Örkény Istvánról / Szépirodalom

A szépirodalmi gyűjtemény fejezetei

A Digitális Irodalmi Akadémia szerzői Örkény Istvánról

BERTHA Bulcsu: Örkény István (részlet) = Uő.: Délutáni beszélgetések, Budapest, Szépirodalmi, 1978.

Örkény István olyan, mint az angolkeserű. Ital, ami édes és kesernyés, így nem mindenki számára élvezhető. Drogot is tartalmaz, az étvágygerjesztő angelikagyökér és a keserű nedvű kvassziaforgács különös illata egyaránt körüllengi. Beszélhetnénk még a tárnicsgyökér, kálmosgyökér és a szegfűszeg fontosságáról, de jobb, ha bevallom, Örkényről keveset tudok. Tetszik nekem, ha tanítvány lehetnék, követném is, de nem tudom, hová kellene Örkényt követni. Harminc napja gondolkodom egy kijelentő mondaton, amiben Örkényről egyértelműen, világosan közölhetném a lényeget. Nem találtam ilyen mondatot. Ekkor eszembe jutott, hogy régen a vidéki gyógyszertárakban drogot tartalmazó töményszeszt is lehetett kapni. Volt, ahol kupicaszám kimérték, és meggazdagodtak belőle. Soha nem hallottam, hogy angolkeserűt árultak volna gyógyszertárban. Az angolkeserű, azt hiszem, valami szellemibb, tettenérhetetlenebb nedvesség. Az angelikagyökér vagy a szegfűszeg miatt? Nem tudom. De ne felejtkezzünk meg a Kínából és Indiából származó galangagyökérről sem, mely égetően csípős ízével megnemesíti ezt az italt, és izgatóvá teszi. Gondoljunk Örkény prózájára.

BERTHA Bulcsu: A tambovi táborban Örkénnyel (részlet) = Uő.: Medvetáncoltatás, Budapest, Szépirodalmi, 1983.

A Lágerek népe az egész korszakról ad áttekintést, magába foglalja az 1946-ban külön könyvként megjelent Amíg ide jutottunk című hadifogoly-vallomásokat, továbbá Örkény 1947-es Budapestről szóló írását, az Új Magyarország hasábjain megindult vitából kiemelt korszakízelítőket, az író válaszát és néhány interjúrészletet, melyekben a hadifogság embert próbáló, átalakító élményéről esik szó. Kitűnően szerkesztett összkép, hiszen a kordokumentumok jelzik, hogy az új világ első éveiben bőven akadtak emberek, akik az íróval szembesülve, a gondolkodást követő megértés helyett, szívesebben félreértették a művet s az írói szándékot is.

CSOÓRI Sándor: Hazaérkezés, halálhírre (részlet) = uő.: Tenger és diólevél, Budapest, Püski, 1994.

Ritkán találkoztunk, de személye, testi jelenléte belőlem mindig jófajtájú szellemi izgalmat váltott ki. Az azonosság és a másféleség fölszabadító izgalmát. Néha ellenpontja akartam lenni az alakjainak - ez volt az én igazi hódolatom Örkénynek. Amit írt, magánügyemnek tudtam tekinteni. Amikor például - nevetéstől kimerülve - végignéztem a Tóték színpadi változatát, szinte a sejtjeimmel éreztem meg, hogy valami egészen új szemléletmód, új érték született. Olyasmit láttam a maga természetes törvényei szerint megtestesülni, ami a magyar irodalomban csak Csokonainak s Aranynak sikerült egyszer-egyszer. A nagyidai cigányokat én legalább annyira a Tóték előképének tekintem, mint azt a közép-európai abszurdot, amely a csehek, a lengyelek jelenkori irodalmában virágzott ki nagyarányúan. Sokan Karinthyt látták ősapának. Én sose. Karinthy egy fonákjáról szemlélhető Nietzsche volt, aki a lét, a filozófia, a lélektan, a kultúra közegében mozogva gyújtotta meg a maga agykápráztató görögtüzét. Örkény újítása a magyar irodalomban éppen az, hogy az abszurditások gyökerét, a képtelenségek, a balszerencsék csíráit elsősorban a történelemben kereste meg, s a nemzeti jellegünk púpjait úgy bontotta ki az öltöztető idő s az öltöztető eszmék göncei alól, hogy a múlt és jövő horpadásaira is hökkenve nézhessünk. Örkény művében a történelmi tapasztalat végül így válhatott filozófiai tapasztalattá.

ESTERHÁZY Péter: Egy kelet-európai (részlet) = Uő.: A kitömött hattyú, Budapest, Magvető, 1988.

Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Látszott a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Az is látszott, hogy miféle is ez a kelet-európai tudás. Afféle főként, gondolom mostanában, hogy kevés. Hogy nem elegendő. Hogy úgy van kieszelve, hogy sose tudjunk eleget. Talán azért is van, lehet ez így, mert nem tanulunk egymás, mondjuk így, hibáiból. Az enyéimből se fognak. Hány– s hányféleképpen tudjuk - például -, hogy mi az a félelem. Mind megannyi horog bekapni. Horog e célra: jut is, marad is. Más a tudás, és más a tapasztalás.

ESTERHÁZY Péter: Örkényről egy Mészöly-köszöntő kapcsán (részlet) = A szabadság nehéz mámora, Budapest, Magvető, 2003.

Elegendő csupán az Egypercesekre hivatkozni, amely, röviden szólva, a magyar próza csúcsa. Ravasz, sokrétű, gazdag, követhetetlen műfaj, párját nem látom a világon, miközben az ún. kispróza ezernyi válfajával Dunát, Volgát, Szajnát, Themzét, Mississippit lehetne rekeszteni. Ha e sorok írója értene a színházhoz, arról is el lehetne tűnődni, hogy vajon a színpadi szerző Örkény nem nagyon is látványosan a próza felől érkezik-e a színházhoz, sőt, sokszor ott is az marad, és hogy nemcsak a prózája próza, de a világhírű darabok mögött is az van (Tóték, Macskajáték). És ezek nem is „mögött” vannak.
A magyar irónia elgondolhatatlan Örkény prózája nélkül.
Azt is érdemes volna megvizsgálni, hogy stilárisan mit köszönhet Örkénynek az ún. új próza. (Pl. én - én, én, én.)

ESTERHÁZY Péter: „Úgy kell rúgni, művészkém!” (részlet) = A szabadság nehéz mámora, Budapest, Magvető, 2003.

Emlékeim szerint, amikor Örkény István első egypercesei megjelentek, még nem létezett Közép-Európa, csupán Kelet-Európa, azaz volt, ami volt, csak még nem beszéltek róla. (Definíció: Közép-E. a divatba jött Kelet-E.) Azonnal roppant népszerűek lettek az írások, társaságban, mintha viccek volnának, mesélték, mint népdalt énekelték, és az utcán a borbélylegények is fütyülték, akár a Traviatát. Ha pedig az ember fejből citálta a legújabbakat, hódítási esélyei megnövekedtek a nőknél (férfiaknál etc.).
És ha legjobb barátunkkal arról tűnődtünk, hogy mi is az, ami a legújabb lányból hiányzik, „noha szép, de még milyen szép!, tündöklő, igézetes”, akkor nehéz szívvel mondtuk ki a megoldást, az Örkény-mondatot, a lélek melege, az hiányzik belőle. Persze ehhez még hozzá kell tenni valamit. Mit? Hogy szép. Hogy tündöklő… De valami, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle. A lélek melege, sóhajtotta aztán valamelyikünk.

ESTERHÁZY Péter: A rendről avagy a lélek melege (részlet) = A szabadság nehéz mámora, Budapest, Magvető, 2003.

Apropó ország: a német Suhrkamp kiadó Terézia Mora fordításában kiadja Örkény egyperceseit, írnom kellett róla, ezeket olvastam tehát mostanában, tehát jól telt az életem. A Kereplő címűt átigazítottam egy emelkedett cikkvég végett.

Cuppogott a hó a talpuk alatt.
- Magyarország szép ország - mondta Szilágyi. - De még milyen szép! Tündöklő, igézetes.
Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki messziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar.
- Szépnek szép - ismételte tűnődve. - De hiányzik belőle valami.
Hajmásinak földbe gyökerezett a lába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Magyarországot, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacssággal, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre, mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás!
Utánairamodott.
- Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami?
- Nem veszed észre?
- De észrevettem - mondta Hajmási. - És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle?
- Elárulom neked - mondta Szilágyi. - A lélek melege.
Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés.

ESTERHÁZY Péter: Örkény Istvánnak, avagy a történelem kereke (részlet) = Uő.: Egy kékharisnya följegyzéseiből, Budapest, Magvető, 1994.

Néhány éve Várady Szabolcs autójában maradt a Jugoszlávia térképem. Tegnap visszaadta. Országok mennek, országok jönnek, de a költők megbízhatósága örök.

ESTERHÁZY Péter: Gothárörkény (részlet) = Uő.: Egy kékharisnya följegyzéseiből, Budapest, Magvető, 1994.

Mostanság érdekes változáson mentek át az egypercesek. Megnőttek. Volt egy rétegük, egy számomra kérdéses, sőt valamelyest ellenszenves felületük, többnyire háború előtti magyar vonatkozásokkal, és úgy éreztem, nem természetes módon van ez ott, sőt, magamban még meg is vádoltam, hogy ez bizony engedmény, nem közvetlenül a komcsiknak, hanem afféle kötelező balos kör, kötelező kelletlenkedés a régi világgal szemben, de nem, ez nem rátétel, ez odatartozik, ennyivel többek most. Hogy Gothár legyen az a madzag, amire érveinket (cseresznyepaprikaként) fűzzük, az ő legutóbbi rendezése, az Ödön von Horvath darab is roppant tanulságosan „viselkedik”, úgy lesz, gyors szóval, mai, hogy Gothár a kisujját sem mozdítja, mégis minden innét szól. Nem a művek változtak, mi fordultunk valamiképpen a művek alá. Vagyis, mondjuk, a szavak változtak meg; egy „államtitkár úr”, egy „kérlekalássan” régebben éppen a biztonságos múltba tolta a szöveget, ma pedig zavarbahozóan közeli, és éppen azért zavarbahozó, mert egyszer már úgy tudtuk, hogy elmúlt.

FALUDY György: Dunapentele Sztálinváros lesz (részlet) = Uő.: Jegyzetek a kor margójára, Budapest, Magyar Világ, 1994.

A párttitkárt bántotta az írók közönye. Két gyárépület közt megállt és a Dunára mutatott, mely szürkés-sárga homokbuckák módjára hullámzott előttük. „Meglátják az elvtársak,” - jelentette ki - „néhány hónap múlva itt a gyárban úgy folyik majd az acél, mint amott a Duna árja”. Az egyik író röviden biccentett. A többi öt nem törődött vele.
Az üzemi vendéglő különszobájában vacsoráztak, a hat író, a párttitkár és hatan a helybeli vezetők közül, összesen tizenhárman. Az üzemi dolgokról lassanként egyéni ügyekre tértek át, és a hangulat fokozatosan megjavult. A párttitkár Örkény és Palotai közt ült és a túróscsusza után a szokványosnál is bőségesebben ivott. „Igaz-e, - fordult Örkény felé, - igaz-e, Örkény elvtárs, hogy a nagy patika a Körúton, a Nemzeti Színházzal szemközt ezelőtt az önöké volt?” - „Igaz”, válaszolta Örkény.
A párttitkár egy pillanatig gondolkodott. „Akkor én is mondok magának valamit, Örkény úr, - szólt jó hangosan, - lóhúgy folyik majd itt, nem pedig acél”.

HATÁR Győző: Örkény István. Rózsakiállítás (részlet) = Uő.: Irodalomtörténet, Békéscsaba, Tevan, 1991. 285. o.

Örkény e remekírásának a legnagyobb erénye: picassói elrajzoltságunk bemutatása. Akárcsak a szép színésznő, aki mindig csak szembe látja magát a tükörből és ritkán jut eszébe, milyen hibás a profilja - szakasztott így vagyunk mi is, a RÓZSAKIÁLLÍTÁS alakjaival egyetemben. A magunk tudatában úgy élünk, hogy mindig prezentábilisak vagyunk, ötleteink elragadóak, folyékonyan fogalmazunk, leveleink talpraesettek, a mi igazunk oly evidens, mint hívőnek a hitágazat. Valójában pedig esetlenül mozgunk, ajtókon rosszul lépünk be, hátulról komikus a járásunk, keressük a szavakat és még meghalni is rendesen úgy halunk meg, hogy röstellkedve tussolják el a kínos ügyet síró-rívó hozzátartozóink.

HUBAY Miklós: Madách-szérummal újraoltva (részlet) = Uő.: Napló nélkülem, Budapest, Szépirodalmi, 1978.

Magyarország lakossága nemcsak írni-olvasni tud, hanem olvasóként, nézőként végigcsinálta Ádám álmait, így beletanult a korszakváltások szeszélyébe, az eszmék relativitásába, és Ádámmal együtt tartja magát a pesszimista heroizmusnak ahhoz az elvéhez, amelyet e heroizmus diadalaként Pesten tréfásan így fogalmaztak meg: „Csak a csüggedésünket ne veszítsük el”.
A magyar közvélemény kijárta Madách iskoláját.
Hajlandó volnék megkockáztatni - s elemzéssel a bizonyítást is megkísérelni -, hogy Karinthy Frigyes humora, Illyés humora (például a nagyon is madáchi témájú Éden elvesztésében), Örkény sajátos „középeurópai” humora: mind a Madáchtól kapott szérum jó hatását tükrözi.

KARDOS G. György: Ezt még meséld el, Pista… (részlet) = Uő.: Ez is én vagyok, Budapest, Ab Ovo, 1996.

Melyiket? A Háy Gyulát a börtönben. Ugyan, hagyjátok, százszor hallottátok már. Inkább egyetek ebből a disznósajtból, a Zsuzsinak van egy hentese, Dabasról hozza az árut… Előbb meséld a Háy Gyulát. Na jól van, szóval ül a Háy a cellájában, egyszer csak kulcscsörgés, belép hozzá a smasszer, szép nagydarab ember, s csak nézi a Gyulát szúrósan. Végre megszólal. Mondja, Háy, ismeri maga az Örkényt? Gyula tétovázik, nem tudja, hogy jó-e neki, ha ismer engem. Hát ismerem, mondja. Az Örkény Istvánt? Az Örkény Istvánt. Az írót? Az írót. Aki azelőtt patikus volt? Patikus volt. A smasszer szó nélkül odavág a Gyula elé egy csomag cigarettát, ezzel kimegy. Háy ebből megtudja, hogy előnyös neki, ha ismer.

KONRÁD György: Örkény (részlet) = Uő.: Az író és a város. Esszék, előadások, Budapest, Noran, 2004.

Hiába, a dolgok így, ahogy állnak, képtelenek. Akkor sem lennének őrültebbek, ha tótágast állnának, ezért az abszurd példázat józanabb, mint a bennünket körülvevő valóság. Kivált olyankor csodáltam ifjúkorom egyik mesterét, Örkény Istvánt, amikor a humora könyörtelen volt, amikor nem adta meg magát a humanista giccsnek. Tudta, hogy olvassák, figyelik, és hogy visszakaphatja a több éves kényszerszilenciumot. Nem, börtönt már nem, habár ahhoz is közel volt ötvenhat után, de megúszta. Örülhetett a publikációs tilalomnak, hogy csak azzal büntették egy kis szabad szólásért a forradalom alatt, és dolgozhatott vegyészmérnökként egy gyógyszergyárban. Tapasztalhatta, hogy a valóság bolond, főképpen akkor, ha egy viccel kissé megmozgatja.

KONRÁD György: Örkény tudása (részlet) = Uő.: Az író és a város. Esszék, előadások, Budapest, Noran, 2004., 461-462. o.

Vérében volt a redukció, a minimumra faragás, a karcsúsító-pontosító kúra, a lakonikus, feszes, teniszlabdaként pattanó mondat nosztalgiája. Ilyen volt az arca is: éles rajzolatú, megmunkált, rejtelmes-kaján. Tartalmas, nagy mosolyokra volt képes. És ilyenek voltak a történetei, amelyekkel minden társaság középponti csillaga volt, hacsak Déry Tibor ott nem ült, mert Örkény az idős barátnak átadta a színpadot, meditációknak, amelyekben sok volt az izé és a hogyishívják, kis lomposságok, amelyeket Örkény sohasem engedett volna meg magának, és amelyekbe ő maga vonakodott bekapcsolódni. Okfejtésektől tartózkodott, véleménye a bajusz helyén és az érdekes ráncaiban bujdosott, de inkább csak valami idevonatkoztatható anekdota képében bukkant elő. Volt egy egész memóriakönyvtára ezekből az asztal körüli elbeszélésekből, és mentes volt attól az alig elkerülhető gyengeségtől, hogy azt beszélje el, amit már megírt, vagy hogy azt írja meg, amit már többször elmesélt.

LENGYEL Balázs: Örkény István (részlet) = Uő.: Hagyomány és kísérlet, Budapest, Magvető, 1972.

A Tóték magas irodalmi rangú, sikeres darab, a Jeruzsálem hercegnője feltűnést keltett, kiemelkedő elbeszéléskötet. Örkénynek legjobb pillanataiban sikerült itt századunk egyik alaptémáját: a kiszolgáltatottságot groteszk, ironikus látása ellenére, katartikusan ábrázolnia. Sikerült kesernyés vagy keserű humanizmusával mindnyájunkat megrendítenie. Mindezt merészen eredeti formában, jelképekkel élve, helyzeteket, jellemeket ad abszurdumig futtatva, s az anekdotizmus provinciális hagyományát többnyire elkerülve. Érezni, hogy jelentékeny tehetsége végre magára talált.

MÉRAY Tibor: A Hunnia Csöködön (részlet) = Uő.: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől, 2. kötet, Marosvásárhely, Mentor, 2000., 104. o.

Vannak, akikről azt szokták mondani: tenyérbe mászó képük van. Valahogy ez a mondás határozza meg a legjobban - egészen a legutóbbi időkig - a kommunista párt viszonyát Örkényhez. Voltak írók, akiket a párt üldözött; voltak, akiket börtönbe vetett, elhallgattatott; voltak, akiket megtűrt; voltak, akiket dédelgetett.
Örkényt - pofozta. Húsz éven keresztül pofozta. S ha néha, nagyritkán, a meglendült kéz lelassult, sőt a mozdulat simogatássá enyhült, az csak azért volt, hogy a következő pofon még csattanósabb legyen.

MÉRAY Tibor: Szabálytalan nekrológ. Sztálinváros (részlet) = Uő.: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől, 2. kötet, Marosvásárhely, Mentor, 2000., 107. o.

Ekkor esett meg az alábbi történet, amelyet ugyan egész Pest ismer (vagy legalábbis amit „egész Pest”-nek szoktak nevezni), s ha most mégis ideírom, az csak azért van, hogy ne csak legenda formában, de nyomtatásban is megmaradjon. Megérdemli: kortörténet.

MÉRAY Tibor: A „Lila tinta” (részlet) = Uő.: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől, 2. kötet, Marosvásárhely, Mentor, 2000., 109. o.

S egyszercsak megint kitört a botrány. Egy, a Csillagban közölt novellájából: a Lila tintából.
A Déry-vita ideje volt ez: Révai zsdanovi gőzkalapáccsal lapította szét Déry Felelet című regényét - de nemcsak rajta verte el a port, hanem jóformán az egész kommunista irodalmon. A legdurvábban Örkényen, a Lila tinta miatt.

MÉRAY Tibor: A hét szovjet partizán (részlet) = Uő.: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől, 2. kötet, Marosvásárhely, Mentor, 2000., 111. o.

Rákosi az ajtóig kísérte. Hosszan, melegen szorongatta a kezét:
- Gratulálok még egyszer… És hadd áruljam el magának előre: József Attila-díjra fogjuk felterjeszteni…
Örkénynek már párás volt a szeme. Nem is tudott mit válaszolni. Elindult a folyosón, szinte nem is lépkedett, hanem lebegett, amikor Rákosi az ajtóból utána szólt:
- És tudja, Örkény elvtárs, ha így folytatja, egyszer még azt a hét legyilkolt szovjet partizánt is el fogjuk felejteni magának…

MÉRAY Tibor: Páros csillag (részlet) = Uő.: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől, 2. kötet, Marosvásárhely, Mentor, 2000., 111. o.

Az irodalomban, művészetben mindig is voltak páros-csillagok: Byron és Shelley, Goethe és Schiller, Petőfi és Arany, Bartók és Kodály - több-kevesebb okkal együtt szokás emlegetni őket. Nálunk, maibb és bőkezűbb mércével mérve, ilyen volt Sarkadi és Kuczka, (egy ideig) Juhász és Nagy László, no meg Déry és Örkény. Az ő viszonyukban az volt a megkülönböztető, hogy amolyan apai-fiúi kapcsolatnak indult, és az évek múltával alakult át az idősebb és fiatalabb testvérévé.

NÁDAS Péter: Berlini látványosságok (részlet) = Uő: Kritikák, Pécs, Jelenkor, 1999.

Örkény István tragikomédiájának berlini színpadképe önmagában is éles sugallat. A függöny ezen az estén nem vászon és nem bársony, hanem ordenárén hatalmas, habos csipke. A levegős színpadi térbe függesztett egyetlen szobafalon megismétlődik ez a csipkemotívum: sűrű dróthálóra vonva. A háló mögött, a csipke mögött, a fal mögött: üres acélkék sötét. De a bútorok és a kosztümök a századfordulóra utalnak. Drótháló és csipke: egy századfordulós porosz polgári idillben. Még nem hangzott el egyetlen szó sem, Tót úr a hintaszékben még némán ringatja magát - de a néző tudatában az elkövetkezendő játék ideje máris a múlt időbe hátrál. Messzebbre, mint ahol majd a szöveg mozog. A játék sosemvolt időben és seholsincs térben rögzül. A Volksbühne színpadán látható Tót nevű férfiú sem Mátraszentimrén, sem Olbersdorfban tűzoltóparancsnok nem lehetne. Több annál. És kevesebb. Képlet.

NEMES NAGY Ágnes: Látkép, gesztenyefával (részlet) = A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992.

N. N. Á.: Mi 47 decemberében mentünk el, és akkor a hátralévő számokat - most már megnéztük pontosabban - Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztették. Velük együtt az Újhold munkaközössége, ez gyakorlatilag mindenki volt, de különösképpen Rába György. Mért épp Örkény és Gyárfás, akik tulajdonképpen távolabb álltak tőlünk? Azért, mert ők vállalták, hogy pénzt szereznek. Kellett valaki, aki elvállalja, hogy ő igenis végigtarhálja a lehetséges szerveket, az ifjúságiakat, az államiakat. Ők ezt vállalták; kijelentették, hogy elő fogják állítani az Újhold anyagi alapját.

[...]

Valamilyen mozgékony magyar prózára vágytam, amely ugyanakkor babitsi irodalmi szenvedélyt rejthet magában. Nagyon erősen átéltem, hogy a próza sokkal jobban különbözik a verstől, mint amennyire a verstől különböznek más művészetek. Úgy érzem, egy szobor, egy festmény vagy egy zenemű közelebb van a vershez, mint a próza. A vers az valahogy folyékony szobor vagy szilárd szökőkút. Ebből az abszurd anyagból prózát csinálni nem lehet. Talán nem is szabad. Örkény mondta egyszer, hogy: „A nyelvhelyesség a prózaírók ügye, a költők »glóriával általlépik azt«” Hát nagyon igaza van. Nem ismertem a „nyelvhelyesség” nevű állatot, míg verset írtam. Prózát írván viszont megtanultam, hogy hol lakik az úristen.

ORBÁN Ottó: Örkény István. Jeruzsálem hencegője (egyperces novella) (részlet) = Uő.: A világ teremtése és egyéb badarságok, Budapest, Magvető, 1977.

A panorámabusz bekanyarodott a második emeleti gangra, és megállt özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető várt egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutatva így szólt:
- És ez itt, kérem, a siratófal…

ORBÁN Ottó: Egy Weöres Sándor-szöveg kinetikai szempontból történő elemzése, valamint kontextusba állítása (részlet) = Boreász sörénye. Rajzok és falfirkák, Budapest, Magvető, 2001.

Csak hogy lássuk, mennyit számít a technika. Ő az Örkény nevezetes egypercesének paprikafüzéréhez nélkülözhetetlen madzag; ennyi a szerepe és nem több. Nélküle nincs vers, de nem ő a vers; ő csak szorgosan dobol, lévén civilben - ha nem madzag - tehetséges dzsesszdobos.

ORBÁN Ottó: Helyből távol I. Cédula a romokon. Beszéd a Nemzetközi PEN 1988-ban, Szöulban tartott kongresszusán (részlet) = Uő.: Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok, Budapest, Magvető, 1994.

Doktor Varsányinéról sejtjük, hogy kicsoda. Magyar szokás szerint az asszonyi állapotot sokáig úgy jelölték, hogy a férj teljes nevéhez hozzáragasztották a „-né” toldalékot, miáltal a nő a vezetéknevén kívül még női keresztnevét is elvesztette. E parlagi machismo ellen a nők sokáig és sokféleképpen küzdöttek, többek között azzal is, hogy doktori címüket, amikor már volt nekik olyan, megkülönböztetésül a férj esetleges doktori címétől, szintén a nevük mögé csapták. Így jött létre a fölszabadult nőnek az a típusa, melyet szülővárosom gonosz humora elöl-hátul doktornak nevez. Doktor Varsányiné nem közülük való. Ő csak elöl doktor, tehát csak egy doktori címmel bíró férj - ügyvéd vagy orvos - felesége, afféle úriasszony, egy valóságos hölgy. És minthogy ezt a világpusztulás után is szükségesnek tartja fölemlíteni, nyilvánvalóan egy liba. Ő az, aki a harmincas években arról panaszkodik, hogy mennyi gondja van az értetlen cselédlánnyal. De ő az is, aki negyvenötben, ha addig rá nem szakadt a ház, kormosan és téglaporosan előmászik a légópincéből, és egy macska szívósságával nekilát az új világteremtésnek.

PARTI NAGY Lajos: A pótkocsis csiga (részlet) = Uő.: Se dobok, se trombiták. magyar napló, ’90-’93., Pécs, Jelenkor, 1993.

Egyszer egy éjjel egy egész falat bedobozoltam, Örkény: Tóték, Örkény Tóték, Örkénytóték. Csikorgott a fogam, akár egy Birkut, jöhetett volna a filmhíradó, dobozoltam merev szájjal, közvetlenül a kisdoboszsinór-korszak előtt. Sokszor álmodom így magamról, hogy száradjon el a repedt, szürke kéz, ha mégegyszer, és persze mégegyszer. Álmodom, hogy ül valaki a padlón, s ott megtanulja egyben látni a kultúrát, ami nem áru, de súly. Súly, por, mennyiség. Egy igazi könyvmoly, könyvcsiga, volt már a könyvekkel mindenfajta viszonya, olvasta, mosta, aludt rajta, írta, költöztette s főleg cipelte, cipelte. Látom ezt az alakot, ahogy megáll megint a rozoga, sokat látott Ali-polcok előtt, egy újabb rafinált ábécérend előtt egy másik lakásban, szobában, ahonnan természetesen soha többé, de a kisdoboszsinórt elteszi. A csiga sodrott, síptalan szabadsága.

SOMLYÓ György: „Journal de l’Enfer” (részlet) = Uő.: A költészet ötödik évada. Tanulmányok (1981-1987). 1. kötet, Budapest, Magvető, 1988., 224-225. o.

Örkény István a maga (sejtjeiben bizonyára sejtett) váratlan halála előtt éppen ebbe a félelmes vállalkozásba kezdett: a halál megközelítésének, nyilvánosításának s ezáltal, amennyire lehet, titoktalanításának, tabu voltából való kiszabadításának művészi feladatába. Nem lehet véletlen, hogy nagyjából ugyanebben az időben egy akkor még fiatal filmrendező, Wim Wenders hasonlóan merész kísérletbe fog Villanás a víz felett című filmjében. Mintegy megvalósítja a Rózsakiállításban leírt döbbenetes helyzetet. Ez a tény éppúgy, mint a Rózsakiállítás nagy - egyre szélesedő világirodalmi - sikere, azt mutatja, hogy művészi bátorsága nem a „valóságtól elrugaszkodó ötlet” volt, amely „túllépi” az „etikai normák, a jóízlés határát” (ahogy sokan vélték). Illetve: jól mutatja, hogy a művészet (mindenkori s minden eddiginél inkább mai) küldetése éppen az, hogy túllépjen - többek között - az „etikai normák” és a „jóízlés” (sokszor oly féltve, társadalmi, intézményi szinten egyaránt védett) határain.

SOMLYÓ György: „A színész halála” vagy az író élete. Örkény Istvánról (részlet) = Uő.: A költészet ötödik évada. Tanulmányok (1981-1987). 1. kötet, Budapest, Magvető, 1988., 221. o.

A színész délután meghalt, de este, habár „az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszik”, a továbbiakban zavartalanul és nyíltszíni tapsot keltve végigjátssza a Lear király főszerepét. Igaz, hiába hívják, vacsorázni már nem megy el utána. Mint mondja, s e köznapi indokolással még jobban kiemeli tettének rendkívüliségét, ma nehéz napja volt.
Mindezt a képtelenséget valaki egy perc leforgása alatt hiteti el velünk; illetve, nem is akarja elhitetni, csak kétségbe vonni sem hagyja. Mondandójának képtelenségét matematikai evidenciaként, filozófiai posztulátumként vagy hitbéli dogmaként fogadtatja el. De nem a matematika logikai bizonyításával, a filozófia bizonyítást nem kívánó előfeltevésével vagy a vallás természetfölötti hivatkozású erejével. A művészet legsajátabb terepén vagyunk. Szűkebb értelemben talán, e terep „abszurdnak” nevezett sarkában. Lehet, hogy az abszurd művészettel kapcsolatban sosem gondoltunk a tertullianusi igére: credo quia absurdum? Pedig a képtelenség elhívésére, sőt valaminek éppen a képtelensége által lehetővé válására nemcsak a transzcendencia, hanem az evilágiság is bőséges fedezetet nyújt.

SOMLYÓ György: Örkény Istvánról - tíz percben. Szerzői estjén (részlet) = Uő.: A költészet vérszerződése, Budapest, Szépirodalmi, 1977., 468. o.

Ha Örkény groteszkjeit szemügyre vesszük, azt kell gondolnunk, hogy: groteszk az, amiről egyszerre kiderül, hogy más, mint ami. Vagy, horribile dictu: hogy pontosan az, ami. Hiszen ez szokott legritkábban kiderülni. Az „egypercesről”, mint már említettem is, folyvást kiderül például, hogy vagy egy fél percig se tart, vagy éppen négy perc huszonöt másodpercig is elhúzódhat. S Örkénynek már ezzel nyert ügye van. Hiszen valamiről már a puszta műfaj meghatározásból, mielőtt még az írónak keservesen ki kellett volna ókumlálnia néhány mondatot, kiderül, hogy nem az, ami; meg az is, hogy mégis az, ami. Mert hiszen mi volna más? Olyan egyperces, amelyik nem egyperces. Tiszta sor.

SOMLYÓ György: Az elbeszélés lírai félmúltja. Makk Károly: Macskajáték = Uő: Megíratlan könyvek, Budapest, Szépirodalmi, 1982.

Örkény írói gondolkodása már eleve több műfajú: minden témájában eleve adva van a különböző feldolgozások lehetősége. A Macskajáték is, regény alakban való első megfogalmazása, majd a honi és külföldi színpadok egész során drámaként is megannyiszor megújult feltűnése után, íme, most megjelent a filmen is.

SOMLYÓ György: Örkény István sírjánál = Uő: Megíratlan könyvek, Budapest, Szépirodalmi, 1982.

Örkény István hol abszurdnak, hol groteszknek nevezett sajátos műfaja az írásnak a kezdetig lebontott és onnan újra felépített módja. A modern irodalom kezdetén született rimbaud-i felismerés az érzelmek összezavarásával jut el a látomásig, aminek szükségszerű következménye a mesterségesen elkülönült érzékekre felépített klasszikus műfajok rendjének összezavarása. Így lesz Örkénynél a novella - egyperces formájában - a költészet, sőt a vers egy új válfaja, így válik nála a regény a dráma burkává, és a dráma a regény kiteljesedésévé. Ebből a szempontból is - és még sok mindenből - az életmű csúcspontja az utolsó dráma, amelynek címe egy olyan műfajmegjelölés - Forgatókönyv -, amely nem fedi a mű műfaját, műfajmegjelölése pedig - Tragédia - inkább a tárgyát, semmint a műfaját határozza meg. Egyre súlyosabb mondanivalójának terhével az író oly könnyedén jár át az irodalom elválasztó álfalain, mint a faljáró; varázslatában le se kell döntenie azokat.

SOMLYÓ György: Egyperces novella a Regényről = Uő: Seb és kés. Válogatott versek 1972-1997, Budapest, Seneca, 1998.

A vezető folyóirat vezető helyen közölte a Regényről szóló tanulmányt.
A következő számban a fiatal költő-generáció hagyományt és újítást szerencsésen vegyítő vezéralakja versciklusban fűzött széljegyzeteket a Regényhez, egy-egy szonettel játszva változatokat minden fejezetére. A koncert-műsorok már jelezték a nemzetközi hírű fiatal komponista elektronikus gongra, két zongorára és harangra írt új szerzeményének ősbemutatóját, „Regény-parafrázis” címmel.
Az újonnan megnyílt Kis Galéria első kiállítását egyetlen különös műanyag-plasztika képezte: hatalmas fej, középen félbevágott és enyhén egymással szembeforduló félarccal: „A Regény arcai”. Az olvasók azonban hiába keresték a Regényt a könyvesboltokban. Sehol sem tudtak róla. Az elárusítók udvarias tanácstalansággal tárták szét karjukat.

SOMLYÓ György: Ötlet. Levélváltás: Levél Örkény Istvánnak, Budapest, 1973. 12. 2. = Szerelőszőnyeg, Budapest, Szépirodalmi, 1980.

Kedves, fiatal barátom,

megtiszteltetésnek veszem, hogy éppen nekem küldte el bírálatra dolgozatát. A számos kézirat között, amely hasonló indítékkal kerül hozzám - ezt már elöljáróban meg kell mondanom -, az önét kivételes hely illeti meg. Mindenekelőtt az ötletekkel gazdag stílus jóvoltából, amellyel az ötletről szóló ötletét kifejti. Ha nem tartanék attól, hogy - mint az oly gyakorta előfordul - elbízza magát, azt mondanám: ön kész író, fiatal barátom!

SZABÓ Magda: Györgyjakab Ilka madara = Uő: Megmaradt Szobotkának, Budapest, Magvető, 1983.

Mikor felszökött a láza, és elkezdett azon a sajátságos hangon köhögni, ami már nemcsak a mellhártyagyulladást, de a megtámadott tüdőt is jelzi, koncertre készült az orvosa, amikor rátelefonáltam: azonnal jöjjön, csaknem negyvenfokos a betege láza, intézkedjék. Morgott, haragudott a koncert miatt, aztán mégiscsak eljött, és kelletlenül megvizsgálta. Én kimentem kávét főzni, egyszer csak hallottam, szólít. Szobotka félmeztelenül feküdt az oldalán, az öregúr azt mondta „Kérem szépen, tegye a fülét a férje hátára, és jelentse nekem, mit hall.” Ránéztem, olyan volt, mint egy Örkény-egyperces, hát miért én hallgassam meg azt, amiről úgyis képtelen leszek érzékeltetni, micsoda, hát ki közülünk az orvos, hallgassa meg ő. „Ne mondja senkinek, kérem - mondta az öregúr -, én már évek óta süket vagyok, csak nem akarok nyugdíjba menni, és nem tudja odabenn se senki. Nagyon kérem, tegye a hátára a fülét, míg sóhajt, és míg én kopogtatom. Maga olyan pontosan fogalmaz szóban, csak kiderül valami.” Attól félek, nem voltam nagyon udvarias, visszahúztam a csupa láz Szobotkára a pizsamakabátját, s az orvost minden megjegyzés nélkül kivezettem a lakásból. Vinnyogó, holtra rémült jelzései végigkísérték Szobotka betegségét, az orvos tudta, ha ez a beteg meghal, tőlem nem számíthat irgalomra, én nemcsak a magam gyásza, de a magyar közegészségügy érdekében is kivégzem.

SZAKONYI Károly: Teátrum = Uő: Álomirodalom, Budapest, Magyar Írókamara, 1994.

- Hokedlit! - intézkedik Örkény.
Hozom. Felkapaszkodik rá, megbillen, elkapom. De elhárítja a segítséget.
- Semmi izgalom! Biztosan állok!
Kampókat ver a falba, meghúzgálja, tartanak-e. Spárgát kotor elő a zsebéből, két kampó közé feszíti a madzagot. Ráteríti a zsebkendőjét, az egyszeriben olyan lesz, mint egy színházi kortina.
- Lássuk! - dől hátra a székén Várkonyi. - Hadd tanuljon a fiú!
Örkény felvonja a kortinát. Színészek perdülnek be, tréfákat mondanak, táncolnak. Az egyiknek megakad a lába a függöny zsinórjában, belegabalyodik, megrántja, leszakad az egész. És dől a fal is, száll a mészpor.
- Általános konsternáció! - kiáltja Örkény, mint egy instrukciót. Malterdarabokat söpör le magáról. Szemrehányóan fordul felém:
- Vacak házad van, hallod-e?!
Várkonyi ingerülten távozik, Örkény sajnálkozva követi. Elhajtanak a hangtalan suhanó autón. A színészek nyögve másznak ki a romok alól.
- Nem történt bajuk? - kérdem aggódva.
A fejüket rázzák, porolgatják magukról a törmeléket: - Megmondta a mester, hogy komplikált és veszélyes. Így is van. Elment? Na, de úgyis vissza fog térni. Ni, már jön is.
Valóban. Hatalmas tó terül el a ház mellett. Örkény a vízen át közeledik, kissé imbolyogva ugyan, de magabiztosan jár a tó tükrén. Egyszercsak megemelkedik kissé, mert a jobb talpa alól Karinthy Frigyes, a bal talpa alól Franz Kafka emeli prüszkölve a vízszint fölé a fejét. Épp csak annyi időre, hogy levegőt vehessenek, aztán Örkény lába alatt máris visszamerülnek. Ő pedig jön, jön tovább, alig sodorva lépteivel a felszín habjait.

TANDORI Dezső: A tótágas ágazatai. Örkény István: Egyperces novellák (1978)= Uő: A zsalu sarokvasa. Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető, 1979.

Örkény a magyar irodalom komolyságát egészen a „Látjátok, feleim” tartásáig vállalja. Megmutatja nekünk, milyenek is vagyunk. Hogy hittel kérdezhessünk vissza, már nem rá, mert ő visszahúzódik, mondtuk, sorainkba: Milyenek is vagyunk? Miből valók vagyunk? Ilyen mulatságosak, megrendítőek, ilyen egyszerűek lennénk? De akkor a nevethetnékünk hirtelen elmegy, s nem azért, mert megint valami múló hatású igen-sikeres-mű elvette a kedvünket; és a megrendülésünk tárgyát sokkal közelebbről ismerjük, hogysem átejtene; s az egyszerűség képlete annyira alapelemekre bontva mutatja, hogy nem értjük magunkat, hogy visszavágyódunk inkább a bonyodalmak közé. Ahol olyan jól eligazít aztán az Örkény!

Írók és irodalmárok Örkény Istvánról (műfajok szerinti bontásban, a Digitális Irodalmi Akadémia szerzői itt is szerepelnek)

Parafrázisok:

Paródiák:

Hommage-ok:

Rövidtörténetek, egypercesek: