezt másképpen igyekszem megformálni, meg másféle konzekvenciát vonok le belőle, ez mellékes ilyen szempontból, de az, hogy van egyfajta pesszimizmus, ami azonban nem heroikus pesszimizmus, mert a heroikus pesszimizmus pusztító, és az megvet mindent, hanem egy szolidáris pesszimizmus, ezt így lehetne nevezni, ez abszolút mértékig átjött, és hogy ettől függetlenül van egyfajta pátosz, amit viszont nevezzünk kiábrándult pátosznak. Ez a kettő így, ebben a formában, ez egy olyan értékes öröksége az Örkényi életműnek, függetlenül a motívumoktól meg minden egyéb vívmányoktól, ami éppen az élő Örkény emberi oldalát adja ki. Ez az egyik, amit én nagyon fontosnak tartok. A másik pedig az, hogy én talán erről könnyebben beszélhetek, mert én Örkényt nem ismertem, én soha nem is találkoztam vele, hogy milyen lehetett Örkény mint ember. Nyilván esendő ember volt, és nyilván megvoltak a hibái és a gyöngeségei is. Ezt azért mondom, mert én ezeket nem ismertem a maguk konkrét formájában, ezért nekem könnyebb ezeket is elfogadni, és nekem az a kiindulópontom, hogy ezeket elfogadom. Szóval ő egy egészen rettenetes és reménytelen szituációban volt, és azt kellett látnia, hogy ahogy elmúlnak az évek – most az 56 utáni helyzetről is beszélek, amikor az ő művészete végső soron kiteljesedett, és amikor a legértékesebb munkáit írta –, tehát hogy a külszínen egyensúlyozódnak a dolgok, és az élet kezd elviselhetővé lenni. De a reménytelenség a dolgok mélyén nem változik, és feltehetően ő számot vetett azzal, hogy ha esetleg valaha nagyon soká meg fog is változni, azt ő nem éri meg. Tehát ő az élete végéig benne fog élni egy alapvetően hazug és rothadt diktatúrában, amely ráadásul még azzal is megalázza, hogy azt a látszatot kelti, mint hogyha ő, Örkény ennek a haszonélvezője volna. Le kell szögezni, úgy érzem, hogy ez egy hazugság volt, mert Örkény a Kádár-rendszernek nem volt haszonélvezője. Az, hogy ő mégiscsak jelen lehetett a hatvanas évektől kezdve, ez nem valami különös kegy, hanem annyi és csak annyi, hogy a kultúrpolitika az irodalmat legalább ettől a szerzőtől nem csonkította meg. De nem csak erről van szó. Én azt hiszem, hogy Örkény, ha nem volt is hősi alkat, azt hiszem, olyan ember lehetett, akit meg lehetett törni, vagy átmenetileg talán meg is lehetett félemlíteni, de ez az ő esetében soha nem jelentette a személyiségének és a lényeges dolgainak a feladását, hanem ellenkezőleg, úgy képzelem, hogy ő mindig újra meg újra saját maga regenerálására törekedett, és ezt mindig sikerült is neki végrehajtania. És ahogyan ez neki sikerült a művek tanúsága szerint, ebben én mégis látok egyfajta heroikus mozzanatot, ami az előbb említett pesszimizmussal nem köthető össze. Ez számomra megint csak egy rendkívül fontos tanulság. Nem állítom, hogy ebben a tekintetben Örkény nekem példaképem, de mindenesetre ez, ami vele történt, és ahogyan végül is ő ezt túlélte, az számomra példaértékű dolog, mert megmutatja, hogy miféle egyezségeket lehet adott rendkívül rossz esetben megkötni, és azokat mely ponton kell felmondani, vagy mely ponton kell a felmondás feltételeit és lehetőségeit megteremteni, és úgy érzem, hogy ő ezt nagyon pontosan tudta, és ebben a tekintetben ő százszázalékosan etikusan viselkedett íróilag. És így viszont ebből a szemszögből nézve az ilyesfajta etikát nézve már igenis példaképnek tekinthető.

1992
Beszélgetőpartner:
SALAMON ISTVÁN