Az első lövés

1956. október 23-án, este 11-kor indultunk a Rádió elfog­lalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglal­junk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcában a Rádió felé.
Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dü­hünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, mely­nek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabál­tunk:

És:

Mentünk is előre. Az első halott – egy alezredes teste – ott feküdt a Puskin utca kövein. Mint a vasat a vas, úgy vonzot­ta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre. Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanás­ban, visszaszólt: „Pardon, bocsánat”. A múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve egyi­künk sem tudta, hogy már felkelők vagyunk.

Talán még nem is voltunk azok. A tetőkről géppuskák néz­tek le ránk, a mi kezünkben semmi, a zsebünkben töltőtoll, notesz, benne egy leány képe, fürdőruhában. „Fegyvert kéne szerezni” – mondta egy leleményes ember. „Az ám"– bólo­gattunk, de nem is sejtettük, hogy ilyen esetben mi a teendő.

Csüggedten álltunk. Azt hittük, vége, mehetünk haza, to­vább álmodni a szabadságról… És egyszerre – épp éjfélkor – feldübörgött a föld.
Az égő benzin vörös fényében felvonultak az Astoria felől a magyar páncélosok. Befordultak a Sándor utcába és neki­szögezték pózna formájú lövegeiket a Rádiónak. Aztán el­dördült az első lövés.
Azóta sok-sok lövés dördült. De mi, tíz– vagy húszezren, ebből az első lövésből tanultuk meg, hogy mit jelent ez a szó: Néphadsereg.

Szóból ért a magyar ember

A Rákóczi úton vonulunk sűrű tömegben, a Belváros fe­lé. Az egykori Guttmann-áruház tetejéről ávósok géppus­kázzák az utcát. Néhányan behúzódnak a kapuk alá, de a so­kaság nem oszlik szét, megy tovább, mintha nem is hallaná a fegyverropogást.
A mozi előtt katonai teherautó vesztegel. Rajta egyetlen árva honvéd, sápadt, borostás, riadt képű gyerek. Géppiszto­lyát nekiszögezi a tömeg sűrűjének.
– Nem szégyelli magát? – kiabált rá egy fiatalasszony. Ma­ga is a népre lő?
A katona nem szólt semmit. Lemászik az autóról és egy hirdetőoszlop mögül felküld az ávósoknak egy sorozatot. Szóból ért a magyar ember.

Galambok

A fecske röptét nem lehet előre látni, de szinte a levegőbe tudom rajzolni a pesti utcák galambjainak röppályáját, ahogy fölrebbentek egy robogó autóbusz elől. Először szelíd félkörben ellibbentek a jármű útjából, aztán ugyanilyen sze­líd ívben fölfelé szálltak s végül megtelepültek a házfal egy kiugró párkányán.

Most ugyan hiába próbálnám röptüket a levegőbe írni. Egy sor hernyótalpas zörömböl végig a Bajcsy-Zsilinszky úton. A galambok nem lelnek egy tenyérnyi biztonságot, ahol megpihennének. Röpdösnek, kavarognak, cikáznak összevissza, mint egy őrült agyvelejében a gondolatok… Mélységes szá­nalom fog el. Talán ők az egyetlen élőlények ebben a város­ban, akiknek a forradalom éppolyan értelmetlen és félelme­tes, mint egy égiháború.

A tárgyak humora

1. Egy szovjet páncélos oldalára valaki rákrétázta: Russzki, go home!
A páncélos végigdübörög a Körúton. Körös-körül min­denki röhög.
2. Páncéloscsata a Szilágyi Erzsébet fasorban. Lőporfüst, ordítás, rohamozó lábak dobogása…
Reklám, cégtábla, fára rajzszögezett cédula: mindegy ne­kem. Mindig, minden felírást elolvasok. Most is szemembe tűnik egy!
HÁZIASSZONYOK ÉS KISIPARI SZABÓK, FIGYELEM!
Mindnyájunk örömére ismét kapható az összecsapható
Neptun vasalódeszka!
Bumm… Az egyik páncélos találatot kapott, ágyútornya fölött sűrűn kavarog a füst. Újra elolvasom a hirdetményt, aztán én is futok.

Egy kis nyelvtan

Ketten baktatunk az írószövetségbe. N. meg én. N. a mai magyar irodalom egyik legjobb stilisztája.
Az Izabella utca sarkán belekeveredünk a tömegbe, mely az ávóslaktanyát ostromolja. Egy perc múlva együtt kiáltja velük, ütemesen:
Kiadni a foglyokat!
Kiadni a foglyokat!
Ordítás közben kajánul oldalba bököm N.-t, és figyelmez­tetem, hogy a felszólító módot főnévi igenévvel pótolni sú­lyos hiba. (Fizetni!, Leülni! stb.) A helyes: „Tessék kiadni a foglyokat!”, vagy „Adjátok ki a foglyokat!”.
Tűnődik egy kicsit, aztán megrázza a fejét: Nem megy. És tovább ordítja:
– Kiadni a foglyokat!
Ez volt a helyes. Tíz perc múlva kiengedték az Országház előtt elfogott fiatal tüntetőket a börtönből.

Vita

A Nyugati pályaudvar minden szögletét orosz páncélosok állják körül. – Emlékszel? – kérdezem N.-től, és idézem:

„…érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát…”

N. bólint.
– Babits a legnagyobb magyar költő – jegyzi meg.
– Nem szeretem semmiben a „legnagyobb magyart” – ve­tem ellene.
– Ebben is a Babits-ellenességedet akarod csak elbújtatni – vádol N.
– Nem vagyok Babits-ellenes! – kiáltom.
Mihelyt megálltunk, rögtön körülvett négy-öt ember. Vi­ta közben megötszöröződött a számuk.
– Annak a szőke polgártársnak van igaza – mutat rám a tömegből valaki.
– Hogy kinek van igaza – szólal meg az ellenkező irány­ból valaki –, azt csak az oroszok kivonulása után lehet el­dönteni.
– Russzki! Mars ki! – süvít egy szenvedélyes hang.
A vita egyre tüzesedett, de az oroszok nem lőttek belénk: a Babits-kérdésnek tehát nem volt halálos áldozata.

Ifjúság

A Széna téren, a földalatti fúrótornya körül, 20-25 felnőtt és 120 kamasz tartotta a barikádokat másfél napig a szovjet páncélosok ellen.
Este tízkor eleredt az eső. A parancsnok őrséget állított, s a többieknek azt mondta:
– Fiúk, ti húzódjatok a kapuk alá.
– Itt maradunk – mondták a fiúk, és maradtak.
Ó, kamasz fiúk, szívünk reménye, kik nemcsak meghalni, hanem megázni is akartok a hazáért.

Híradó

Oroszok betörnek egy Közértbe, elviszik az értékes árut, aztán intenek a járókelőknek, azok is nekiállnak, előbb vo­nakodva, aztán szaporábban. Inkább mi, mint a ruszki – ez a jelszó. És egyszerre mögéjük áll egy autó és filmezik őket.
Hársfa utca. Péknél sorban állók előtt megáll egy teherau­tó, oroszok kihordanak vagy húsz kenyeret. 300 méterrel odébb megállnak, egy zöldségbolt előtt sorban állók közt ugyanazokat a kenyereket szétosztják. Az emberek körülve­szik az autót, hátulról filmezik a nagylelkű segítséget.

Elégtétel

A nyugati szovjet követségeken senki sem jelent meg a no­vember 7-i fogadásokon. Az amszterdami (antwerpeni) kon­zulátusra betörtek a tüntetők, megették a büfét, s aztán az ab­lakon a csatornába hajítják a konzulátusi tisztviselőket. Azóta őrnaszád cirkál a csatornán, hogy ha hajigálják az oroszokat, könnyebb legyen a mentés.

*

A fosztogatók – mondta egy magyarul törve beszélő orosz tiszt a Margit-hídfőn – orosz ruhába öltözött magyar fasiszták.

Politikus nemzet

A Dob utcában egy ávósról, akit akasztani vittek, kiderül, hogy zsidó. A tömeg elengedi. „Nehogy azt merje valaki mondani, hogy pogrom van.”
Amikor Csepelről jöttek befelé a felfegyverzett munká­sok, 10-15 embert – volt polgárokat és katonatiszteket, akik munkások lettek – kiparancsoltak a menetből. „Úgy vesszük, mintha velünk harcoltatok volna, de ne mondhas­sák ránk, hogy horthysta tisztek voltak a felkelők között.”

Népi lelemény

A Kamara-erdő alatti hajtűkanyar fehér jelzőoszlopait ki­ásták. Éjjel a tankok belezuhantak a szakadékba. Az Ostrom utcát bekenték motorolajjal, a tankok egymásra csúsztak.

Ellenállás

Miskolcon egy általános iskola 200 diákja az orosz tankok elé feküdt. Feketéllett tőlük a tér, a tankisták rádión utasítást kértek, az anyák sikoltoztak, végre a tankok megfordul­tak és elmentek.

*

Mottó: Milyen gyönge az, aki tankokkal lövet fegyvertele­nekre! Milyen erős az, aki puszta kézzel támad páncélosok ellen!

*

Farkas E: Ez a világtörténelemben az első morális forrada­lom volt.

*

A ronccsá vált Révai József, akit a Szabad Nép kormány­biztosává neveztek ki, béna fél karját a jobb kezével támo­gatva, tikkel az arcán, béna bal lábát maga után húzva ment be a szerkesztőségbe. „Lövetünk – mondta köszönés he­lyett. – Lövetünk. Lövetünk.”

*

Morális forradalom volt-e? A hajszolt munka, a szűk la­kás, a létbizonytalanság és a szegénység volt a döntő – a kilátástalanság forradalma volt. Az adta az embereknek a bátorságot.

*

Leesett az első hó. Takarékosan, szaporátlanul hullottak a legelső pelyhek, mintegy kísérletképpen, ahogy egy új áru­féleségből is csak szűken gyártják a próbaszériát. Korán éb­redtem, altatótól elkábult fővel, s ahogy kitekintettem a de­rengésbe, a félhomályból kifehérlettek a szemközti háztetők, lassan és egyre sűrűsödve táncoltak lefelé a pely­hek, elmélyítve a korai óra csöndjét, melyben csak tél-túl morajlott fel egy-két ágyúlövés. A mieink, állítólag két had­osztálynyi létszámmal, néhány maradék páncéltörővel és tankkal a budai hegyekből lövik az oroszokat.

Gyermekeim ujjongva köszöntik a havat. Öcsi az ablakból kinézve nénje után kiabálja: Hó, hó! – de ez csak afféle ragad­ványöröm nála, mert még nem tudja, minek örül. Az idei hó a második, melyet megél, a tavalyi szánkózások régen kifa­kultak emlékezetéből. Később azonban beletanul a tél gyö­nyöreibe: óvodába menet már nem lehet lecsalogatni a szán­kóról, kézzel-lábbal kapaszkodik bele, s csak úgy bírjuk levenni, hogy egyikünk fölemeli s a másik hirtelen kirántja alóla a szánkót. „Min hó, min hó!” – újságolja az óvodában, mert „sok” helyett azt mondja: „mind”. Délben bőrig hól­ében ázva kerül haza, csak utólag derül ki, hogy a hólébe egyéb nedvek is keveredtek, a hógolyózás izgalmainak következmé­nyeképpen.

*

Egy sofőr, aki Tétényből jön, azt meséli, hogy az ottani laktanyában még mindig a felkelők az urak. Kitettek egy táblát, hogy ha egy orosz csak a közelébe mer jönni a lakta­nyának, felrobbantják a lőszerraktárt – az ország legna­gyobb robbanómennyiségét. Homonnay pedig, akinek Oroszlányból csomagot küldött az anyósa, arról hoz hírt, hogy a Vértesben rengeteg a fölkelő és az oroszlányi bányá­szok sorra szöknek a fölkelők közé. A rádió pedig arról ad hírt, hogy közel a nyugati határszélhez ötszáz-egynéhány felkelő ásta be magát; az oroszok nem merik lőni őket, mert félnek, hogy átágyúznak osztrák területre. Ezek két hete tartják magukat, tankokkal és tüzérséggel szemben. Száz meg száz ilyen kis sziget él még, egymásról mit sem tudva.

*

Délben kettőtől háromig: néma sztrájk.

Tegnap a munkástanácsok nagygyűlését szétkergették. A Sportcsarnok bejáratát rendőrök állták el – a rendőrök­nek azt mondták, hogy a „magyar írók reakciós és ellenfor­radalmi gyűlést hirdettek” – és nem engedték a terembe az érkezőket. Erre válaszolt a budapesti munkástanács egyórás néma tüntetéssel.

A tegnap szétszórt röpcéduláknak csodálatos lett a hatá­suk. Tizenkettőkor kiürültek a hivatalok – már azok, ahová bejártak dolgozni néhányan –, elnéptelenedtek a gyárak, mindenki sietett haza. Kettőkor néma csönd borult a város­ra. Lassan hullott a hó, a Szilágyi Erzsébet fasorban leállt az egyetlen működő pesti villamos, járókelő nem mutatkozik az utcán. Néhányan felhívnak telefonon, s azt mondják, hogy a Körút, az Andrássy út milyen megrendítő látvány, üresen, havasan, némán. Csak orosz páncélautók cirkálnak; jó volna tudni, mit gondolnak magukban a páncélautókban ülők. Este meséli H., hogy a Duna-hidakon sem járt senki abban az órában, és még a rendőrség riadóautóinak sofőrjei is megtagadták, hogy abban az időben volán mellé üljenek.

Nem tudom, volt-e már ilyen tüntetés a világon. Az ab­lakból nézem ezt a kiáltó tiltakozást, a semmit, a hallgatást, az ürességet, a mozdulatlanságot. A legyőzöttek utolsó fegy­vere a hallgatás.

*

Tegnap este hétkor jött a hír, hogy Nagy Imre és barátai, asszonyokkal és gyerekekkel, elhagyták a jugoszláv követség épületét. Vásárhelyi hatkor hazatelefonált, hogy fűtsenek be, nehogy a gyerekek megfázzanak. Ma reggel kilenckor te­lefonált Déry, hogy Nagy Imre, Losonczy, Ujhelyi, Donáth és a többiek tegnap este elmentek ugyan a követségről, de ma reggelig nem érkeztek meg a lakásukra. Mindenki aggódik, s reménykedünk, hogy valahol talán tárgyalnak a kor­mánnyal – de hová lettek az asszonyok és a gyerekek?

Délután telefonál Udvarhelyi, hogy kapcsoljam be Lon­dont. London, a belgrádi adó nyomán közli, hogy Nagy Imrééket, amikor a követség előtt beszálltak egy autóbusz­ba, belbiztonsági csapatok vették körül, a jugoszláv tisztvi­selőket leszállították, és négy páncélautótól közrefogva (eze­ket „bölcsőnek” nevezték a pestiek) elvitték a szovjet kommandatúrára. Egy jugoszláv tisztviselő utánuk ment, de egy katonával tudott csak beszélni. Az alezredes tudomásul vette, hogy Kádárék szóbeli, majd írásbeli kezességet vállal­tak a csoport sértetlenségéért, de azt mondta, hogy neki semmi köze Kádárékhoz, ő katona és azt a parancsot kapta, hogy ezeket az embereket hozza be.

Fejem megfájdul, zúgó aggyal bolyongok a lakásban. Az emberi idegrendszer finomabban mérlegel, mint az agy. Ma­gam sem tudom, mitől indulok fel annyira, hogy nemcsak szólásképtelenné válok, de azt sem tudom, hogy mit miért csinálok. Létrára mászom egy könyvért, s mire fölérek, nem tudom, mit keresek. Egy héttel ezelőtt, amikor Boldizsárt fogták le, korántsem törtem le ennyire, holott őt harminc éve ismerem, ezeket az embereket pedig alig. De akkor még­is csak az foglalkoztatott, hogy kit kellene fölhívni, mit le­hetne tenni, hogy leghamarább kiszabaduljon; most valami tehetetlenség fog el, mint fóldrengés idején. Nem tudom, honnan ered ez a mély megindulás. A szószegés háborít-e fel, az igazság semmibevevése, vagy azt mérlegelem-e, hogy kit ért az igazságtalanság. Nincsenek gondolataim: csak ké­sőn este, amikor barátom felhív, s Haraszti tragikus sorsára emlékeztet, ébredek rá, hogy alighanem az idegzetem érezte meg e tragédiák mélységét. Haraszti a Horthy-korszakban üldözött vad volt, Rákosi alatt hat évet ült (másfél évet halá­los ítélettel, a siralomházban, minden reggel várva a kivégzését) s most újra eltűnt a cellasötétben… Későn s csak Sevenállal alszom.

November 23., péntek
Egy hónapja tört ki a forradalom.

Ezt az utcán közli velem egy ismerősöm. Magamtól soha­sem jöttem volna rá: amióta kitört a forradalom, véget ért az idő. Egy hónap óta nem tudom, hányadika van, s milyen nap: ha meg akarom tudni, fellapozom a naptárt, de egy pil­lanat múlva kimegy a fejemből. Az idő ember csinálta fel­osztása széthull a történelmi idő mozgása előtt.

A Kádár-kormány válaszol Titónak: Nagy Imréék, miu­tán elhagyták a jugoszláv követséget, azt kívánták, hogy va­lamelyik népi demokratikus országba utazhassanak. Romá­nia kész volt befogadni őket, s a csoport odautazott. Asszonyok, gyerekek, Rajk Júlia a fiával. A hazugságot min­denki gyűlöli, de a cinikus hazugsággal szemben az ember tehetetlen lesz, ijedtté, gyermekké válik. Azon veszem észre magam, hogy szeretném elhinni ezt az ostobaságot. Inkább elhinni, mint tudni, hogy ilyen elvetemedettek lehessenek embertársaim.
Egész nap itthon, a telefon sokszor csönget. Senki nem talál magyarázatot. Ha Machiavelli a hadvezérről is írt vol­na könyvet, abban nyilván beleírta volna, hogy az ellenséges ország tárgyalásra kiküldött honvédelmi miniszterét legegy­szerűbb dolog lefogni, s utána lakat alá tenni a kormányt, miután írásba adtuk a sérthetetlenségét…

November 24., szombat
Anyámnak sürgönyzök, hogy élünk. A Krisztina-posta előtt 200 méter hosszú sor áll, körülbelül ezer ember. (A vá­rosban csak tíz posta vesz fel sürgönyt.) A sorban állás lélektana a következő: az ember eleinte türelmes, derűs. Tudja, hogy még sokáig kell várnia s megbékül vele. De minél kö­zelebb kerül a célhoz, annál erősebb az ingerlékenysége. Gyanakszik, hogy elöl (ahová nem lát el) soron kívüliek elő­refurakodnak vagy beállnak. Itt-ott kiabálás kezdődik, ami­kor hirtelen felbukkan egy ismeretlen arc. „Sort fogtak” ne­ki – vagyis beáll helyébe egy ismerőse, s ez, a sorban állás etikája szerint, helyénvaló.
A legrosszabb a hangulat a bejárat közelében. Alamuszi könyökmozdulatokkal egy idős asszony húsz centivel előre­vergődik; néhányan ráförmednek, erre visszahúzódik, de egy perc múlva ismét az élen áll. K. meséli a kislányáról, hogy „tehetséges sorban álló”; Jutka a sor végéről, valami­lyen bűvölet segítségével, percek leforgása alatt a legelöl ál­lók közé csúszik. Én nem vagyok tehetséges; mikor a kapu elé érek, csupa ismeretlen arc vesz körül, megannyi mögöt­tem álló; ügyetlenségemért rájuk vagyok dühös. Végre, ami­kor bévül kerülök a postára, már alig bírom megírni a sür­gönyt, annyira remeg a kezem a fáradtságtól és a dühtől.

*

Délben autó kerül, D.-vel együtt bemegyünk csavarogni a városba. Hideg van, olvadó hó, sárba taposott avar, törmelék és üvegszilánkok hevernek a járdán. Az Abbázia-ház beom­lott homlokzata előtt áll meg az autó. Benézek a Savoy kávé­házba, ahol még nem jártam. Romjai is elárulják, hogy mi­lyen csúf lehetett. Most egy szíven lőtt zongora áll az előcsarnokban, bent csak ebédet szolgálnak fel, elég változa­tos és nem nagyon drága étlap szerint. Hideg van, az embe­rek kopottak, a nők nadrágban és síkabátokban, a férfiak vedlett télikabátjukban ülnek az asztalnál. Az üvegek fele hiányzik. Egyetlen jól öltözött, bundás férfit látok, ki- és be­menet elállta a keskeny utat, így tűnt föl nekem. Csak elmenet jövök rá, hogy ráállt a légfűtésre, úgy melegedett, és emi­att zárta el az utat. A meleget is a gazdagok lopják el.
Az utca: siralmas. Üres kirakatok, teleragasztva munkára felhívó plakátokkal, litografált rajzokkal. Nyomtatott, Kos­suth-címeres kormányplakáton juhász Gyula verse: A mun­ka. Az író műve – mondom D.-nek – a leggazdátlanabb jó­szág a földön. A hatalom kénye-kedve szerint csavarja: ha kell, legyen juhász Gyulából sztrájktörő.

Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cuk­rot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra ki­rakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt to­long a legtöbb ember. „Mi fogy?” – kérdezem az elárusító kisasszonyt. „Versek” – mondja. Ezt először hallom; igen-­igen nagy lehet a baj.
Már a Nyugatinál járunk, amikor eszembe jut egy kép a Savoyból.

Asztalt keresgélve álltunk, amikor belépett egy sovány, de nem feltűnően nyűtt ruhájú férfi. Odahívta a kenyerest, két szelet kenyeret vett, egy idegen asztaltól elkérte a sótartót, jól meghintette az egyik szeletet sóval, ráborította a másikat, s miután álltában megette, hosszú léptekkel elment.

*

65 000 magyar menekült érkezet Ausztriába. Sokan bete­gen érkeztek, mert a félig befagyott Fertőn vagy hideg mo­csarakon gázoltak át, sokan sebesülten, mert az oroszok utá­nuk lőttek. Húsz embert menekülés közben agyonlőttek, az osztrák rádió szerint. Egy orosz katonát, aki egy lány után rohant át a határon, hogy visszahurcolja, agyonlőttek az osztrák határőrök.

*

November 25., vasárnap
Tíz éve a leghidegebb november – a budapesti háztartá­sok háromnegyed részében nincs egy kiló szén.
Dr. L. L. telefonál. A Bolyai Gyermekkórházat két héttel ezelőtt körbeálllták, s aztán az Orczy út felől tűz alá vették a páncélosok. Három gyerek és két ápolónő meghalt, sok gye­rek sebesült: ő három nap, három éjjel operált… élete leg­szomorúbb műtétje – mondja –, amikor egy gyerek három végtagját elveszítette… „Csak a bal felső maradt meg” – mondja furcsa szakszerűséggel. „Miért hagytátok életben?” – kérdezem iszonyodva. „Mert élt” – válaszolja.

*

Délelőtt beállít Moldova, regényrészlettel… Utána séta T.-vel, rövid látogatás Heltainál. A viccek:
„Tekintse meg Budapestet, a magyar-szovjet barátság hó­napjában.”
„Budapest, vérfürdőváros.”
Kohn bácsi a romba dőlt Üllői úton csóválja a fejét: „Ha nem tudnám, hogy a szocializmust építjük, azt kellene hin­nem, hogy háború van.”
Egy kisfiú, géppisztollyal, belép egy finom házba.
„Néni kérem, ha szépen megtörlöm a lábam, szabad kilő­nöm az ablakon?”
Kohn bácsi a Kilián laktanya előtt hajigálja a kézigráná­tokat a tankokra. Hívják, jöjjön be, harcoljon velük. – Van eszembe! Végre maszek vagyok!

*

Délután a házban lakó dr. Cz., a miniszterelnök jogügyi osztályának helyettes vezetője, hosszú politizálás után a lé­nyegre tér. Tegnap beteget jelentett, megdagadt a lába, ha­zudta. Miért? Nagy Imre miatt.
Kiderül, hogy nyolc évvel ezelőtt Nagy Imre hozta be oda. Azóta minden kormányt kiszolgált, szakember, nem politikus. Most nem bírja tovább: kérdezi, mit csináljon.
Nem bírok tanácsot adni. Elmente után tűnődöm: mi le­het az oka, hogy mindent eltűrt, csak ezt nem viseli el?

November 26., hétfő
Reggel hétkor D.-ékkel útnak indulunk Kiskunmajsára. Havas az út, rengeteg a járókelő, ma mindenki igyekszik be a fizetéséért a gyárba, hogy aztán tovább sztrájkoljunk. So­roksár határában beásott tankok és tüzelőállások.

Útközben itt is, ott is integetnek, hogy fel akarnak száll­ni. Alsónémetiben egy kucsmás paraszt száll föl, elmondja, hogy a minap teherautókon ávósok jöttek a faluba éjjel és összeszedtek 10-12 fiatal fiút. Címre mentek, tehát feljelen­tés nyomán. Azóta nincs róluk hír. A falu ügyeit a tanácsel­nök intézi, „szocialista minőségben”. Meg van elégedve ve­le. Több ízben hangoztatja, hogy „szocialista minőségben” haladnak a dolgok, aztán kiderül, hogy Dabasig akar velünk utazni, hogy felvegye ott a fizetését az üzemben. Aztán ha­zamegy. Nem mondta, hogy sztrájkol, hanem „többnyire otthon tartózkodik”, mert kőművesek dolgoznak nála. Fa­lun mindent másképpen hívnak.
Táborfalván egy asszonyt veszünk fel, aki itt lakik és a kecskeméti pékségben dolgozik. Kecskeméten a fölkelők lőtték a katonákat, a katonák a fölkelőket, aztán bejöttek az oroszok és mind a kettőjüket lőtték. Úgy tudja, hogy „há­romszáz kommunistát és párton kívülit” összegyűjtöttek a tanács pincéjében, s másnap ki akarták végezni őket; de másnap vasárnap volt, s jöttek az oroszok és kiszabadították a foglyokat. Húga a kémelhárítón dolgozik, az ávó egy hét­tagú különítményénél.

*

Útközben háromszor igazoltatnak, vegyes magyar-orosz járőrök, udvariasan. Majsán nagyszerű rögtönzött csirke­pörkölt; kisétálunk a harmadik házig – ott a falu vége –, ki­tekintünk a lapos, havas, jegesen csillogó, tükörsima lapály­ra. Messze – mindentől és egymástól messze – tanyák. Elborzadok tőle, hogy itt lehet élni. Az itt lakóknak nem le­het titkuk egymás előtt; néhány ákácukon úgy átlátni, mint az üvegen. Nem járhatnak titkon csókolózni, mert oly átte­kinthető a táj, mint a sakktábla, s minden mozdulat, közle­kedés, hangos szó a környék nyilvánossága előtt játszódik le. Egy jégtenger kezdődik itt, az utolsó majsai porta után; „itt a világ vége” – mondja is a házigazdánk.
A házigazda mérnök, a félegyházi gépgyárba jár be dol­gozni. Két hete sztrájkolnak, azóta itthon van. Nem csinál semmit. Néha rádiózik, üldögél, elsepri a ház előtt a havat, megint beül a konyhába, mert csak azt fűtik. „Nem bolon­dulsz meg?” – kérdem. „Hát nem nagyon” – mondja…
Félegyházán két üzem van, a kettő ugyanazon a napon s ugyanabban az órában mondta ki a sztrájkot, egymásról mit sem tudva.

*

November 27., kedd
Délelőtt Kádár beszélt a rádióban. Nagy Imre saját kívánságára ment Romániába, és ő jónak is látta, ha egy darab ideig nem tartózkodik itthon. Ezenkívül néhány ígéretet visszavont, kormányát csak akkor bővíti ki, ha már helyreállt a munka és a rend. Úgy látszik, nem bírt megegyezni a munkástanácsokkal. Gimest és Sándor A.-t szidta. Egyik adásban támadták a munkástanácsok egyes tagjait, mert egy részük ugyan a legjava munkások közül került ki, mások azonban olyanok, akiket az üzemben nem ismernek, volt tő­kések, horthysta tisztek stb.
Délután meglátogat V. J. Kijelenti, hogy torkig van, fütyül rá, mi lesz ezzel a néppel, az országgal, az irodalommal. Ez egy elátkozott földdarab, innen csak egyet lehet: menekülni.

A londoni adás szerint. 87 000 menekült van odaát, Ang­lia és Franciaország korlátlanul befogadja őket. Húsz holt­test fekszik a határon, szerintük azért, hogy elriassza a ha­tárátlépőket. A magyar rádió azonban amnesztiát hirdet a disszidenseknek.

Hírek szerint 60 operaházi tag menekül el, Ferrari Violet­ta, aki itt hagyta 3 hónapos gyerekét1, sőt Mérayék2 és Aczél3 is. Az ország 1%-a külföldön van, akkora város, mint Debrecen. Köztük 1500 orvos. Nyilván a legjava és a legalja lépett át; az anyagi veszteségen már-már túltesz, amit em­berben veszítünk.

1956. december 4.
Hír arról, hogy a rendőrségen kimutatás készül a 17-35 éves férfiakról.
Egy Moszkvából érkezett mérnök beszámol arról, hogy odakint arról értesültek, hogy 60 000 felfegyverzett nyilas be­tört Magyarországra. A hírt mindenki elhitte körülötte, tehát ő is. Szidta a nyilasok anyja istenit, amiért ölnek és rabol­nak… Ő maga október 23-án délelőtt repült ki, a gép már vis­sza sem jött; mit sem tudott a valóságról. Ott egyébként be­vásárolt, hűtőszekrényt, 10 kiló zöldkávét, de semmit sem hozhatott magával.

*

Reggel fél tizenegykor Menonnál, India moszkvai nagykö­veténél. Az írószövetség küldöttsége: Déry, Tamási Áron, Ké­pes meg én. Erős ételszag a Nagyszállóban; a kapuban udva­rias magyar férfi vár. Menon egy második emeleti szalonban fogad, India prágai követe és moszkvai katonai attaséja társa­ságában. Magas, szép szál, nagyon értelmes férfi; haja derese­dik, kora megállapíthatatlan. Hátát a karosszékben egy óriá­si felfújt nejlonpárnának támasztja. Másfél napja van Pesten, de már szemmel láthatóan mindent tud; amikor a rommá lőtt városrészek kerülnek szóba, igazi megrendülést mutat. Min­den, amit elmondunk, egyezik az ő tapasztalataival és nézete­ivel. Déry elmondja, hogy filmre vettek egy pártházban nyolc kakastollas csendőrt és nyilas karszalagos férfit, amint a be­jövő orosz katonák előtt eldobálják fegyvereiket és megadják magukat. Én gróf Bartókról és Esterházyról számolok be. Ta­mási a kibontakozás útjáról beszél, mely szerinte kétféleképp valósulhat meg. Vagy a forradalomban született demokrati­kus szervek, munkástanácsok stb. egyesülnek egy kormány­zó testületté, vagy a kormány összetételét változtatják meg úgy, hogy bírja a nemzet bizalmát.

Másfél óra múlva Menonék is, mi is autóba ülünk és a Hősök terére megyünk. Tegnap egy kis litografált röpcédu­la adta hírül, hogy ma, december 4-én a hősi halottak emlé­kére egy szál virággal vonuljanak a lányok és asszonyok – férfiak nélkül – az Ismeretlen Katona emlékművéhez. Na­gyon kevés röpcédulát osztottak, kíváncsiak vagyunk, mi lesz az eredménye.

*

Menonék csakhamar eltűnnek szemünk elől. Nagy fekete kocsijuk szélvédőjén „India” felírás. Az Andrássy úton ren­geteg „bölcső” cirkál, az autóforgalom is nagy. A Bajza ut­cán túl látjuk az első sűrű sorokban felvonuló asszonycsapa­tot, kb. 600 főt, s azon túl új meg új csoportokat.
Párosával mennek, a lassan szemerkélő, hideg esőben, na­gyon fegyelmezetten és csöndesen. Az élen néhány fekete és nemzetiszín zászló, minden kézben virág; egyetlen esernyőt sem láttam. A felvonulók jó része fiatal, sok bájos arcocska van köztük, de a szépeken és a csúnyákon ugyanaz a meg­szállott arckifejezés, amit október 25-én a parlament elé vo­nulókon láttam.

A Bajza utca sarkán, a szovjet követség előtt, sok páncél­autó és géppisztolyos gyalogság. Elzárják az utat, jobbra ke­rülünk a felvonulókkal együtt mellékutcákba. Így, kerülővel próbálunk a Hősök tere felé jutni. Lassan, lépésben vergő­dünk előre; a Szondi utca és a Dózsa Gy. út sarkán óriási torlódás, trolik és autók, páncélautók és csapatszállítók, és megtorlódott tüntetők gabalyodnak össze. A tér minden be­járatát lezárták az oroszok.

Akármerre nézünk, a benyíló utcák tele vannak nőkkel, zászlóval, sárga krizantémmal. Háromnegyed tizenkettő; fél tizenegy óta özönlenek az asszonyok. Az elsőket odaengedték az emlékműhöz, be is borították virággal, de amikor sokalla­ni kezdték a tömeget, elzárták a teret. A hősi sír előtt két gép­pisztolyos orosz jön-megy, s az óriási tér különben üres. Két autó kering rajta; az egyiken India, a másikon Jugoszlávia a felirat. A Dózsa György úti kordonnál egy asszonyát akar tör­ni, de az orosz kitépi a kezéből a zászlót, vissza akarja lökni az asszonyt, de rettenetes pofont kap. Társa odasiet, húszan is belécsimpaszkodnak, örül, hogy békén félreállhat, és egy­szerre beözönlik a résen a nők sokasága. Virágot, gyertyát visznek az emlékműhöz, eléneklik a Himnuszt és tovább­mennek.

Egy fiatal fiút – mesélik később –, aki lefényképezte a gyertyákkal körülvett sírt, három civil elvitte és bezárta a Dózsa György út egyik pincéjébe. De hamarosan óriási tö­meg ordítozva követelte, hogy engedjék ki a fiút, mire a há­rom civil megijedt és kiengedte a foglyot.
A Liget felől még mindig nem engedik őket bejönni. Odakerülök. Egy asszony – lila télikabátban, 40 éves, fon­nyadt arckifejezésű – ki akar törni a géppisztolyok közt. Igyekeznek visszatartani.

– Ezektől féljek? – rikoltja, és kiköp az egyik orosz elé. – Ezeket láttuk, hogy mit érnek… És ha lőnek? Lőjenek agyon. Mit ér az én szaros életem?
Így átkozódik, aztán kitör és lerázza magáról az oroszt. Pecsétes, lila kabátjában, kifestett szájával, melyről izgalmá­ban félig lerágta a rúzst, lomposan, öregen, hátában két orosz géppisztoly fekete tekintetével, elindul az Ismeretlen Katona sírja felé.

*

Sz. M. költőnő meséli egy félóra múlva, hogy az egyik me­netoszlopból, melyből egy fiatal lány kilépett, hogy eligaz­gassa a sort, a lányt elkapta két orosz és vitte egy páncélau­tó felé. Szőke, vállig érő hajú, szép fiatal lány volt, fekete karszalaggal; a tömeg valósággal kitépte az oroszok kezei közül.

*

Útban hazafelé, a Váci utcában, az Andrássy úton, minde­nütt menetelnek még a tüntetők. Állítólag a Parlament felé igyekeznek. Néhány napig csönd volt, az emberek beletör­tek, elfáradtak; ma megint fellobbant a tűz. Egy lövés ele­gendő, és minden kezdődnék elölről.

(1956. október–december)


1 Néhány hónap múlva sikerült kijuttatni a gyereket is.
2 Méray Tibor író, újságíró.
3 Aczél Tamás