A vért, azt úgy ittuk, mint a vizet. Szomjúságból, éhségből, virtusból. Ahogy a disznókat szúrtuk, a zománctálban párszor megkevertük a vért, s már nyomtuk is belé a bögrénket. Volt, aki egy literrel szedett be, leginkább hidegen, mert úgy jobban csúszott. Édes volt, mint egy nagyon édes muskotály; felfrissítette az embert, de az étvágyát nem rontotta, inkább még jó gyomrot csinált. Akárhányszor a kantinban megettük az ebédet, pacalpörköltet vagy tokányt, és utána lementünk a zsírolvasztóba egy cipóval és néhány zöldpaprikával, és húst vagy szalonnát sütöttünk, amennyi belénk fért. Irtóztató erősek voltunk. Az egyik szúrólegény, a Pista, egy erzsébeti sváb gyerek, kinek a nevét elfelejtettem, tréfából két disznót emelt a vállára, de százhúsz-száznegyven kilósat, amúgy szőrösen, amikor még bennük volt minden, csak a vér folyt ki belőlük, meg az élet, és levitte őket az udvarra. Másképp nem sokat értett a vágáshoz a Pista, de ott tartották, mert olyan erős volt, és sváb volt, és a svábok összetartottak nagyon. Nem is tűrtek meg mást a sertéseknél, de még a marhavágóhídon sem, csak svábot. Azt mondták, a svábok megbízhatók. Főleg a robbanás után alig maradt magyar a Közvágón.

Mert 1943. január 18-án felrobbant a zsírraktár. Úgy történt, hogy éjjel fél egykor az ügyeletes tűzoltó észrevette: ég a raktár. Száznyolcvan vagon zsír volt benne, huszonöt kilós ládákban. Három zsírraktár volt. Egyik a Budapest városi, a másik a magyar királyi honvédségi és a harmadik, ez a harmadik, a legnagyobb. Nem illett beszélni róla, hogy mire való ez a raktár, de mind láttuk, hogy ez mindig tele van, ha kiment egy szállítmány, másnap már feltöltöttük. Volt úgy, hogy kiürült a városi raktár, és Pestről egész nap telefonáltak a kereskedők zsírért, de egy láda sem ment oda, amíg a harmadikban volt hely. Sűrűn mentek a vonatok, és a vagonok oldalán a menetlevelek Bécsbe szóltak. Bécs Ausztriában van, de akkor Ausztria is a németeké volt.

Hát ez a harmadik robbant. Az őrséget riadóztatták, szaladt a rendőr a kapuból, riadóztatták a várost is, de elkéstek, pedig gyorsan jöttek. Én éjszakai partiban dolgoztam éppen, rohantam az udvarra. Hideg volt, az elsötétítés miatt alig lehetett látni. Az ajtók alól égő zsír folyt, négy-ötezer zsíros fenyőláda kapott lángra, és mikor a vízsugár közébük csapott, a gőz szétvitte az égő ládákat, kigyulladt a rakodó és a három tömött sorban álló vagonok, hatvankét vagon, tele zsírral. Az éjjeli kezelő felugrott a kis villanyvontatóra, hogy az égő vagonokat kilökesse a többi közül. De a vontató rejtélyes módon nem indult, zúgott, zengett, míg el nem hamvadt az is a hatvankét vagonnal együtt. Csak a kerekek maradtak meg. Odaveszett az a hatvankét vagon a tengelyen és száznyolcvan vagon a raktárban, meg az épületek.
Másnap katonai vizsgálóbizottság szállt ki. Nem találtak semmit. Azaz mégis, az üres ládák hamujában egy aktatáskazárt. Az egész személyzetet letartóztatták, a tisztviselőket és a munkásokat is. Megkezdődtek a kihallgatások. Egy hét múlva már csak három munkást tartottak benn, aztán csak egyet, és a végén elengedték azt is. De ez a három nem tért vissza többé a vágóhídra. A helyükbe svábokat állítottak, hogy ne legyen máskor szabotázs. Az igazgató is német volt, és nem beszélt egy szót sem magyarul. Engem nem bántottak, mert az anyám apja német volt, Nagy-Németországban.

A Pistának akkor jött meg a hangja igazán, amikor híre járt, hogy jönnek a németek. Azt mondta, hogyha megszállnak bennünket, akkortól fogva cukorjó dolgunk lesz, spriccer helyett pezsgőt fogunk inni, mert a németek elfoglalták egész Franciaországot és Párizst, és onnan hozzák. De a Muzsik, a sózóból, úgy vélte, hogyha megszállnak a németek, akkor a pengő helyett a márka lesz kötelező, és arra csak ráfizet az iparosember, és azt is mondta, hogy jegyre lesz dohány, és jobb lenne, ha nem jönnének a németek. De a németek másnap mégis bejöttek. Pénteken, a bérfizetés előtt kijött Trautwein igazgató, és megkérdezte, hogy ki híresztelte, hogy a pengő helyett márka lesz, és cigaretta csak jegyre, mondván, hogy ötödik napja vannak a németek Pesten, és semmi se változott, és ezután se változik semmi.
A Muzsik erre önként előlépett, gumicsizmában, gumikesztyűvel és kötényben, ami mind tele volt sóval, és ropogott, de nagyon szerényen beszélt. Mégpedig, hogy ő nem híresztelt semmit, csak azt mondta, amit a sózóban beszéltek. Hogy ki beszélte? Hát mindenki beszélte, leginkább a Hoffmann, a süket Hoffmann. Erre kérdezték ki Hoffmant, de az nem értett semmit az egész tárgyalásból, úgyhogy ordítva újra el kellett mondani az egészet, mire kiderült, hogy ő is hallotta egy altiszttől, aki a kirakón dolgozik. Trautwein odahívatta az altisztet, és újra elmondta az egé­szet, de nem volt érdemes, mert az a csomagolóban hallotta egy bizonyos Kovácstól, a K-ovács pedig egy Zinner nevű vágólegénytől. A Zinnernél végül is megállapodtak, mert az nem hallotta a hírt senkitől, legalább nem mondta. Hallga­tott és az ujját ropogtatta, és Trautwein alaposan lehordta, és a végén kijött egy sápadt ember a pénztárból, és elvitte a Zinnert magával automobilon. A bérét azonban kifizették neki, bár Zinner talán jobb szeretett volna egy hetet potyára dolgozni, csak hagyják őt békén. Mert mit kezdjen ő a bérével, ha utána mindjárt agyonlövik, de persze ez csak hiábavaló ábrándozás, mert a sápadt ember német volt, és a németeknél ilyen a törvény
Egy-két napig morogtunk is mi, fiatalok, de aztán váratlanul egy csomó katonatiszt jelent meg a vágóhídon két SS-tiszt kíséretében, és azt mondták, hogy a honvédség átveszi az üzemet, délután katonai vágók jönnek, és mine­künk, fiataloknak kiadták a könyvünket. Anyám sírt egy kicsit az este, de másnap már sugárzó arccal ébresztett. Egy cédulát adott át. „Ha a szakmájában akar dolgozni, jelentkezzék a Német Házban”, Lendvai utca már nem tudom hányas szám alatt… Anyám örült. Elmégy, fiam? Elmegyek – mondtam, és el is mentem a mondott időben. Egy fiatal­emberhez vezettek, akinek horogkereszt volt a karján. Már egy csomó hentes volt ott, köztük kollégák is, a vágóhídról.
Felírták az adatainkat, és kérdezték, mennék-e dolgozni Németországba egy konzervgyárba. Mondtuk, mennénk. Azt elhiszi – mondta a fiatalember –, hogy a fenébe ne mennénk, mikor az órabér egy húsz odakint márkában. De csak a magyaroknak egy húsz, mert a magyarok árják, és Hitler Adolf a vezérük. Már például a csehek órabére csak egy tizenöt, a jugoszlávoké egy nyolc és a lengyeleké kilencvenöt, persze mind ingyen kosztol és lakik, majd meglátják. Meg is láttuk, mert a karszalagos igazat beszélt, de azt nem mondta, hogy a legtöbb lengyel és cseh és miegymás egy hétre húsz márkát kapott, és ebből levonták az élelmezést és a szállást. De ezeket foglyoknak tekintették. Csak az önkéntesek kaptak órabért, és mi, az árják.

A Wehrmachtnak gyártottunk konzervet egy gyárban Berlin mellett. Jó dolgunk volt, az igazgató nagyon megbecsült bennünket. Csináltunk mindenféle konzervet, vadászkol­bászt, disznósajtot, száraz főtt marhahúst, májas meg véres hurkát, de nem olyant, mint otthon. Ebben csak szalonna volt, meg száraz hús és fűszer – főleg majoránna – és vér. Egy évig voltunk ott, akkor egy reggel behívattak az igazgatóhoz. Azt mondta: „Nem tudom, örülni fognak-e vagy bánkódni, én nem tehetek róla” – és mindenkinek odaadta az Einberufungsscheinjét, ami a németeknél a behívó. Mind másfelé szólt. Norvégiába, Franciaországba, Hollandiába meg máshová. Nekem Millowitzba kellett mennem, Prága mellé. Mondották, napi egy márka a zsold, és anyámnak otthon kifizetnek havi nyolcszáz márkát. Anya nem járt rosszul. Én se bántam, magyarok közt voltam – három színmagyar századot képeztek ott ki –, nagyon szép laktanya volt, fürdőszobákkal, tornatermekkel; azelőtt egy zsidó táncosnőiskoláé volt a telep. Kimaradást ritkán kaptunk a lakosság miatt, mert a csehek nem szíveltek minket, és ha gyakorlatról bevonultunk, vagy áthaladtunk egy falun, élesre kellett tölteni a fegyvert, és a géppuskába teljes szalag került.

A tisztek és altisztek németek voltak. Harci kiképzést kaptunk. Mondták, hogy ebben a háborúban csak győzni lehet. Alku, megadás, fogság, miegymás a vörös bestiával lehetetlen. Aki megsebesült, lőjje ki a tárat, és aztán tűzze föl a szuronyt. Viszont az oroszt is egy szálig meg kell ölni. „Fogoly csak az, aki önként jön át.” Az orosz gyáva, alattomos, buja és kéjelgő. Semmi szükség oroszokra, amíg vannak a világon németek. Ezt az Oberwachtmeister mondta a millowitzi pályaudvaron egy beszédében. Megéljeneztük, elénekeltük a Schön ist Soldat zu sein-t és aztán elindult a vonat. De útközben nem énekeltünk több német nótát. Magyar nótát daloltunk egész Rigáig. Ott kiszálltunk.
Rigában rögtön elvették tőlünk a karabélyt. Azt mondták, nem vagyunk megbízhatók. De egy hét múlva visszaadták, mert kiderült, hogy a litvánok még sokkal kevésbé megbíz­hatók. Úgy látszik, valami zavar lehetett a litvánokkal, mert hajnalban körülvettük a laktanyájukat, bevonultunk, és a folyosón összeszedtük a fegyvert, mert a litvánok aludtak még. Aztán ébresztő volt, és kivittük a litvánokat a vasúthoz, és őriztük őket, míg el nem indult a vonat. Stráfkompaniba vitték őket, ahol nagyon kevés a koszt, nehéz a munka és aki odakerült, többé nem szabadul. Tőlünk is elvittek egyszer egy bácskai magyart, mert megpofozott egy Wachtmeistert. Azért pofozta meg a Wachtmeistert, mert az lehordta őt egy esti verekedés miatt, a spanyolokkal. A spanyolok is német uniformisban jártak, csak arról lehetett őket megkülönböztetni, hogy a karjukra volt írva: Spanien, és hogy a kocsmából minden más nemzetet kidobtak, kivéve a nőket. Pedig Rigában sokféle nemzet jött össze németnek. Olaszok és észtek, ukránok és franciák és szerecsenek, bár nem egészen fekete szerecsenek, csak olyan tejcsokoládébarnák, akik fehér turbánt hordtak és a karjukon egy piros-fehér-zöld címert, amire ugró oroszlán volt hímezve. Nem tudni mifélék voltak ezek, egyik ember azt mondta, mohamedánok, a másik meg azt, hogy muzulmánok. Rigában nem lehetett kiigazodni.
Az utcán is vigyázni kellett, bár bennünket, magyarokat senki se bántott, de hiába, mi címer nélkül jártunk, és nem látszott rajtunk, hogy magyarok vagyunk. Az utcákon sűrűn lövöldöztek. A lettek a lengyelekre, a rigaiak a németekre, különösen az SS-re, és főképp éjjel; partizánok is mászkáltak a városban, és ezek mindenkire pályáztak, akin német egyenruha volt. Nagyon nyugtalan idők voltak ezek, és nagyon örültem, mikor végre vonatra raktak, és elvittek Vilnába partizánvadásznak. Sokan azt hitték, hogy visznek a frontra, és beijedtek, de ezek tévedtek, mert a front Vityebszknél volt, ami olyan messze van Vilnától, mint a világ vége. Egyébként Vilna romokban volt, és nem lehetett mást kapni, csak szódavizet. Szerezni se lehetett. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor kihelyeztek a fél századdal Rutnikiba.
Ez egy támpont volt az erdő közepén. Az erdő tele volt partizánokkal. Számos ilyen támpont volt a Vilna körüli erdőkben a partizánok ellen, de egy sem tartotta magát sokáig. Valamelyik éjjel körülvették és kiirtották az őrséget; Péter-Pálig, míg ott voltunk Rutnikiban, az összes támpontokat felgöngyölték a partizánok, csak minket nem bántottak, mert mi fegyvert és lőszert adtunk el nekik. Csereüzlet volt. Majdnem minden parasztház vett muníciót. Például egy kézigránátért adtak fél liter tejet, egy géppuskaszalagért tojást, tyúkot vagy amit akartunk. Nagyon jó szellem uralkodott Rutnikiban. A partizánok megbecsültek minket, mi megbecsültük a partizánokat, és emberéletben nem esett kár soha. Sajnos Péter-Pálkor bevontak Vilnába, mert az oro­szok áttörtek, és sorra elesett Vityebszk, Minszk és Mogiljov. Ki hitte volna? Vilna egyszerre a tűzvonalba került. Utoljára még nagy lakomát csaptunk, bárányt sütöttünk és túrós csuszát ettünk. Cserébe otthagytuk a lőszerkészletünket Rutnikiban. A parasztok csaknem sírva fakadtak, hogy otthagyjuk őket, de mi is nagyon bírtuk a háborút, amilyen ott volt, Rutnikiban. Elindultunk.

Útközben megállított egy motoros, és azt mondta, ne menjünk Vilnába, mert be van kerítve. Erre lekanyarodtunk a főútra Minszk felé, de itt is rengeteg nép jött szembe, tüzérség, páncélosok, gyalogosok, és ezektől megtudtuk, hogy Minszk már el is esett. Erre mégis Vilnába mentünk, ahol híre járt, hogy az oroszok messze vannak még, csak a partizánok akarják elvágni Vilnát. A kocsikkal beálltunk egy szanitécparkba, és a századosunk elment eligazításért. Mikor visszajött, sorakoztunk, és tíz óra tájban kimentünk a város keleti részébe, hogy megtisztítsuk a partizánoktól. De menet közben jött egy légitámadás, és aztán az a hír jött, hogy Vilna körül van zárva, hogy az éjjel ejtőernyősöket dobtak le erősítésnek, az egész Herrmann Göring ejtőernyős hadosztályt és hogy Kovno felől útban van a Grossdeutschland SS-páncéloshadosztály a felmentésünkre. Egy őrnagy mondta ezt, aki motoron jött, és a hír részben igaz is volt, mert két ejtőernyősszázadot csakugyan ledobtak az éjjel a németek, de hogy a Grossdeutschlandot bevetették volna, azt nem hiszem. Mert akkor már az is körül volt zárva a mogiljovi zsákban.

De a százados elhitte az egész történetet, és megkérdezte az őrnagyot, hogy mit csináljunk. Az őrnagy azt tanácsolta, próbáljunk meg kiszökni a gyűrűből. Hogy merre? Hát például Kaunasz vagy Eiszinki felé. Hogy melyik a jobb? Egy se jó, mondta az őrnagy, a forró fekete jó odahaza, fele rummal. És nevetett az őrnagy, de a százados nem nevetett, hanem parancsot adott, hogy csatároszlopban indulunk Kaunasz felé. Később láttuk, hogy rengetegen akartak errefelé kijutni, egy egész litván zászlóalj, sőt a mi zászlóaljunk is, de ezzel csak akkor találkoztunk, mikor a hídhoz értünk, ahol nagy torlódás volt, mert a hídon nem lehetett átjutni.
Nem emlékszem, miféle folyó volt az. Egy vashíd vezetett át rajta, s a hídon egy tábornok állt, egészen egyedül a széles hídon. Olyan ideges volt, mintha vasútra várt volna, és ordítozott, és rázta a pisztolyát. Azt kiabálta, hogy Hitler rádión parancsot adott Vilna védelmére. Nagy páncélos– és gyalogosegységek jönnek a fölmentésünkre, tehát ki kell tartani, és aki a hídra lép, azt agyonlövi. Ez elég bután hangzott, mert neki legföljebb tizenkét tölténye volt, ami szerencsés esetben is csak tizenkét halott, mi viszont tizennégyezren voltunk, géppuskákkal, tüzérséggel és páncélosokkal, és mind a hídon akartunk átmenni, de mégis megfordultunk, és mentünk vissza Vilnába. Mert ez volt a parancs.
Vilnáig nem jutottunk el. A vasúti töltésen egy eligazító tiszt állt, és északnak irányított bennünket. Erre megindultunk észak felé. Erre óriási kavarodás támadt, senki sem tudta, merre van észak, valaki egy iránytűt mutatott az eligazítónak, de az elővette a revolverét, és azt mondta, ne pofázzon, mert lelövi. Megint összetorlódtunk, és egyszer csak váratlanul aknatüzet kaptunk, erre beástuk magunkat egy fatelepnél, és ebédeltünk. Szardíniát, vajat és kenyeret.

Szemben egy kis erdő volt, ott lehettek az oroszok, mert sűrűn lövöldöztek, úgyhogy hason fekve ebédeltünk, én meg egy Stark nevű pesti bádogos, akivel együtt voltam az állásban. Később még sűrűbben lőttek, de a mi géppuskánk hallgatott. Ott volt vagy nyolcvan méterre tőlünk a szomszéd fedezékben, de nem lőtt. Erre Stark egyszerre fölkelt, hogy átmegy megnézni, nem alszanak-e ott a fiúk. Mondtam, hogy maradjon, de ő csak kimászott, és mélyen meghajolva futott a géppuska felé. Szaladt vagy húsz lépést, aztán összecsukódott. Kiabáltam: Stark, de nem felelt. Erre odaszaladtam. Hanyatt feküdt egy farakás alatt, szája, orra tele volt földdel. Kérdeztem, mi baja, azt mondta, combon lőtték, de a combján nem látszott lövés. Hanem a csípőjén a forgócsont felett volt egy lyuk, gyorsan lehúztam a nadrágját, az ingét pedig letéptem. Baloldalt ment be a golyó, jobb oldalt ment ki, vérnek nyomát se láttam, csak a távozás helyén kandikált ki egy kis béldarab, akkora, mint a hüvelykujjam hegye. Vizet kért. Miféle vizet? Hideg vizet. Mondottam, tudod, hogy nincs víz. Nem baj, felelte, akkor adjál vizet. Nincs víz, de várj, hívom a szanitécet. Erre ő csak legyintett: Laci, én meghalok. Nem Laci, mondtam, nem ismersz meg? Jancsi vagyok, a Siska. Igen, azt mondta, megismerlek, Jancsi. De meghalok. Dehogy, dehogy, majd sétálunk mi még Pesten a Szigeten, vigasztaltam, de ő csak ismételte, hogy meghal, meghal, már zsibbadnak is a lábai. Tettem egy téglát a feje alá. „Mondd meg anyámnak, hogy meghaltam” – súgta. Erre én kérdezni akartam, hol laknak a szülei, nem felelt. Megráztam a vállát, és magyaráztam, hogy nem tudom az édesanyja nevét, se címét, sok Stark nevű van Pesten, mondja meg. De nem mondhatta meg, mert halott volt.

Vissza akartam mászni az állásba, de már nem lehetett. Odaátról úgy lőttek, mint a bolondok. A mi géppuskánk hallgatott, ma sem tudom, hogy miért, de hallgatott még akkor is, mikor szemben a kis erdőből kijöttek az oroszok. Valami rengetegen voltak, és úgy dőltek ki a kis erdőből, mint a színházból. Nem fejlődtek rajvonalba, a puska a vállukon volt, és vígan ballagtak felénk, még tréfáltak, nevetgéltek is közben. Hasra feküdtem a Stark mögött, és a mellére támasztottam a puskát. Három lövést adtam le, a többit nem bírtam. Pedig nem féltem, csak éppen nem bírtam elsütni a puskát, nem is tudom, hogy miért, ahogy ott jöttek szembe, és olyan sokan voltak, mint az árvíz, egyszer csak úgy éreztem, hogy az oroszok sokkal közelebb vannak a szívemhez, mint a németek, még a saját bajtársaimnál is közelebb. Sajnáltam is őket, és csak egy vágyam volt, hogy én is ott lehetnék köztük, és együtt mehetnénk a németek ellen, de hát erről persze szó sem lehet, mert mindjárt itt lesznek, és úgy lepuffantanak, mint a veszett kutyát. Búcsúztam az életemtől, gondoltam, kár, hogy így elvész az ember, azt hiszem, kicsit sírtam is, mint egy gyerek. Azok meg egyre csak jöttek, jöttek, mindig újak és újak. Behunytam a szemem, és mikor az első lépéseket közeledni hallottam, a fűbe nyomtam a homlokom. Aztán fölnéztem. Egy óriási orosz állott előttem. Én is fölugrottam, és odadobtam elébe a puskám, de ő elvigyorodott, rám fogta a mutatóujját, és a fél szemét behunyva a hasamnak célzott az ujjával, mint a gyerekek, még a nyelvével csettintett is, mintha meghúzná a ravaszt. Én is elmosolyodtam, és félszegen fölemeltem a kezemet, de az orosz legyintett, és félrerúgta a puskámat, és ment tovább.

Rettentő robbanást hallottam akkor. Hátraugrottam, és megfordultam, s láttam, hogy a folyó fölött épp akkor repült a levegőbe a híd. Egy darabig néztem, hogyan oszladozik a füst, aztán sarkon fordultam, és megindultam kelet felé.