A fogság adós maradt az ünnepnapok mámorával. Az ember visszagondol a múltba, és a régi szüretek mustját hörpölgeti, az új szerelem helyett felújítja a régit. Az emlékeket megcsípte úgy a fagy, hogy belefonnyadtak, de egyik a másik után mégis kivirágzik. S az emlék ízesebb lesz, az asszony szebb, a szerelem boldogabb s a muskotály olcsóbb és édesebb. Makai, a cigányprímás, így mondotta ezt: „Istenem, micsoda marhák voltunk.”

Marhák azért voltunk – már amennyiben igazat beszél Makai –, mert „odahaza az orrunkat lógattuk, ahelyett hogy fél lábon táncoltunk volna az utcán”. Ilyen jó dolgunk volt otthon. Megvolt, ami kellett, a kis ház, a két hízó s az áldott, a szelíd feleség.
Soha még ilyen szépek nem voltak a magyar nők, mint most, a foglyok emlékezetében. Csontos Laci bátyánk nemcsak hogy csalta, de pofozta is a feleségét; nékünk csak úgy emlegeti, mint „az a gyengéd és figyelmes” és „az a tündérmosolyú, tündérhűségű szép asszony”. De nemcsak ő. Mindenki szerelme szépült és tisztult; ma minden magyar nő egy-egy Beatrice.

És aki nem nős, az nősülni akar. Csak kerüljön haza, elveszi a menyasszonyát, a szíve szottyát, a macáját – vagy ha az nincs, legalább az unokahúgát. Nem csoda, ha Laci bátyánk így látatlanra és „hozomra” kiházasította mind a három unokahúgát, Gizit, Micit és Herminkát. Pedig Gizi már kétszeres özvegyasszony.

Néha tragikomikus helyzetek születnek. Egy fiatal színész, aki nyilas pártszolgálatos volt, a szegedi szervezetnél dolgozott. Ott jegyezte el magát, a menyasszonya is „benne volt” a mozgalomban. A felszabadulás után a színész levelet írt Szegedre. „Nem tudom, mi lett magával, Mancika, de ha nem akasztották fel, szívesen elveszem feleségül.” Nem tréfa: legalább tízen láttuk a levelet.
Szebbnél szebbek lettek a magyar asszonyok. De vajon hűségesek-e? Ez fájdalmas gond, vissza-visszatérő kérdés. Mikor Markovics, az ügynök, előadta a történetet valamelyik kikapós drogistánéról, majdnem mindig vita támad: Mit csinált az enyém? A feleségem? A menyasszonyom? Vajon hű maradt-e, vagy megcsalt?

*

Van, aki megrántja a vállát. Elekes, a szabó, minden vitánál megmondja. „Nekem mindegy. Van egy lányom, de ha hazamegyek, inkább kettőt találjak otthon, mint egyet se.” A többség tiltakozik. Az asszony tudja, hogy szenvedünk. Lehetetlen, hogy megcsalt volna… És a nyomor? Ha éhezett? Vagy ha megerőszakolták? „Ha a nő nem akar, nem lehet erőszakolni.” Ezt Elekes mondja, a tapasztalt szabó.

Mások nem ezt mondják. Lengyel Imre például úgy véli, hogy ő már csak halvány szürkeségen át látja a családját. „Négy éve vagyok távol. Ködös az egész. Valószínű, hogy a feleségem is így gondol rám. Érthető lenne, ha megcsalt volna.” „Mit tettél volna az ő helyében, mondd meg őszintén?” A kérdezett, Rene Árpád festékkereskedő-segéd, idáig a foglyok közönyös ábrázatával ült és hallgatott. A kérdésre felpattan, és kiabál: „Márpedig én kirúgom, ha megcsalt. Ki én…”

Rene Árpád újra férfi lett, önmaga sorsát intéző, erélyes férfi. „Kirúgom” – mondja még, aztán lefekszik az ágyára, elővesz egy darab kenyeret, és tehetetlen indulatában eszegetni kezdi. Valaki csillapító hangon szól bele. „Ott vannak a gyerekek, a holmik, a ruhák. Az asszony nem felejtett el.
Minden reánk emlékezteti. Az asszony hű maradt hozzánk, meglássátok.” „Mindegy – mondja egy bizalmatlankodó –, én vissza se megyek hozzá. Nem érdekel.”

Ez Dolina Lajos, egy dunántúli paraszt. Az emberek összenéznek. Mindenki tudja, hogy Dolina még nem kapott levelet, hogy Dolina gyanakszik, hogy Dolina dühös. Hónapok óta szidja az asszonyt. „Fütyülök rá – szokta mondani –, nem is kell nekem, törje ki a nyavalya.” A legtöbben úgy gondolják, hogy Dolina nem szereti a feleségét. Másképp miért szidná?

„Menjen isten hírével” – szokta mondani Dolina. De néhányan tudjuk, hogy karácsony előtt odament a műszerészekhez, és elővett egy ezüstpengőst. „Ebből csináljatok egy szívet – mondta –, egész kicsit, nyakra valót. Egyik oldalba az én kezdőbetűmet: D. L. A másikba ezt: Kis Teréz.” A kovács megkérdezte, ki az. „A feleségem lányneve.” „Miért így?” „Hát csak azért” – morogta Dolina. Letett két adag kenyeret, és megkérte a kovácsokat, ne szóljanak senkinek. Igaza volt. Ez a történet még sokkal szebb lett volna akkor, ha senki se tud róla, ha titok marad. Így nem olyan szép, de tanulságosabb.

Ilyen kis titka, apró ezüstszíve mindenkinek volt. Enélkül, úgy látszik, élni sem lehet. Akinek nem juttatott a szerencse, az szerzett magának. Így tettek a legszegényebbek, azok, akik még nem kaptak levelet. Van olyan, aki kölcsönkéri a másét, két napig hordja, olvassa, elteszi. Két napig ügyefogyottan mosolyog, s ha nem látják, előveszi alapot, melyben más írt másnak a szeretetről. Úgy érzi, hogy boldog.
Van olyan, aki megveszi a levelet. Ad érte kenyeret vagy levest, csak legyen neki is lapja hazulról. Volt olyan, aki fényképet lopott, egy kislány képét, akit nem ismert. Egy évig dugdosta a leányka képét, akkor észrevették, hogy nézi; elvették a képet, és visszaadták az apának. De erre a tolvajra se mondta senki, hogy lopott.

*

Moszkva mellett, az egyik táborban, százötvenen voltunk magyarok. Igen sokféle magyarok. Parasztok, kupecek, mérnökök; civilek és honvédek, tábornokok, miniszterek és nagykövetek. Voltak partizánok, akik piros pántlikát hordtak a sapkájukon, de akadt olyan is, akinek „vaj volt a fején”.

Egy napon, még 1944 telén, új foglyot hoztak. Északról jött, két kísérő hozta egymagában, de ebben nem volt semmi különös. Ez a hírességek tábora volt, s nem egy ilyen szállítmány érkezett ide. Még az este kiderült, hogy az újonnan érkezett magyar budapesti, a rangja zászlós, a foglalkozása egyetemi tanár. Titoktartást kért; nevezzük Lányi Sándornak.

Igen el volt anyátlanodva, mikor megérkezett. Szemüveget viselt, egyebe nem is volt, mint ez a szemüveg, s ezen is repedt az egyik üveg. Különben csak festői rongyai voltak, murillói inge, rojtos-bojtos nadrágja. Lábravalója sem volt, azt is elhagyta valahol. Ilyen ügyefogyott ember volt ez a Lányi, igazi tudós; érthetetlen, miképpen maradt életben.

A tízes barakkban kapott helyet, az emeleti priccsen, Pataki Gábor szakaszvezető oldalán. Pataki még évek múlva is emlegette Lányi megérkezését. Ilyen rozoga embert – úgymond – nem látott még soha. De Lányi élt, elővett egy koszos szószedetet, és tanulni kezdett.
Néhány hét múlva összemelegedtek. Lányi nem járt rosszul. A szakaszvezető „vékás” volt, azaz szabad kijárása volt a városba, fényes üzleteket kötött, és tele volt válogatott ínyencfalatokkal. Egyébként is olyan volt, mint egy bivaly. Hamarosan úgy megszerette a tanárt, ahogyan csak az ilyen hústömegek tudnak szeretni.

Lányi lassacskán erőre kapott. Pataki szerzett neki bakancsot, kapcát, ruhát, kosztot. Néha, éjnek idején, hideg sült krumplit ettek, hússal. Hallottuk, amint a párna alá rejtik a lerágott csontokat. Hallottuk, amint kortyolták a tejet, vagy almát hersegtettek. Három hónap múlva Lányi már kijárt sétálni a barakk elé, s a negyedik hónap végén, egész váratlanul, megfésülködött. A priccsén akkor már könyvek és jegyzetek hevertek. Lányi önmagára talált.

*

Akkor már tegeződtek, és ismerték egymás minden titkát. Pataki Eszternek szólította a tanár kislányát, és néha ordítva veszekedtek azon, szabad-e kényeztetni egy leánygyermeket. Lányi szabályszerű órákat adott Patakinak, leadta a középiskolák teljes anyagát, mert a szakaszvezetőnek csak két polgárija volt. De a feje úgy fogott, mint a tűz. Megtanult németül. Megtanulta a fizikát, a vegytant és a filozófiát. Megtanulta, hogy ember, hogy jogai és kötelességei vannak, és elméletben megtanult késsel-villával enni, mert odahaza Ercsiben csak bicskával evett. Odahaza Ercsiben cukorrépát egyelt a grófi birtokon.

Két évig tartott ez. Mi, akik a közelükben éltünk, elfogódottan éreztük, hogy ez egy rendkívüli kapcsolat. A legtisztább emberi kapcsolat volt: tanár és tanítvány viszonya, melyben tanár is, diák is mind a kettő. Mert Lányi is megtanult valamit, amit nehéz tantárgyszerűen néven nevezni. Az élet realitását tanulta meg, a társadalom gyakorlatát. A csillagászatnak ő volt a hivatott előadója, a sült krumplinak Pataki. Egyformán fontos ez a kettő.

Két esztendő múlva elszakadtak egymástól. A professzor hazautazott, a szakaszvezető ott maradt. Nem tört össze. Megtanult oroszul. Tolsztojt és Lermontovot olvasta. Művészettörténettel foglalkozott. Volt egy vastag notesze, abban ilyen bejegyzések voltak: „Firenze, az Arno partján. Úgy hívják: a renaissance városa. Fénykora a kvatrocsento, magyarul tizenötödik század…” Pumpával szivattyúzta ki a tisztekből, ami tudás csak volt bennük. „Tudod, miért? Hogyha majd hazamegyek, Janika ne valljon szégyent velem.” És titokban elkezdett verseket írni.

Íme, Pataki Gábor élete útja – azaz inkább csak az útnak az a darabja, mely felfelé vezet. Ez a vonal nem kivételes, legföljebb méreteiben az. Aki a fogság útját járja, az emberiség útját járja. Tapasztal, változik, tanul, s belenő a legtágasabb emberi közösségbe: az öntudatos emberek közé. Nem mindenki jut el Tolsztojig és a verselésig, de csaknem mind eljutnak a tisztult emberi öntudatig. Nevezzük demokráciának ezt az öntudatot; bátran hívhatjuk így, mert kívül, a dróton túl, a szabad emberek nyelvén ez a neve.

*

Nyár derekán – 1946 nyarán – Pataki kihívott a barakkból. „Keressünk valami csöndes helyet” – mondta, s elcipelt a tábor túlsó végére, a pékek mögé, ahol nem járt senki. Elővett egy verset. „Ez arról szól, hogy mikor elvitték Janikát… Szóval arról.” Átolvastam, s azt mondtam: szép vers. Pataki elpirult, de azt mondta, hogy én úgyse értek hozzá, ámbár megmutatta Ruszkiczay altábornagy úrnak és Wint Sándornak a konyhán, és azoknak is tetszett, tehát lehet, hogy a vers nem is olyan rossz. „Tedd el – mondta –, és ha előbb találsz hazamenni, add oda Janikának.” Megígértem, aztán szóvá tettem, hogy talán nyomtatásban is megjelenhetnék a vers, föltéve persze, hogy előbb megyek haza. Pataki ismét elpirult, mondván, hogy nem bánja, de csak akkor, ha biztos leszek benne, hogy senki sem mosolyog rajta. És köszönés nélkül otthagyott.

Azzal a meggyőződéssel másolom ide, hogy valóban senki sem mosolyog rajta.

„Jaj nézd, kicibáltak belőlem
Ahogy egy tüskét húznak ki,
Nem fáj már, s mégis összetörtem
Mint mikor meghal valaki.

Itt hagytál, hontalanná tettél,
S ki elmegy, annak nincs helye;
Két ember nem osztható ketté,
S nem egy a kettőnek fele.

Két ember már egy kicsi nemzet,
Ha közös munkamódszerek
És közös múlt, nyelv, táj s idegzet
Földjében vernek gyökeret.

E földért küzdök, nemcsak érted!
A törvény: törvény és örök,
S mindegy, hogy sok milliós népek
Lelnek hazát, vagy két kölyök…”