Boldogult édesapám, akinek sok fejfájást okoztam neki nem tetsző barátaimmal, nyugtalanul érdeklődött:
– József Attila? Ki az, mi az már megint?
Azt mondtam:
– Ő csak ilyen szerény. Pedig nem volna rossz költő, csak hát nincs neki humora.

Boldogult édesapám szemében Szabó Lőrinc volt a költő, s zokon vette, hogy többet emlegetem József Attilát, mint őt. Apám Lőrincet nem versei miatt kedvelte; azokat ő nem ismerte. Mint a Nagy Kristófhoz s utóbb a Csillaghoz címzett patika tulajdonosa, jó módban élt, és nem egy íróval-költővel került igen szoros viszonyba, mely mindig egy tízpengősben öltött testet. Szabó Lőrinc, a Magyarország című lap szerkesztőségéből jövet, s valamely távolabbi kávéházban várakozó, minden eddigit fölülmúló nőhöz siettében, annyi kellemmel és méltósággal vett föl tízpengős kölcsönt a lángeszére, mint Zsigmond király, nem tudom, mennyit, a szepességi városokra. Boldogult édesapám értékrendszerében ez nyomott a latban: költő az, akinek adózunk. József Attilával háromszor találkozott, és mind a háromszor újra be kellett őt mutatnom. Nem emlékezett rá, egyszerűen kifüstölgött belőle, mert nem kért pénzt. Jaj, dehogyis bírt ő kérni.
Nem tartozom azokhoz, akik fitymálva emlegetik báró Hatvany Bertalant, amiért jó ideig havi kétszáz pengős adománnyal támogatta József Attilát. Nem tudom, vajon a fitymálók, ha akkor bárók, gazdagok, és tehetik: megtették volna-e? Egyszer azonban meg voltam híva Hatvanyhoz – a Szép Szó szerkesztőivel és néhány írójával –, egy olyan hónapnak sokadikán, amikor valahogy megfeledkezett a kétszáz pengőről. Mindnyájan tudtunk a dologról. Arról is, hogy Attilának borzasztóan kellett a pénz. Ő maga azonban nem szólt. Mi még annyira sem mertünk szólni, csak néztük őt, várakozva. Attila sápadtan, komoran, valakit-mindjárt-megölök tekintettel meredt maga elé, csak az előszobacsengő hangjától engedett fel időnként. Talán csodára várt. Például, hogy váratlanul beállít Nemes Margit, a híres kokott, akinek arcképét a miniszterelnök – igen gavallérosan – a százpengős bankjegyre gravíroztatta. Hatvany ránéz a szépasszonyra, a szépasszonyról eszébe jut a százpengős, a százpengősről József Attila, s egyszeribe minden szép lesz, jó lesz, kedves Bercikém, megyünk a Blumenstöcklbe, legyen eszed, és tarts velünk...

De mindig csak újabb éhenkórászok jöttek, akikről Hatvanynak semmi sem jutott eszébe. Rémes este volt. Mindannyian begörcsöltünk. Valaki Hitlerről kezdett beszélni. Másvalaki azt ecsetelte, miképpen ölte meg Hitler a babáját, egy Röhm nevű századost. Róla áttértünk a fajtalankodásra, általában is, és freudi alapon is. Erre még oda tudtam figyelni, habár nem valami szórakoztató téma. Törvényszerű, hogy ilyen helyzetekben mindig a legunalmasabb személyé lesz a szó. Hamarosan azon vettük magunkat, hogy már csak Hatvany beszél, mégpedig a kínai és japán művészetről, amihez nagyon értett. Erre már nem figyeltem. Sok gyöngém közül az egyik, hogy ha tusrajzokra terelődik a szó, nem figyelek.

E rémségek az előszobában tetőződtek. Mi sokan voltunk, az előszoba szűk. Körülményesen búcsúzkodtunk, gombolkoztunk, taszigálódtunk, nyomorgattuk egymást. Elmenni nem mert senki, mert a kinyíló előszobaajtón kiillant volna Attila holnapi reggelije, téli tüzelője, minden reménysége. Tíz vagy tizenöt percnél bizonyára nem toporogtunk tovább az előszobában, de ez, „drámai időben” mérve, egy purgatóriumi decenniumnak felelt meg. Ismételten megköszöntünk mindent, s ki-ki hetedszer szorította meg a házigazda kezét, amikor idegeim felmondták a szolgálatot. Sohasem fértem a bőrömbe, aminek már számtalanszor lettem a kárvallottja.

– Kérlek szépen – mondtam hanyag eleganciával báró Hatvany Bertalannak –, nem volnál szíves kétszáz pengőt kölcsönözni?
Nem is lepődött meg olyan nagyon. A kövér emberek zavart csodálkozásával nézett rám, körülbelül úgy, mintha nem lett volna begombolva a nadrágom. Sejtelme se volt róla, ki vagyok. Mindössze két vagy három novellám jelent meg a Szép Szóban, s ezek – orientalista körökben – nem okoztak túlzott megrendülést. Engedelmesen, a sokszor megpumpolt gazdagok gépiességével, farzsebébe nyúlt, de azért – mintegy utolsó védekezésképpen – megérdeklődte:

– Minek az neked?
– Kapupénzre – mondtam könnyedén.
– Az más – mondta kissé zavartan.
Majd rámeredve a kezében tartott pénzre, hirtelen a fejéhez kapott.
– Úristen! – kiáltotta villámütötten. – Attila, hol vagy?
Durrant az előszobaajtó. József Attila nem volt sehol.

Utánarohantunk, de nem bírtunk rálelni. Ekkor született meg bennem az a nézet, hogy nincsen humora. Abból született meg, hogy halálosan megsértődött. Nem Hatvanyra, nem is arra a nyomorult és önző és Attila-ellenes világra, hanem énrám. Persze, sose tett szemrehányást. Sőt, alkalmanként vérfagyasztó udvariassággal kért, hogy írjak a lapnak; de ilyenkor, mint valami undok tárgyra, igyekezett rám se nézni. Sohasem voltam nagyon közeli barátja József Attilának, de az a vékonyka szál, mely hozzáfűzött, örökre elszakadt. A legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem Attila, akinek nincsen humora; csakhogy nem mindig a legkézenfekvőbb magyarázat a helytálló.

Cserjankának hívták azt a várost, amelynek határában – rémlik, mintha egy patak partján – állt a Vörös Malom. Sokaknak emlékezetes épület. Ezt a gépeitől megfosztott gőzmalmot rendezték be az oroszok ideiglenes tífuszkórháznak. Alig emlékszem rá. Félájultan támolyogtam be oda, és öt vagy hat hetet feküdtem – a túlzsúfoltság miatt a garázsban – eszméletvesztetten. Anekdota lett, hogy hetednap egy percre észhez tértem, és arra kértem egy Bekény nevű bajtársat, hogy a kenyérzsákomban levő pár szem krumplit főzze meg. Három héttel később újra feleszméltem. „Megfőtt már az a krumpli?” – kérdeztem.

A tífusz az egyensúlyi központot támadja meg, és múló emlékezetzavart okoz. Lábadozófélben csak négykézláb közlekedtem, és nem emlékeztem semmire. Titokban büszke vagyok rá, hogy kétszer lehettem csecsemő; nem is nagyon törtem magam, hogy újra felnőtt legyek.
Annyi volt a beteg, hogy még a négykézlábasokat is munkára fogták. Nekem és egy Kis-Kovács nevű őrvezetőnek annyi lett a dolgunk, hogy a tífusz fertőzte ruhaneműket egy óriási üstben kifőzzük, és száradni akasszuk.

Éjszakákat ültünk a tűz mellett. Hosszú rudakkal kavartuk az üstben fortyogó, fekete, rossz szagú levet s benne a magyar, német, olasz meg román egyenruhákat. Kis-Kovácsnak az emlékezetzavaron kívül valami szívbetegséget is örökbe hagyott a tífusz, melybe négy nappal a Vörös Malom kiürítése után – a tehervagonban – bele is halt.

Civilben tejeskocsis volt, Szekszárdon vagy Kalocsán, vagy Szolnokon, olyan helyen, ahol sohasem jártam. Mégis mindig ő kérdezett, gyerekes mohósággal, mintha mindazt, amit megismernie nem adatott meg, még gyorsan be akarná fogadni.

– Milyen ízűek a tengeri halak? Sósak vagy csak olyanok, mint a tiszaiak?
– Honnan jönnek a nyelvek? Miért más az oroszok ábécéje, mint a mienk?
Negyvenéves elmúlt, két családja volt, de tőlem tudta meg, miképpen termékenyül meg a női petesejt, és hogy növekszik a magzat az anya szíve alatt. Kis ezer kérdést tett föl egyvégtében, énbelőlem pedig oly nehezen szakadt ki minden válasz, ahogy, nagy rángatva, kiszakad egy beragadt fiók.
– Bajtárs verseket is ír? – kérdezte.
És:
– Miben más a vers, mint a nem vers?
És aztán:
– Mondjon már egy verset, amit szeret, bajtárs.
Mindenki tudta, hogy meg fog halni. Ő is tudta. Olyan kevés volt a szívgyógyszer, hogy neki, a menthetetlennek, már nem adtak belőle. Gyötörtem magam. Küszködtem, erőltettem, de nem akart előjönni semmi. Mintha egy nyelve vesztett harangot kongatnék, olyan süketen visszhangzott az agyam. De aztán, mint amikor a sötét éjszakai égre felhúz egy fehér madár, láthatatlanul, és mégis jelenvalóan, felbukkant egy versfoszlány a nagy némaságból.
– ,,A semmi ágán ül szivem – mondtam neki –, kis teste hangtalan vacog.”
– Hogy van tovább? – kérdezte.
– Nem tudom tovább.
– Akkor mondja el még egyszer, bajtárs.
Parazsunk füstölgött, mert rá-ráfröccsent a lobogó lé, pincénk bűzlött az ázott ruháktól – mit számít az? Egy szép perc nem a foglalatától szépül meg. Újra elmondtam neki a két sort, s a tűz visszfényében láttam, hogy mosolyog.
Ezt a verset bravúrnak véltem, nagy bravúrnak. Nem gondoltam volna, hogy mosolyogni is lehet rajta; de egy vers néha akkor kezd élni, amikor mások fülével halljuk. Egészen más értelme lett, amikor megláttam Kis-Kovács mosolyát, mert ő is, mint a vers költője, szívében viselte a halált, és mégis részt kért abból, ami szép ezen a világon, és őnélküle is szép marad. Sokat tanultam könyvekből, de nem a műértőktől tanultam meg József Attilát érteni.

Kortárs, 1962/12.