Négy órakor kezdődött az ünnepség, ötkor hullott le a fekete lepel a kultúrház falába vakolt emléktábláról. Néhány perccel négy óra után, miközben odabent még folyt az ünnepi szónoklat, elindultam az abdai Fő utcán, kifelé a községből, arrafelé, ahol tíz esztendeje agyonlőtték Radnóti Miklóst.

Abda szellős, levegős falu, néhány kilométerre Győrtől, a Bécs felé vezető betonúton. Vasárnap délután van, hideg, tiszta idő, s az az áttetsző, téli derengés, melyben már ágyat vet magának az este. Minden lépésem közelebb visz a sötétedéshez, s ahogy ritkulnak az út menti házak, csendesednek, majd elhallgatnak a zümmögő rádiók. Már csak a csend kísér a fák között.
Itt, ezen az úton menetelt a század. Ez a kórókerítés kísérte, ezek a kopár fák maradoztak el mellette. Nem tudom, hol volt megállásuk, hol dördült a sortűz, s hol a helye a tömegsírnak; de egy helyütt, négy zörgő ágú fa alatt, ahol fordul az út, megállok. Ez a vers jár az eszemben:

Amikor egy embert megölnek, egy szempillantásra megtorpan örök folyásában az idő. Amikor egy embert megölnek: eggyel több lesz a földön a gyilkosok száma, s eggyel több az áldozatoké. De amikor egy költőt ölnek meg, elnémul egy hang is, az emberiség összhangjából kihagy egy szólam, kevesebb lesz a fény, egy vonásnyival hidegebb a tél, s mélyebb, öblösebb, reménytelenebb a csönd. Akik egy költőt megölnek, mindig az emberséget gyűlölik benne; beléeresztik a golyót, hogy magvát szakasszák az emberség szavának, mintha egy viselős anyát ölnének meg azért, mert egykor majd, nemzedékek múlva, ivadékaival benépesednék a föld. Akik a költők életét kioltják, mind félelmükcsinálta gyilkosok.

Nem tudom, hol roppant az a sortűz, s nem tudom, ki volt a gyilkosa. Az a hely, ahol állok, tömegsírnak való; varjak bóklásznak a dérrel lepett göröngyökön, egy napraforgószár zörgő csontváza áll a szántás tövében, s a négy tar gesztenyefa ágai mint ceruzával sebtiben odavetett, rejtjeles szöveg íródnak az ég szürkülő, tiszta irkalapjára. Egy jó séta ide a határ; a jeges úttest, mint fényesre maratott acélszalag fut ki lábam alól, s vész el a messzeségben, ahol magába fogadja a közeledő sötétség.

Se nevét, se nemzetiségét, sem arcvonásait nem ismerjük, de itt állt az út partján, s a mutatóujjával megnyomta a ravaszt.
Azt vallom, hogy minden mozdulatunkban benne foglaltatik a sorsunk. Mindegyiknek ezer más mozdulat az előzménye, s megszámlálhatatlan másik a folytatása. Az emberi lét, az élő szervezet egy és oszthatatlan, akár tintába mártjuk a tollunkat, akár a géppisztoly ravaszát nyomjuk meg, egész idegzetünk, gondolkodásunk, nevelésünk és meggyőződésünk felelős azért a mozdulatért. Ártatlan embereket felsorakoztatni, a célzógömböt tarkójuknak irányítani, s aztán megnyomni a ravaszt, mely a mutatóujj egyetlen könnyű nyomásának is engedelmeskedik – súlytalan mozdulat, egy rándulás az idegpályákon, egy rövid villanás az agyvelőben, nem több. Mégis, ezerszer könnyebb fákat a földből kicsavarni, mint meghúzni a géppisztoly ravaszát. Inkább elevenen izzó parázsra lépni, inkább késpengékből vetett ágyon nyugodni, mintsem megismételni a költőt gyilkoló ujjmozdulatot. De minden ember másképp viseli a tettek súlyát és következményeit.

Van egy ősi japán harci játék, melynek egy útinaplóban olvastam a leírását. Lóháton vívják ezt a párbajt, hosszú bambuszrudakkal, melyek fából való gömbben végződnek. Az ellenfelek szembevágtatnak, s aki a másikat kiveti a nyeregből, az a győztes… Az az öreg mester, aki a bajvívókat e hadijátékra tanította, elmondta az utazónak, hogy az ifjak mily könnyen és szívesen tanulják ezt az ősi vívást. Csak egy a nehéz, csak egyet kell gyakorolni, a fejükbe, nem is: az idegzetükbe beleojtani: azt, hogy amikor a bambuszrúd végén emberi testet érint a golyó, akkor ne gyengüljön meg a karjuk, ne lankadjon el a taszítás. Mert azokból – mondta az öreg oktató –, akiknek erejét megfékezi az ellenfél testének ellenállása, nem lesz soha semmi.

Itt állt ő, akiből lett valami, e tar fák alatt, s megnyomta a ravaszt. S itt állok most, a békés, ápolt, takaros síkságon, a téli délutánban, mely hideg és tiszta, mint egy tükör, s keresem azt a sorsot és azokat a vívómestereket, akik alkalmassá tettek egy embert erre az ujjmozdulatra. Eszembe jut a vers, mely itt került napvilágra, mikor a tömegsírt felbontották, és a költő viharkabátjának zsebében megtalálták a jegyzőkönyvét.

Tudta ő, miért szúrja a magyar szövegbe a német szavakat: mintha messziről látná, idők távlatából, önnön halálát. Akkor, azokban az években, a gyilkosok anyanyelve német volt… S most – tűnődöm, s kérdem a néma tájtól, a tar fáktól s a holt napraforgószártól –, most milyen nyelven tanítják azt az ujjmozdulatot? Hol tanítják, és kik tanítják, kiknek tanítják azt az ezerszer átkozott, költőgyilkoló ujjmozdulatot?

Megfordulok, s a jeges csöndben visszaballagok. Most sem találkozom senkivel, alig egy-két ablak világit, egy-két házból szól a rádió; az abdaiak mind odagyűltek a kultúrházba. Már messziről idehallik a Himnusz, az iskolások kórusa énekel; ötre jár, vége az ünnepélynek. A gyermekhangok, mint aranypénzek pengnek, a sötétség egyszeriben megtelik hangokkal, élettel és fénnyel, pedig csak egy százas izzólámpa világít az abdai kultúrház kapuján.

Irodalmi Újság, 1955. jan. 22.