Sulyok Mária a Macskajátékról

„A drámaírás óriási időpazarlást igényel, ez a vesztesége, de számos alkotói kapcsolatot teremt, amivel kárpótol érte. Ilyen az én találkozásom Sulyok Máriával. Igaz, nekünk sok a jó színészünk. De nem tudom, hogy akik kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, tudták-e, hogy ő a Jászai? Én legalább tudom, hogy ő a Sulyok – hiszen két darabomban játszik, akkora skálán, ami ötnek is sok.
(Örkény István nyilatkozatából.
Film, Színház, Muzsika, 1975. december 20.)

A tizedik születésnap bizonyára ünnepnek számít egy produkció életében. A bemutató tizenegyedik évfordulóját talán még a Macskajáték szereplői sem ünnepelték meg. A színházi plakátok legfeljebb a jubileumi előadásszámokat tüntetik fel, és az 1971. március 6-án bemutatott tragikomédiának utoljára a 350. előadásáról emlékeztek meg a Pesti Színházban. A Macskajáték ritka sikerszériája során kétszer – 1975-ben és 1979-ben – beszélgettem Orbánné szerepéről Sulyok Máriával. (Az utóbbi interjúra a Volksbühne budapesti vendégjátéka adott alkalmat, amikor is a hazai közönség németül hallhatta Örkény darabját, Sulyok Mária főszereplésével.) A kérdések reflektorfénye akkor elsősorban a színésznőre irányult, most inkább a szerepről szeretnék Orbánné alakítójával szót váltani.

Sulyok Mária egyetlen percig sem kéreti magát, látszólag örömmel vállalkozik a beszélgetésre, s már javában benne járunk az interjúban, amikor váratlanul nekem szegezi:
– Azt hiszem, már minden lényegeset elmondtam erről a szerepről… Amikor azt mondják, hogy beszéljek Orbánnéról, úgy érzem magam, mint amikor valakit felszólítanak, hogy „beszélj magadról!”, és az illető – akármilyen nyílt és beszédes egyébként – hirtelen megnémul. Orbánné ugyanis én vagyok. És mivel történetesen színésznőnek születtem, sokkal jobban szeretem eljátszani, mint elmondani.

Ezzel akár véget is érhetne az interjú, amiért jöttem, és kénytelen lennék sárguló lappéldányokból, gondosan archivált dokumentumokból rekonstruálni Orbánné önvallomását. Szerencsémre Sulyok Mária megkímél ettől: kérdésről kérdésre nagyobb átéléssel beszél a szerepek szerepéről, Orbánnéról, és így lehetőségünk nyílik arra, hogy együtt rendszerezzük a színész és a szerep ritka találkozásának legfontosabb momentumait.

– Mikor ismerkedtél meg a Macskajátékkal?
– Frissen folyóiratban olvastam, mint Örkény minden írását, és el voltam ragadtatva! Néhány barátomat én figyelmeztettem Örkény kisregényére. Odáig is tudtam, hogy jó író, de ez a műve szíven ütött. Azután, nem lévén sem dramaturg, sem színi direktor, nagyon hamar emlékké lett. Elraktároztam a többi könyvélmény közé.
– A készülő filmről sem hallottál?
– Talán olvastam valahol valamit, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Amikor Várkonyi Zoltán bejelentette, hogy műsorra tűzzük a Macskajátékot, már hallottam a mű drámai változatáról és a szolnoki sikerről; barátaim közül többen látták és dicsérték is. Óriási öröm volt számomra, hogy Orbánnét rám osztották. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami jó és fontos dolog történik az életemben. De ekkora sikerre, megvallom, nem számítottam.
– Mikor fedezted fel, hogy Orbánné egyike azoknak a szerepeknek, amelyekért – és most egy régebbi nyilatkozatodból idézek – „érdemes élni”?
– Csak amikor már szériában játszottuk. A készülődés, az anyag birtokba vétele annyira lefoglalt, annyira nyakig merültem a figurakeresésbe, hogy szinte nem is volt időm a mérlegelésre. Azt is mondhatnám, hogy a gond nem engedte az örömöt közelbe.
– Olyan fárasztóak voltak a próbák?
– Minden jó próba fárasztó. De a Macskajátéknak még a legelső előadásai is annyira kimerítettek, hogy szinte támolyogva mentem haza. Először dolgoztam együtt Székely Gáborral, akinek munkamódszerét, szigorát sokan vitatják, de én csak a legeslegjobbakat mondhatom. Mindannyian tudtuk, hogy egyszer már megrendezte a darabot, Örkény nagy megelégedésére, kitűnően. De ő másodszorra is teljes erőbedobással dolgozott. Pontosan tudta, hogy mit jelent Orbánné szerepe, mennyiségben és minőségben is. És mivel a próbán az egész előadásnak kellett időre megszületnie, gondja volt rá, hogy további segítséget is adjon. A Macskajáték előkészületeinek legemlékezetesebb szakasza számomra az volt, amikor – már az anyag birtokában – együtt, lépésről lépésre végigmentünk a darabon, és szinte egymás szájából vettük ki a szót a rendezővel. Székely feljött hozzám, és egész este ment a magnó, amit egyébként a felesége kezelt, aki akkor még gépészmérnök-hallgató volt. Máig fáj érte a szívem, hogy később, egy rossz mozdulattal, letörültem ezt az anyagot.
– Színháztörténeti dokumentumnak is izgalmas lett volna… Megtudnánk, hogy milyen viták voltak a felkészülés során.
– Székely Gábornak határozott elképzelése volt a figuráról, és én zömében elfogadtam az instrukcióit. De ő is figyelt az én ötleteimre. Minél bizarrabb volt egy-egy javaslatom, annál érzékenyebben. Amikor rájöttem, hogy Orbánné elképzelt öngyilkosságát is a komikum határán kellene eljátszani, lelkesen fogadta, támogatta az elképzelésemet. Függetlenül attól, hogy az eredeti szöveg szerzői utasítása szerint Erzsi saját temetésének álmát könnyesen adja elő. Ezt az utasítást én nem akartam tudomásul venni, mert azt éreztem, hogy Orbánné erről a megálmodott temetésről csak a boldogság eufóriájában beszélhet. Számára ez a búcsú – a beteljesülés. Hiszen még a tejcsarnokosné is megtisztelte azzal, hogy eljött a temetésre! Nem szólva arról, hogy egy könnyesen elbeszélt temetés köznapi dolog, majdnem színpadi közhely. A boldogság, a büszkeség viszont egyszerivé, izgalmassá teheti az elbeszélést. És végeredményben Orbánné nem is hal meg, tehát nem követünk el kegyeletsértést. Ébredésében az a legfelemelőbb, hogy sikerült túlélnie a halált. Ennek a „felfedezésemnek” nemcsak Székely Gábor, de ahogy Radnóti Zsuzsától tudom, még Örkény is örült.
– A premier, gondolom, igazolt és felszabadított.
– Ma már nyugodtan mondhatom: óriási volt a siker. És futótűzként terjedt el a híre. Eljöttek az értők, a szakmabeliek és a színházbarátok, és azok is, akik csak nagy ritkán járnak színházba.
– Az előadás kritikai fogadtatása is rendkívüli volt. Nem túlzás, ha azt mondom, Sulyok Mária sem levelenként kapta a borostyánt.
– A premieren boldog voltam. De még jó ideig utána sem jutott energiám arra, hogy élvezzem a sikert, annyira igénybe vett minden előadás. Talán még soha nem találkoztam pályámon ekkora, mennyiségben is monumentális szereppel, ahol még átöltöznöm is nyílt színpadon kell, a paraván mögött. A szünet számomra azzal telik el, hogy leszárítom az izzadságot, és rendbe hozom magam. Rendszerint még ki sem fújom magam, már csöngetnek. Még arra sincs időm, hogy szót váltsak a partnerekkel.
– A több mint háromszázötven előadás és minden eddigi megnyilatkozásod mégis azt bizonyítja, hogy mindennél jobban szereted ezt a szerepet. A Színházi Intézet dokumentációjában kiírtam egy mondatod: „Örkény nekem egyenlő a Macskajátékkal.”
– Ezt ma ugyanígy mondanám.
– A dráma talán a legizgalmasabb sajátossága, sikerének egyik forrása a többrétegűsége. Hogy a szokatlan és szellemes szerelmi történet mögött fokozatosan feltárulnak az emberi élet nagy kérdései. Az öregség, a magány, a másik emberhez és önmagunkhoz való hűség, a hazaszeretet, sőt, ha úgy tetszik, az élet értelme is. Minderről Örkény is szuggesztíven beszél. De szavakkal talán ez a komplexitás könnyebben megközelíthető, felbontható. Milyen eszközei vannak a színésznek e komplex életérzés és a többrétegű építkezés érzékeltetésére?
– Erre értettem az előbb, hogy jobban szeretem – és bizonyára jobban is tudom – eljátszani az összetett igazságokat, mint elmondani. Ma már pontosan érzem, és talán egyre jobban értem is a darab belső titkait, foglalkoztatnak a mélységei, és valamit bizonyára ki is tudok ebből fejezni. Ma már tudom is, amit érzek; de változatlanul képtelen vagyok megfogalmazni.
– Akkor másként kérdezem: a siker örömén kívül miért szereted annyira a Macskajátékot?
– Azért, mert mélységesen, szívszorítóan igaz. Magam is kisvárosból jöttem, nagyon közelről ismerem a Szkalla lányok világát. Megtettem és tanúként is végigkísértem a kisvárosból szerteágazó utakat. Számon tartom kortársaimat, akik közül az egyik Amerikába ment férjhez, a másik ott öregedett meg a szülői házban. Az ő érzéseik, élményeik sokban igazolják a Macskajáték hőseit. De nemcsak a darab hitelességét becsülöm, hanem azt is, hogy ennyire játékosan nemigen szóltak még az élet és a halál végső kérdéseiről, mint Örkény. Hiszen ez a darab, ha a mélyére nézünk, a legsúlyosabb kérdésekről szól. A többi között a hazafiságról.
– Méghozzá minden nemzetiszínű frazeológia, ünnepélyes pátosz nélkül.
– Megint csak azt mondhatom, amit már a bemutató után elmondtam, hogy a kedvenc mondatom a darabból: „Én itt akarok felfordulni, Gizám.” Ez a szövegrész így kiszakítva egészen prózai, sőt, szinte nyers, brutális. De mire elhangzik, a közönség már jól ismeri Orbánnét, és felfogja a nyers szavak mögött a megrendítő emberi tartalmat. Megérzi, hogy Orbánnéban nyoma sincs semmiféle önsajnálatnak, és ez emeli a hasonló sorsúak fölé.
– Tulajdonképpen mennyire szoros az az érzelmi kapcsolat, ami Sulyok Máriát, a színészt Orbánnéhoz fűzi?
– Annyira szoros, amennyire csak lehet. Mondtam neked, én Orbánné vagyok. Erzsi minden szavában, gondolatában én nyilatkozom meg. Persze a darabbéli körülmények között, Orbánné helyzetében. Magamról beszélek Örkény szavaival.
– Ezzel a vallomással megnehezíted a helyzetemet. Hiszen nekem most azt kellene kérdeznem: milyen embernek tartod Orbánnét?
– Erre azért „kívülről” is felelhetek: Erzsit a hűsége teszi rendkívüli emberré. Hiszen a történet minden elágazásában Csermlényi Viktorról van szó. Tényszerűen már régen csak a csütörtöki vacsorák kötik össze a nyugdíjas operaénekessel, de ezek mögött ott kavarognak az emlékek és a tisztán megőrzött ragaszkodás. Erzsi szinte nem is tudja, hogy már csak Viktor kedvéért szeretne újra szép lenni, hajdani szerelme miatt kerül szembe Paulával, a mai Viktor áll közéjük akkor is, amikor Gizával veszekszenek. Csodálatos Orbánnéban, ahogy felülemelkedik valóságos életkorán. Nem véletlen, hogy arra a kérdésre, hány éves, a darabban különböző válaszokat ad. Az öregség a színpadon legtöbbször sorscsapás, néha bocsánatos bűn vagy szégyen. Örkénynél az öregség is az élet természetes része. De amikor Orbánné az emlékeit meséli, és újra átéli egykori ifjúságát, a szerelmet, szinte a szemünk láttára megfiatalodik. És ez az akart, belülről sugárzó fiatalság, ez az elpusztíthatatlan vitalitás a forrása az optimizmusának. Orbánné őszintén örül, hogy él.
– Méghozzá bátran él. Számomra legalábbis ez a legvonzóbb tulajdonsága, hogy fel mer lázadni a természet törvényei ellen. Nagyon megragadott, amikor Örkény ezt a gesztusát a görög tragédia hősnőinek magatartásához hasonlította.
– Ez is azok közé a motívumok közé tartozik, amelyekről már a szöveg tanulása közben azt éreztem, hogy helyettem írták. Nem vagyok író, tehát sok mindent nem tudok megfogalmazni abból, ami bennem kavarog. De rettentő hálás vagyok, amikor másnál – írói, drámai szövegben, szerepben – felismerem a magam gondolatát. Szerep nem adhat annál nagyobb örömet, mint ha arra készteti a színészt, hogy egyet-egyet eltulajdonítson az írótól. És Örkény szövegében egész sor ilyen mondatot találtam.
– Ha választani kellene, a szerepnek melyik elemét érzed ebből a szempontból a leglényegesebbnek?
– Az egészet! Orbánné megnyilatkozása számomra az első mondattól az utolsóig halálosan fontos. Boldog vagyok, hogy a nézők is így érzik. Hogy a kezdet kezdetétől velem jönnek. Mert ugye tudod, hogy ezt megérzi a színész?
– Nem okoz problémát a színésznek, illetve a nézőknek, hogy Orbánné legközvetlenebb partnere egy telefonkagyló?
– Egyetlen percig sem. A nézők a maguk érzelmi antennáival pontosan felfogják, hogy a telefon csak kellék, hogy engem, illetve a cselekményt kell követniük.
– Mit jelent ez a szokatlan telekommunikációs partner a színésznek?
– Amikor a kezemben tartom, és Gizához szólok, lelki szemeim előtt sorra megjelennek, futnak a képek. Mivel elhiszem, amit megidézek, el is tudom hitetni a nézőkkel: merem hinni, hogy velem együtt látják mindazokat az emlékeket, amelyekről beszélek.
– Örkény a darab bemutatásakor merőben új hangot hozott a magyar színpadra. Még a Tótékat sem érzem közvetlen elődjének…
– A Macskajáték népszerűsége azért sem hasonlítható a többi új, modern darabéhoz, mert mindegyiknél realistább. A próbákon nem az írónak a valósághoz való viszonyát, hanem a színésztől követelt magatartást éreztük igazán újszerűnek.
– Nem tudom, mire gondolsz…
– A színész és a közönség újfajta, sajátos kapcsolatára. Arra, hogy a Macskajáték előtt, régóta, mindannyian természetesnek tartottuk, hogy a színész kizárólag a partneréhez beszél. Kifelé nézni, a közönséghez szólni nálunk még Brecht után is szinte tilosnak, sokak szemében avíttnak számított. Mint amikor a hajdani darabokban utasítás jelezte, hogy „félre”. Örkény viszont azt követelte, hogy majdnem végig forduljak szembe a közönséggel, nézzek akár az első sorban ülők szemébe, és úgy teremtsem meg azt a személyes kapcsolatot, amelyben a néző elfogadja, hogy hozzá beszélek.
– A színháztörténetben fordulatként emlegetik, hogy Szerdahelyi Kálmán a múlt század végén, miután Párizsból hazatért, hátat mert fordítani a színpadon a közönségnek. A klasszikus deklamáló stílus hagyományaival szakító modern naturalizmusnak, a társalgási és szalondarabok új modorának ez volt az első megnyilvánulása a Nemzeti Színházban. Lehet, hogy a gesztus fonákja most újra szakmai újdonságnak számít?
– A mi szakmánkban nemigen lehet nyilvántartást készíteni az újításokról. Mindenesetre a Macskajáték újszerűségéhez hozzátartoznak a hirtelen, gyors váltások. Hogy a legmegrendítőbb pillanatokban egyszer csak előtör a humor, vagy a komikus szituáció fordul átmenet nélkül halálosan komollyá. Ez szinte minden jelenetben megesik, sőt néha egy-egy monológon belül többször is.
– Okozott-e ez gondot a szerepformálás során?
– Talán a próbákon… Amikor még kerestem a figurát és a stílust. Az előadásokon a közönség is hozzásegített ahhoz, hogy kikerülhetetlennek, sőt egészen természetesnek érezzem ezeket a váltásokat. Hozzásegített azzal, hogy rögtön megérezte: a mérlegnek mind a két serpenyőjében Orbánné érzelmei, gondolatai vannak. Ahogy az életben elfogadja az ember a derűs és a tragikus események torlódását, ugyanúgy el kell fogadnunk a színpadon is. Talán ettől ennyire életszagú ez a dráma. Mindannyian tapasztaljuk, hogy csakis az élet, a véres valóság produkál ilyen kacagtató tragédiákat.
– A tiszta műfajú tragédiák és komédiák után milyen követelményeket támaszt a színésszel szemben a tragikomédia?
– A váltásokat már említettem. Egyébként Örkényt ugyanúgy kell játszani, mint a klasszikusokat: hitelesen és szenvedélyesen. Amikor az ember olyan közel érez magához egy figurát, mint én Orbánnét, akkor magától értetődően fogadja el a stílusát, sőt a hibáit is. Itt van például Orbánné slampossága. Ez a természetes állapota. De amikor újra fellobban benne a tetszeni akarás, egyszer csak megpróbálja összeszedni magát, és átöltözik, méghozzá Paula ruhájába. Ezzel elköveti azt a hibát, hogy más bőrébe bújik, utánoz valakit. De amikor csalódnia kell Paulában, a nézőt szinte megnyugtatja, hogy visszatér a saját útjára, és újra önmaga lesz. Orbánné felsülése valószínűleg minden komédiában nevetséges lenne. A Macskajátékban viszont halálosan komoly. Hiszen Erzsi életének ez az egész életen át tartó szerelem emléke, a ragaszkodás maradt a tartalma, és ezt az értéket éppen az veszi el tőle, akiben a legjobban bízott, akinek a ruhájába öltözött. A veszteség, ami tulajdonképpen komikus körülmények között éri, nyilvánvalóan tragikus. És ez a kettősség vonul végig az egész darabon.
– Akik a háromszázadik előadást látták, vallják, hogy a Macskajáték ma ugyanolyan friss, mint a bemutatón. Ez a hazai színházi viszonyok között ritka kivétel. Amikor a titkát kerestem, rábukkantam valahol egy mondatodra. Hogy ennek az előadásnak a szereplők az ellenőrei.
– Időközben cserélődött ugyan a gárda, de alapjában véve szerencsésen alakult. Csupa olyan kolléga játszik együtt, aki tudatában van annak, hogy azért nevezheti magát egész nap színésznek, mert képes arra, hogy este hétkor, mikor felmegy a függöny, három órára mássá váljék, és a magára öltött jelmezben valami olyat nyújtson az embereknek, amitől azok legalább az előadás tartamára boldogabbak lesznek. Az igazi színész napközben is azzal a lazasággal fogadja be az élményeket, hogy este áttranszponálva kiadhassa azokat magából. Olyan napokon, amikor este Macskajáték van, semmit nem vállalok. Egyetlen feladatomnak azt érzem, hogy teljes testi-lelki vértezetben várjam az estét.
– Ha sikerült is a hosszú széria alatt megóvni a produkciót a széteséstől, mégsem hiszem, hogy tizenegy év óta teljesen egyforma lenne minden előadás.
– Nagyobb eltérések nemigen fordulnak elő. Ha gondosan meg van komponálva, fel van építve a figura, akkor a színész – a mestersége birtokában – ötszázszor is hibátlanul játssza. Ez elsősorban lelkiismeret kérdése. De az is igaz, hogy a színésznek az önmagával való elszámolása nem minden este vezet azonos végeredményre. Lehet az alakítás hibátlan, és mégis van valamilyen többlet, ami valójában megmagyarázhatatlan, ami kiszámítható és kiszámíthatatlan tényezők sorának függvénye. Ez természetesen változik. Belejátszik a színész pillanatnyi diszpozíciója, meg az is, hogy esik az eső vagy süt a nap. De a közönség sem játszik minden este egyformán.
– Mennyiben befolyásolja az előadást a közönség?
– A nézőtér hangulata visszahat a Macskajátékra. Van olyan közönség, amely érzékelhetően jobban szeret nevetni, és hálásan fogadja a poénokat. Máskor viszont a megrendülés csendjei intenzívebbek. De általában azt tapasztaljuk, hogy a Macskajátéknál nincs rossz közönség. Ez alapjában a darab érdeme.
– Nemcsak Budapesten, de Moszkvában, Bukarestben, Zágrábban és Berlinben is eljátszottad a Macskajátékot. A Volksbühne színpadán alakított „német Orbánnénak” sikere, sőt legendája is lett. Tudnál olyasmit mondani erről a vendégjátékról, amit még nem olvastunk?
– Talán egy dolgot, amiről Örkény életében nem beszéltem. Hogy amikor elolvastam a darab első német fordítását, a kopogós, hosszú mondatok kiábrándítottak. Némi habozás után meg is mondtam az írónak, hogy ezt a szöveget nem sok értelme van eljátszani. Ebből a szövegből eltűnt Örkény István! Örkény megnyugtatott, hogy ez nem a végleges változat, hogy Vercors nagyszerű francia fordítása alapján még dolgozni fognak a szövegen, hogy higgyem el, neki sem mindegy… Arról, ami azután történt, senki sem beszélt, de hamarosan kézhez kaptam egy olyan egyenértékű német szöveget, amelyben még a mondatok ritmusa is egyezett az eredetivel. Ezért is volt olyan könnyű a szereptanulás. A lelkem mélyén már akkor is azt éreztem, hogy az a fordítás – legalább részben – Örkény műve. De mivel maga nem erősítette meg a gyanúmat, most sem mondhatok semmi biztosat.
– 1975-ben, amikor a berliniek Budapestre is elhozták a Macskajátékot, mind a két változatot láttam. Számomra Gisela Morgen kopogósabb, szikárabb Orbánné volt, Sulyok Mária líraibb.
– Besson színházának mindenkivel szemben rendkívül magasak voltak a követelményei. Minden próbán részt vett a rendezőn kívül a dramaturg meg a díszlet- és jelmeztervező, aki valójában az előadás képzőművészeti, pontosabban vizuális szervezője. Amikor a munka véget ért, ők hárman kiértékelik az aznapi próbát, és a rendező közli a kialakult véleményt, a feladatokat a színésszel. Ez a munkamódszer számunkra szigorú, de az önmagukat fegyelmezetten alárendelő német színészek körében bevált. Én, bár impulzívabb vagyok náluk, viszonylag hamar megszoktam, és az előadás előkészítése közben folytatott viták során végül is elfogadtam, hogy tőlem is a pestinél keményebb figurát kértek.
– Egy német Orbánnét!
– Abban a közegben azt érezték hitelesnek. A mi közönségünk egy magyar Orbánnéval vállal közösséget. Aki Örkény szerint a mai magyar „way of life”-ot reprezentálja. De talán érdemes megemlíteni, hogy egy-két fogást, gesztust azért én visszahoztam Berlinből Budapestre. Az a számomra különösen fontos, már említett mondat, hogy „én itt akarok felfordulni”, magyarul a megszólítással ért véget, azzal, hogy „Gizám”. A német szövegben Orbánné testvérének a neve helyett az szerepelt, hogy „érted?”. Ez a szó és a kérdő hangsúly egyszerűen kiszorította a mondatból a testvér nevének említésébe rejtett érzelmet, a lírát, és szinte számonkérővé vált. Ugyanakkor olyan súlyt, nyomatékot kapott maga a gondolat, hogy a nézőtéren minden este megfagyott a levegő. Meggyőződésem, hogy jót tett a darabnak, amikor nem engedtük kibuggyanni a nézők szeme sarkában összegyűlt könnyet.
– Szerencsés és kivételes színész vagy, hogy Berlinben sem voltak nyelvi problémáid.
– Erről már sokat írtak. Hogy kétnyelvű környezetben nőttem fel, úgy alakult a sorsom, hogy osztrák iskolába jártam, és nevelőanyámmal csak németül beszéltünk. Az iskolai színielőadásokban is németül szerepeltem. Az anyanyelvét az ember szerencsére nem felejti el, de Pesten azért komoly erőfeszítésembe került, hogy levetkőzzem a kétnyelvűségből adódó nyelvi, ejtésbeli hibákat. Később évek teltek el úgy, hogy szinte meg sem szólaltam németül. Kint mégis olyan hamar belejöttem, hogy egykettőre újra németül gondolkodtam, számoltam. Brigitte Soubeyrain, a Volksbühne rendezője olyan gondosan óvott a nyelvi skizofréniáktól, hogy szinte oroszlánokkal őriztette az öltözőmet, nehogy a honfitársakkal való találkozás, a magyar szó megzavarjon.
– Hogyan sikerült a tudatodban tökéletesen izolálni a szerep kétféle, magyar és német szövegét?
– Amíg Berlinben játszottam, német színésznő voltam. Amikor hazajöttem, megint visszabújtam saját bőrömbe. Egyetlenegyszer fordult elő velem Pesten, hogy egy mondatomra a lányomat játszó Földi Teritől nem kaptam választ. Rémülten felidéztem a magam végszavát, és rájöttem az áramszünet okára. Hogy magyarul szóltam ugyan, de nem Örkény szövegét mondtam, hanem magamban visszafordítottam a német mondatot. Ezt a pillanatnyi, a nézők számára szerencsére észrevehetetlen bakit figyelmeztetésnek éreztem. Ezek után nem vállaltam tovább az ingázást. A Volksbühne budapesti vendégjátéka előtt pedig megkértem a rendezőt, hogy biztosítson nekem Berlinben egy-két felújító próbát, nehogy megbukjak, amikor életemben először németül szólalok meg a Vígszínház színpadán.
– Ez a veszély – gondolom – nem fenyegetett. A közönség is, a kritika is felcsigázott várakozással ült be a nézőtérre, és az eredmény lefegyverző volt. Felejthetetlen siker. Ilyen kivételes alkalom csak egyszer adódik egy pályán. Örkény-szerepet azonban a Macskajáték után is játszottál. A Vérrokonok háromszoros vasutas-özvegyére gondolok. Ez a darab, azt hiszem, máig nem nyerte el méltó színpadi alakját. A Várkonyi Zoltán rendezte előadás mintha realistább, földhözragadtabb lett volna a térhez és időhöz nem kötött műnél, és ez a törés visszahatott néhány színészi alakításra is. A te jelenségként megidézett Bokornédat kivételnek éreztem.
– Én őszintén szerettem ezt a darabot. De vasutas terminológiával élve, valahogy nem sikerült átállítanunk a váltót. A vén spiné, akit játszottam, folytonos kémkedésével, árulkodásával roppant érdekes, hálás, majdnem démoni figura.
– Ebben a darabban talán a leglényegesebb a szöveg mögötti tartalom, az egyes figurák holdudvara.
– Örkénynél ez szinte minden darabra, szerepre áll. De Orbánné az én életemben csak egy volt. És szerencsés vagyok, hogy összenőhettünk: csak én öregedtem, ő meg fiatal maradt. Biztos vagyok benne, hogyha újabb tizenegy év elteltével felújítják a darabot, és egy egészen más színészgárda veszi elő, a Macskajáték talán mást jelent majd, megváltozhat a darab hangvétele, üzenete is, de a siker nem pártol el tőle. Orbánné mindannyiunkat túlél.