– Örkény Istvánnak minden darabja, a Tóték-tól egészen a Kulcskeresők-ig, más és más. Minthogyha nem is ugyanaz az író írta volna, ha mondjuk a humorát, hangvételét, műfaját, stílusát tekintjük. Mi lehet ennek az oka, talán a drámaíró ars poeticája?
– Hát ez így szépen hangzik, mondjuk is így. A valóság ennél sokkal egyszerűbb. Az én öt vagy hat vagy hét darabom, nem is tudom, mennyit írtam, az voltaképpen mind egymás folytatása. Az ember gondol valamit, megírja, attól az a gondolat kikristályosodik, kap egy végleges formát, de nem hal meg, hanem tovább bogozódik az emberben, folytatódik. Na most, minthogy minden drámai gondolatnak tulajdonképpen csak egy lehetséges és kizárólag lehetséges drámai megvalósulása, színpadi formája van, emiatt lett nekem minden darabom más és más. Ez persze azzal jár, hogy mindig úgy ülök neki darabot írni, mintha most írnám első darabomat, mindig egy új nekifutás, egy új nekikészülődés, és vagy sikerül, akkor jól van, vagy melléfogok, és akkor megbukok. De hát ezt a kockázatot annak, aki mindig újra kezdi a darabírást, vállalnia kell.
– Ebben a gondolatmenetben a Kulcskeresők világa hogyan helyezkedik el?
– Hát ehhez egy kis svungot kell vennem. Én, amióta írok, a kezdettől mostanáig, voltaképpen mindig ugyanarról írtam. A mi korunkról és benne mirólunk, a mi népünk jelenéről. Ebbe születtem, ebben éltem, ezt tartom fontosnak. Voltaképpen úgy is mondhatnám, hogy arról írok, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok. Ezt tudniillik mi magunk se látjuk mindig tisztán. Van úgy, hogy alábecsüljük magunkat, és akkor elfog egy kisebbrendűségi érzés, van úgy, hogy túlbecsüljük magunkat, és akkor azt álmodjuk, hogy mindent jobban tudunk mindenki másnál. Márpedig egy kis népnél életkérdés, hogy fel tudja mérni azt, hogy mire képes, mire futja az erejéből, és hol van a korlát, ahonnan nincs tovább. Ráadásul nemcsak kevesen vagyunk, hanem szegények is természeti kincsekben. Nekünk nincs nyersolajunk, vagyis kevés van, nekünk nincs aranybányánk, egyetlenegy van nekünk: a tehetségeink. Ebben aztán, a világversenyben is, versenyképesek vagyunk. Úgy is mondhatnám, hogy Magyarország egy tehetségeket termelő üzem. Na már most, hogy ezekkel a tehetségekkel mit kezdjünk, hogy ezekkel jól gazdálkodunk-e, vagy elpocsékoljuk-e, erről szól ez a darab. Pontosabban és konkrétan, hogy az lesz-e minálunk pilóta, aki pilótának való, és fölveszik-e a rádióhoz azt, akit az isten is rádióriporternek teremtett. Erről szól a Kulcskeresők.

(Tv Színházi Album, 1975. Riporter: Bányai Gábor,

Megjelent: Drámák II. Jegyzetek, 545. oldal,

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982)