Balatonfüred, 1959.

Kedves Zsuzsim!

Itt vagyok végre Füreden! Már a múlt hét végén kivettem szabadságomat, és néhány napig lakásom romhalmazában próbáltam rendet rakni, de fölhagytam vele. Vasárnap leszaladtam a gyerekeimhez Szántódra, aztán a komppal átjöttem Liptákékhoz1. Azóta hol az Addion vitorlázom, hol ezen az ócska Remingtonon próbálok írni, és közben szívből sajnálom, hogy nem vagy itt. Képzeld csak: Illyés, Bernáth Aurél és Kodolányi – ez itt egy hétköznapi délelőtt. A te művészetért (és hírességekért) hevülő lelkecskéd itt egyszer istenigazában jóllakhatna velük. Énbennem ez az ifjúi hév, sajnos, már kihamvadt, s jobb szeretném, ha kevesebben jönnének, gyorsabban távoznának és ritkábban örülnének ittlétemnek. Akiből a sznobizmust kioperálták, azt a Liptákékhoz kell küldeni utókúrára. (Nem akart célzás lenni.) A Nagy Embereket bőven elegendő könyveik címlapjáról ismerni, mert nincs madárijesztőbb lény, mint egy író közelről. (Kivéve engem, aki személyemben is lenyűgözően érdekes és kedves vagyok.)
Remélem, sokat napozol és úszol és rockandrollozol, de azt is remélem, hogy Euripidest nemcsak azért vitted, hogy énnekem örömet szerezz vele, hanem olvasni is fogod. Csak az első másfél óra lesz nehéz, de ezen rágd át magad. Már biztosan torkig vagy bölcs tanácsaimmal, de én is húszéves fővel olvastam a görögöket, s akit akkor nem, azt azóta sem. Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.
A háziak, plussz Dizsi2, plussz mindenki nagy elismeréssel emleget téged, ami e rosszmájúak közt elég meglepő. Kiderült, hogy azzal szereztél Füreden örök népszerűséget, hogy odaálltál a nagy kontyoddal fejelni Dizsivel, ami igazolása azon elméletnek, hogy a szellemi elit köreiben csak úgy lehet karriert csinálni, ha az ember kinyom 15 mellső fekvőtámaszt vagy puszta kézzel megfékez egy bikát. Te úgy befutottál itt, hogy Liptákék meg akarnak hívni az Anna-bálra. Én a fuvarra szívesen vállalkozom, de sem nyitó párnak, sem másféle vitustánc-partnernek nem vállalkozom. (Talán táncolni is 20 és 30 közt kellett volna megtanulnom.) Táncost tehát vagy hozzál magaddal, vagy válassz egyet az Addio legénység népes táborából. Ezek úgy táncolnak, mintha csúzliból lőnék ki a lányokat, ami biztosan nagyon jó érzés, csak látványnak nem elég gyönyörű.
Egyébként elolvastam azt a japán novellát a Nagyvilágban, de hogy miért vert föl olyan nagy port, azt nem tudom. Csak az derül ki belőle, hogy Japánban is van egy Veres Péter és az épp olyan unalmasan ír, mint a mienk.
Gondolj néha rám is, ha valami okosabb nem jut eszedbe.

Sok szeretettel
István