Ötödfél évet éltem távol tőled, Budapest.

A Keleti felől az első utam a hídhoz vezetett. A Lánchídhoz. Anyámat sem láttam még; a hidat akartam látni. Búcsúm, öt jégzajlással és négy tavasszal innen, éppen e hídhoz fűződött. Ez volt az utolsó kép. S ha eszméletemben fel-felbukkant Budapest – nem tudom, százszor vagy ezerszer történt-e ez egy nap –, mindig a Lánchidat láttam, mint akkor, utoljára: híg, ákácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében felragyogva, öblös fényudvarokban felragyogva, fényben a fény. S íme, élek, és romban áll a híd. Percekig álltam egymagamban, a mellvédre támaszkodva, a torló jég fölött, s néztem a szárnyaszegett Lánchidat és az Erzsébet hidat, ezt a bukott angyalt. Háborítatlanul álltunk ott, a híd meg én. Senki sem törődött velünk, mint ahogy nem törődnek Párizsban sem a veszekedő szerelmespárokkal. – Íme, a romok – gondoltam –, de a többiek nem látják már. Megszokták, ez az életük alapja. Ők már újjáéledni látják azt, ami nékem még rémület, önvád és lidércnyomás… És emitt, a rakparton, itt lakott Ilona. Ilona, a gesztenyebarna, aki kissé hadarva mondta a szavakat. Odamentem. A ház, ahol lakott, kiégett, a közfalak leszakadtak, csak az oromfal állt és nézett a Dunára üres szemgödreivel a kormos pillák alól. Egy összeégett és vak közkatona-koldus az utcasarkon. – Látod, Ilona, ez lett belőlünk – dünnyögtem magamban, és mentem tovább.

De este már felhívott Ilona. – Haltam, megjöttél – mondta. Mármint hogy hallotta, hogy megjöttem. Éppúgy hadar, mint annak előtte. De különösképpen nem ugyanazt hadarja már. A városról kezdett beszélni, olyan gondterhelten, mint egy polgármester. Azelőtt nem beszélt a városról soha, éppen csak élt és lakott és dolgozott benne. Most azt mondta: – Nem láttad, mi volt itt tavkor meg tavelőtt – azaz tavaly ilyenkor és tavalyelőtt. És hogy május elsején megindult az első villamos – úgymond –, bár lehet, hogy nem pontosan május elsején, de nem fontos; ez egy nagy pillanat volt. Kár, hogy én ezt úgysem értem – tette hozzá. Nem vitatkoztam vele. Nyilvánvaló, hogy csodák történtek Ilonával is, velem is, és akikkel megesnek a csodák, azok sosem hetvenkednek vele. Így hát szerényen elhallgattam, és arra kértem, jöjjön fel velem holnap Budára, a Várba. De Ilona nem akart se Budára menni, se a Várba, és azt ajánlotta, kísérjem ki Pesterzsébetre, az óvodába. Majd megnézed a prébeti gyeket – más szóval a pesterzsébeti gyerekeket – mondta Ilona sokat ígérően és hadarian, mint mindig. Mert Ilona mindig sietett.

Az ifjúság szeret egyszerűsíteni. Valaha azt hittem, ismerem ezt a várost. Benne születtem, benne cseperedtem, ismertem minden házát, utcáját, terét. Úgy nőttem benne, ahogy egy vers születik, szögletek, kemény falak és az utcák hosszú strófái között: életem tempóját Budapest éppolyan szigorral szabta meg, mint egy jambikus verset az emelkedő ütem. Azt hittem akkor, hogy a népet is ismerem. Valóban, sok embert ismerek. Ismertem vízvezeték-szerelőket, diákokat, melósokat, piaci kofákat és filológusokat. Ismertem arcukat, jellemüket; szokásaikat és szólásmódjaikat. Gondoltam, ezt be kell szorozni tízmillióval, és ez a nép. Az ember addig fiatal, amíg egyszerűsít. Fogolynak kellett lennem, hosszú esztendőkig fogolynak, amíg megtanultam, hogy a szabadság nem az a nyegle kötetlenség, aminek hittem, hanem valami más. Hogy a nép nem szorzat, és nem összeg. A nép nem tízmillió darab, amit össze lehet szedni, hanem egy darab, amit millió cserépre lehet törni. Külön élnek az egyénei, a tagjai. A férfiak és a nők, a szegények és a gazdagok, a vénülő és a serdülő nemzedékek, a dohányosok és a nem dohányosok. De él a nép is, egy darabban, egy tagban. Ebben a hullámzásban, ebben a harcban él. És a városomat, Budapestet sem ismertem. Mert a város lehet ép és lehet rom, de haldokolhat az ép falak tövén, és élhet a romok között. Attól függ az élete, hogy ebben a harcban ki győz.

És kiderült, hogy Ilona is megtanulta ezt. Rájött az anyám meg az apám, és megtanulták a barátaim közül azok, akiknek volt eszük. Ők is voltak fogságban. Nem szögesdrótok között, de foglyai voltak a bunkernak, a háborúnak. Bőkezű idő volt ez, pazarló jóval, rosszal. Még azt is, akit eddig a tenyerén egyensúlyozott a sorsa, most megtanította hangya módon élni, bolyban, és félig a föld alatt. Ez volt az iskola a társadalomra. Nagy árat fizettünk érte, de nagyon el is késtünk vele; majdhogy utolsónak nem maradtunk. Hogy megérte-e? Így történt, s most így van. Örüljünk neki. Lehet, hogy még csak a felületet látom, a víznek csak a színét, s nem az örvényeit. „Minden búvárnak oly nagy a képe” – írta Kosztolányi. Tévedett. Előbb-utóbb alá kell bukni a mélybe; ez a tanulsághoz tartozik. De addig nézzük, ha táncol a fényes vizek varázsa. Az Oktogonon ért először a varázs, a megállónál. Elakadt egy fáskocsi. A kocsis nem verte a lovát, szitkozódni is csak egy kicsit szitkozódott, a lovát, a Krisztust és az anyánkat emlegetve, inkább csak bemelegítésként. Aztán ránk nézett, és így szólt: Na, toljuk meg… Megtoltuk. Egy úr a foga közé vette az aktatáskáját, hogy két kézzel tolhasson, s egy szőke kisasszony, magas sarkú cipőben és fátyolos kalappal, nekidőlt a kocsinak, és ezt mondta: hórukk. Még sosem hallottam ezt egy ilyen szőke lánytól. Jobban megörültem, mintha azt mondta volna nekem: szeretlek. Ez a víz színének fényes tánca; ugye, hogy varázs?

Hová lettek a romok? Csak fél óra hosszat láttam őket, az első félórában, a parton. Azóta nincs hozzá érkezésem. „Ezt nézd” és „azt nézd”, kapom a fejem, és hallgatom, hogy Laci nyugaton van, de Tamás végre ott hogyishívjákot a Nemzetiben, és nagyon jól csinálja. És hogy az egyik elesett a fronton, a másikat deportálták, a harmadik meghalt, „csak úgy…”, fél lábbal az építőállványon állunk, a másikkal a holtakon, akiket túléltünk. „Survival of the fittest” – nem valami szép dolog, s már-már úgy érzem magam, mint egy erősebb majom, amelynek, úgy látszik, semmi sem árt. Valamikor szégyelltem volna magam ezért a bőszítő életerőért, de akkor még humanista voltam. Ma már lenézem a humanistákat, és csak az állatot szeretem azért, mert él. Az embereknél, sajnos, megtanultam lemérni azt is, hogyan él, és miért él. „Lehet, hogy ez az igazi humanizmus – mondja barátom, a festő. – Az ember kenyéren és kárörömön él.” Ezt dühösen mondja, mert nagyon elégedetlen. Mindennel elégedetlen; amint ő mondja, általában. Kérdem, hogy konkrétan mi a baj. „Konkrétan? Korrupció van.” És mi van még? „Éhínség lesz!” Miért lesz? „Mert aszály volt, és jön a kolorádóbogár.” Milyen bogár? Tompán mondja: „A kolorádóbogár. Már Belgrádnál van, és jön ide is.” És mit csinál? „Megeszi a krumplit…” Más bajod nincs? – kérdeztem, és kipróbáltam rajta Ilona varázsigéjét, amit azóta is mindenkitől hallottam. „Gondolj arra – mondom –, mi volt tavalyelőtt.” Rám nézett, látta, hogy nevetek. Erre ő is elnevette magát.

Persze ez még mind csak tükre a víznek, de írni kell róla, mert ami benne látszik, javarészt jó és biztató. Még nem tudom, miről dalolnak napjaink költői. Nyilvánvaló, hogy Budapest dicséretét zengik, s akkor e sorok csak ceruzajegyzetek, fölöslegesek és unalmasak, a margón. Mégis dicsérem. A szőke lányt, aki ezt mondta: hórukk, és a Kossuth hidat, a százlábú hidat, nem a legmerészebb, de a legmeghatóbb hídját a világnak. Teli tüdővel dicsérem Budapestet, melyet annyi éven át csak ócsárolni lehetett. Ócsárolták is. A piaci kofán kezdve és a legjava íróinkon végezve, a vidékiek meg a népiesek meg a nyugatosok mind Budapest rossz hírét költöttük. Ebben a kérdésben egység volt, csaknem szövetség. De e „szövetségesek” persze csak bocskoros zsoldosai voltak a rendi Magyarországnak, a hűbériségnek, mely elaggottan is zsoldjába tudta édesgetni még a legádázább ellenségeit is, a bankárt, a kofát, a nagyiparost, a kereskedőt – és a forradalmár írókat. Ennek az időnek emlékművei a romok. Ígérem, holnap felmegyek Budára, és megnézem az üszkös Várat. Ritka látványosság. Mert Buda romjai: a hűbériség utolsó diadala a világtörténelemben. És az új falak, hidak és vasutak: a nép első győzelme a magyar történelemben. Az elsőé, mikor a győztes birtokon belül volt. Üdvözlet a győzőnek.

Új Magyarország, 1947. jan. 18.