Beszélgetés Örkény Istvánnal a Lágerek népe megszületéséről

Az Új Magyarország ebben a számban kezdi közölni Örkény István regényét, a Lágerek népé-t. A regény írója most került haza négyévi hadifogság után a Szovjetunióból. Ottani élményeit, az ott élő magyarok sorsát a regényben mondja el. Ebben a kis interjúban arra kértük: mondja el a regény előzményeit.

– 1943 januárjában – meséli Örkény István – a második hadsereg maradványaival vonultam vissza háromszáz kilo­méteren át borzalmas körülmények között. A Vörös Hadsereg előrenyomuló csapatai utolértek bennünket, és fogságba estem. Egy voltam a hatvannégyezer magyar között, akiket ekkor és ugyanott ugyanez a sors ért. De egyidejűleg fogságba esett sok százezer német, olasz és román, és megindult ennek a hatalmas tömegnek áramlása kelet felé. Velünk szemben beláthatatlan tömör sorban nyomult előre a Vörös Hadsereg. Velünk nem sokat törődtek, csak mutatták az irányt, hogy merre menjünk. A szovjet csapatok ugyanis nem voltak felkészülve ennyi fogolyra, arra még ők sem számítottak, hogy a nácik ilyen aljasul bánnak saját szövetségeseikkel, és szinte tervszerűen odadobják ezeket a szerencsétlen csatlós csapatokat az ellenség kényére-kedvére. Erről a német aljasságról sokat kellene beszélni: hogyan akadályozták meg a magyar csapatok zárt visszavonulását, hogyan vették el járműveinket, amikor a jármű életet jelentett, hogy lőtték le azokat a magyarokat, akik a visszavonulás ökölre menő élethalál-küzdelmében egy-egy német kocsira próbáltak felkapaszkodni.

– Hónapokig hömpölygött ez a hatalmas hadifogoly-áradat az országutakon minden őrzés nélkül. Az orosz parasztok, akiket a visszavonuló németek mindenből kifosztottak, megmaradt kevés falatjukat megosztották velünk, ennek köszönhetjük, hogy életben maradtunk. E hosszú vándorlás alatt sok hadifogoly igen jól „elhelyezkedett”, ottragadt valamelyik orosz faluban, és munkához látott. A munkás­kézhiányban szenvedő orosz falvak népe szívesen befogadta ezeket a jövevényeket, és nem egy csak hosszú idő múlva jelentkezett valamelyik hadifogoly-gyűjtőtáborban.

– Én egyhónapos vándorlás után kerültem a csernyenkai gyűjtőtáborba, innen pedig a tambovi fogolytáborba, Sztarioszkol és Novioszkol között, az Oszkol folyó partján. Ott kezdtem a regényt írni, mostoha papírviszonyok között, az első feljegyzéseket az oroszoktól kapott dohányzacskókra róttam valami ceruzafélével. Amikor a táborban híre ment, hogy könyvet írok, megindult a bajtársak áradása: mindenki adatokat, élményeket, neveket, tragédiákat, de anekdotákat is hozott, s ebből a kollektív munkából született meg a Lágerek népe. Nem is én írtam ezt a könyvet, hanem három­százezer szovjetunióbeli magyar. Én csak az ő íródeákjuk voltam.

(h. e.)

Új Magyarország, 1947. február 15.