- MILYEN ESEMÉNYEKET, tetteket fémjelzett a neve az akkori napokban?
- Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort), és a Rádió új igazgatója* megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdődött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
- Tizenhat éves voltam akkor. Ezt hallottam, meg is maradt az emlékezetemben, de lám, nem tudtam, hogy ön írta.
- Igen, én írtam. Egyébként ez az egy dolog „fémjelzi” tettemet.* * Mást nem róhattak fel ellenem.
- Később ezért nem vonták felelősségre?
- Először lehetőséget kaptam, hogy belássam hibámat.
- S belátta?
Nem éreztem magam eltévelyedett embernek, mint sokan akkoriban. Ezért is kaptam szilenciumot. Öt éven át nem publikálhattam, nem fordíthattam, nem korrigálhattam, tehát az irodalomból a pálya szélére kerültem.
- Az ön politikai sorsát, viselkedését, helytállását figyelve, a szemlélőnek az az érzése alakul ki, hogy önnek voltak „zsákutcái”. Ezeket vállalja?
Ha egy ügyész mondja, nem biztos, hogy vállalom, de ha én mondom, akkor vállalom.
- Mit csinált az öt év alatt?
- Elővettem porosodó vegyészmérnöki diplomámat, és elmentem egy gyárba dolgozni.
- Írt közben?
- Igen, írtam, akkor kezdtem magamra találni, mert megszűnt körülöttem minden irányítás, nyomás, baráti rábeszélés vagy szigorú rám szólás. Akkor kezdtem írni az egyperces novellákat.
- A szilencium alatt hitt abban, hogy író lesz?
- Igen.
- Előre megmondták, hogy öt évig fog tartani?
- Nem. Úgy látszott, hogy életfogytiglan. De hát ahhoz túl bölcs voltam, hogy tudjam, nálunk nincsenek életfogytiglanok.

(Beszélgetés Brády Zoltánnal, 1974, részlet. Az egész beszélgetés megjelent: Párbeszéd a groteszkről, Magvető, 1981, Szépirodalmi, 1986, Palatinus, 2000.)

* Nem volt igazgató, szerkesztők voltak: Burján Béla, Földes Péter, Gömöri Endre, Tóbiás Áron, Varga Domokos és a stúdióvezető: Molnár Aurél.
** A másik „tettéről”, amely „fémjelezte”, úgy látszik, elfelejtkezett, mert nem említi a Fohász Budapestért című írást.

Kiegészítés az interjúhoz (1992)

Az Örkény István által idézett mondat pontosan így hangzik: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” A szöveg azonban a köztudatba így került, ahogy Örkény István emlékezett rá, mert például a Magyar Hírlap is így idézte 1989. jan. 20-án: „Van, aki úgy véli, hogy történelemírásunkra és oktatásunkra is ráférne hasonló beismerés, mint amilyet a Magyar Rádió 1956 késő őszi napjaiban elhangzott, immár szállóigévé vált mondata tartalmazott: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
A Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjének teljes szövege: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testéből. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ előtt. A rádió régi vezetőit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”

(Első közlés: 168 óra, 1989. május 23. A szöveget közzétette: Gömöri Endre
Kötetben: Párbeszéd a groteszkről)

Egy mondat a hazugságról - György Péter írása, 2006

Örkény Istvánt 1956. október 30-án a Szabad Kossuth Rádió szerkesztői felkérték arra, hogy írjon egy bevezetőt az induló adáshoz. A szöveg tehát az író műve, de ami abban megfogalmazásra, majd felolvasásra került, az a Rádió munkatársainak önvallomásaként hangzott el. Nincs okunk feltételezni, hogy Örkény maga ne értett volna egyet mindazzal, amit a szöveg állít, azaz ha a mondatok megrendelésre is készültek, nyilván egybeestek a szerző belső meggyőződésével. Mindennek ebben az esetben azért is különös jelentősége van, mert épp egy olyan szövegről van szó, amely a belső meggyőződés hiányából, vagy annak ellenére megfogalmazott és elmondott mondatokról szólt, azokról, amelyeket nyilván azért is nyugodtan olvastak a Rádió munkatársai, mert úgy vélték, hogy ők csupán a hangjukat, vagy épp tollukat adták egy szerző nélküli szöveghez, amellyel persze nem azonosultak. A rádiózás különösen alkalmas azoknak a szövegeknek az előállítására, amelyeknek utólag nincs, vagy épp igen sok szerzőjük van. Az alkalmi szövegeknek, tehát a híreknek nincs szerzőjük, írójuk néma és láthatatlan marad, míg azok, akik a hangjukat adják az elhangzó mondatokhoz, valamiként akaratlanul is azonosak lesznek azokkal, ha tetszik, ha nem, nyilvános és egyetlen életük része lesz mindaz, amit elmondtak, vagy épp elmondani kényszerültek. Bonyolult szerepek ezek, részben hasonlatosak a színházhoz, részben eltérnek annak szabályaitól. Általában nem keverjük össze a színészek egy szerep részeként elhangzó mondatait sajátjaikkal. De azért ki-ki elgondolkozhat azon, hogy például az ötvenes évek Magyarországán Sztálint játszani vajon kötelező volt-e, vagy mégis van némi okunk arra, hogy a szerep árnyéka rávetüljön egy-egy színész életművére, személyére, vagy a rádióban dolgozó hírolvasókra, mindazokra, akiknek a hangja az ötvenes években, tehát a televízió előtti korban, az auralitás uralmának korában naponta hallatszott, s igen ismerős volt milliók számára. Ezek az emberek nyilván maguk is naponta átélték a szerepük bonyolultságát. Különös módon Örkény felkérése mintha megismételné azt a sokszereplős, éveken át napi rutinként ismétlődő drámai helyzetet: a szerző, író, szerkesztő, felolvasó együttesének kérdését. Azaz: a szöveget Örkény írta, de mégsem épp úgy a szerzője, mint azoknak az írásainak, amelyek felett saját neve szerepel.
A szöveg a rádió új korszakának bejelentésére szolgált, s a rádiós közösség programját adta hírül. Elhangzásakor azoknak az embereknek az ígéretét jelentette, akik hallgatóik számára garanciát kívántak nyújtani. A kéz, a mondat Örkény műve volt, a hang és az elhangzó szöveg jelentése azonban már nem pusztán az övé.
„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsot hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk ujjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot….” – kezdődik a szöveg, egyes szám harmadik személyben, majd egy ponton, átvált többes szám első személybe. „Mi, akik itt állunk a mikrofonok előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani.” A többes szám első személy tehát épp annak az állapotnak vet véget, amelyben a különböző szereplők újra és újra egymásra háríthatják a hazugság felelősségét. Örkény tehát igazi drámát teremt, rendkívülien érzékeny rádiójátékot, amelynek az a ritka sajátosság ad megkülönböztetett jelentőséget, hogy a benne elhangzó többes szám első személy az adott pillanattól érvényes új korszakot jelenti be, azaz a történelem, a morális megtisztulás egyenes adásban élhető át. Az ilyen pillanat, amikor a történelmi esemény, illetve annak mediális reprezentációja szétválaszthatatlan egymástól, olyan ritka, s mint tudjuk, oly rövid ideig tartott, amely nyilván felejthetetlen ünnepi pillanat volt annak számára is, aki a szöveget felolvasta, de a forradalom történetében is. A felolvasott szöveg, amelynek Örkény István 1956-ban az írója volt, bevonult azoknak az adásoknak a történetébe, amelyek utóbb a forradalom hangzó mitológiáját jelentették: Nagy Imre beszéde, az Egmond nyitány mellé. A hazugság korszakának véget vető mondatok a személyes felelősségvállalásról és az igazságról 1956 végén az archívumba kerültek, illetve az oral history különféle formái között maradtak fenn.
A mondatok írója, Örkény nem került börtönbe, de hosszú éveken át kívül maradt az 1957-től Kádár-rendszer által foglalkozásszerűen íróként elismert értelmiségiek körén. A forradalom utáni szilencium kulturális története nem annyira a politika, s talán még nem is az erkölcs, mint amennyire az ízlés történetének lapjain írható meg. Mindazok, akik, mint Németh László, Illyés, vagy Örkény közvetlen jó barátai, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Devecseri Gábor, nem kerültek börtönbe ( Déry Tibor kivételével), személyes ízlésük szerint próbálták megtalálni az utat írói létük folytatására, s ugyanakkor a Kádár-rendszerrel szembeni megvetésük, börtönbe zárt barátaikkal való szolidaritásuk kinyilvánítására. Nyilván az egyes életutak belső logikája is hozzájárult ahhoz, hogy melyikük mikor hozta meg a döntést, s tett kísérletet arra, hogy ismét publikálhasson. S a Kádár- rendszer kultúrpolitikusai nem pusztán alkalmasak voltak ennek a finom áthangolásnak a megértésére, hanem maguk is épp úgy érdekeltek voltak benne, mint az írók. Örkény esetében nehéz eldönteni, hogy melyik elhatározás érlelődött meg hamarabb: az MSZMP kulturpolitikusai számára vált-e előbb fontossá, hogy a publikáló íróval is jelezzék a konszolidáció sikerességét, vagy épp a gyógyszergyárban idegenként élő és dolgozó alkotó gondolhatta úgy, hogy a munkaszolgálattal, majd hadifogsággal elvesztett évek után már nincs több vesztegetnivaló ideje.
Akármint is történt: a hatvanas évek közepe táján Örkény előbb elfogadott, utóbb kivételesen sikeres író lett. A hetvenes évektől egyike lett az ország legnépszerűbb drámaszerzőjének, s egyperces novellái a kortárs magyar irodalomban odáig nem jártas olvasók tízezrei számára jelentettek maradandó élményt. A sikeres író volt az tehát, aki 1974-ben interjút adott Brády Zoltánnak, amelyben említést tett 1956-os szerepéről, s a fenti beszédet immár nem pusztán írójaként, de szerzőként is a magáénak tekintette, azaz utólag beemelte életművébe. Azonban, különös módon, elvétette az alanyt, s a beszéd egykor egyes szám harmadik személyben írott részét is többes szám első személyként rekonstruálta. „Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdődött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” (A fiatal, interjú készítő Brády Zoltánnak szintén nem tűnt fel az elvétés, sőt megerősítette, hogy ő is ebben a formában ismeri.)
Ez a váltás igen igen figyelemre méltó, és az én értelmezésemben összefüggésben áll az író és szerzői szerep közötti finom különbségtétellel, azaz nem pusztán Örkény emlékezés - mechanizmusa formálta át a mondatot, hanem az elvétés mögött is az a kérlelhetetlen realitásérzék és finom elegencia érzékelhető, ami életműve legjavának sajátja. A felkért és anonim szövegírónak, ott s akkor, 1956. október 30-én nem volt oka arra, hogy magát is hivalkodóan beemelje a textus egészébe. Hiszen annak a szövegnek csak a közösség helyett és nevében fogalmazó írója volt, de annak „szerzője” az azt felolvasó hang, a Szabad Rádió anonim, mégis személyes hangú munkatársa volt. Abban tehát akkor jelenik meg a többes szám első személy, amikor a felolvasó ahhoz a pillanathoz ért, amelyet ünnepélyesnek, felejthetetlennek nevezhetünk, s talán történelminek is.
1974-ben azonban már a szerző beszél saját egykori mondatáról, s bátorságra, és ami fontosabb: jó ízlésre, erkölcsi érzékre, és emelkedettségre vall, hogy a mondat alanyai közé saját magát is besorolja. Ez a gesztus a múlttal való katarzishoz hasonló szembenézésre utal, egy személyes felelősségvállalásra is, amit a Brády interjú többi részlete határozottan jelez. Nem azt mondta Örkény, hogy bementem a rádióba, s azt mondtam, hogy ők hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. Sokkal fontosabb volt számára a mondat 1974-ben, annál, hogy azt pusztán média-archeológiai leletként említse meg. Ekkor már a szerző beszélt: s a váltás jelentésén – a bátorságon - túl is van miért elgondolkoznunk. Mert persze a szöveg akkor és ott azt is jelenthette, s valóban jelentette azt is, hogy Örkény magát is azok közé sorolja, akik a Rákosi időkben nem egy írásukban távol jártak az igazságtól, így tehát hazudtak. Ahogyan hazudott Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Zelk Zoltán, Devecseri Gábor, Sarkadi Imre, Tardos Tibor, Vásárhelyi Miklós, Mérai Tibor, mindazok a közelebbi és távolabbi barátok, akiknek sorsához Örkény a magáét mérhette. Ő maga – az én megítélésem szerint – például jóval kevesebbet hazudott, mint a fenti névsorban számos nagyszerű író tette, de igazán nem lett volna tőle illő, ha 1974-ben a Kádár korszak legitim és sikeres írójaként nekiáll méricskélni azt, ami amúgy magyarázható, de menthetetlen.
Ez lenne tehát a többes szám első személy első jelentése: a magyar írók tevékenységét bizony joggal értette bele azok körébe, akik a Rádióban is hazudtak. Mert jól tudta, hogy nem csak Rádióban hazudtak, s adandó alkalommal az írók hazudtak a rádióban is.
Ez az személyes felelősségvállalás a múltért azonban csak az 1974-es mondat jelentésének egyik lehetséges szintje, s azt, hogy elhangzott benne még valami, nem más igazolja, mint a mondat utóélete, annak szállóigévé rögzülése. Az eredeti mondat eltűnt az új változat mögött, ettől a pillanattól kezdve az író helyett már mindig a szerzőség beszélt. S ennek a „hazudtunk”-nak volt még egy, óhatatlan jelentése, amely túlmutatott az ötvenes éveken, túl a forradalmi rádióadások pillanatain. Akkortájt ebben az országban többes szám első személyben leginkább olyan mondatok hangzottak, hangozhattak el, amelyekben bármiféle vétek elismerésének nyoma sem volt. A MSZMP uralta e többes szám első személyt: a „mi íróink” és a „mi festőink” a „ mi népünkből” származtak, nem párt és kormány voltak, hanem „pártunk és kormányunk”, vagy mint egy 8O-as évekbeli fordulat fogalmazott: „kortunk és pármányunk”: Mi mind a párté voltunk, a párt pedig mi magunk, s utóbb aztán ember legyen a talpán, illetve Örkény-nagyságrendű író, aki képes volt átvágni magát mindennek az álközösségi tébolynak, retorikai mocsoknak a tengerén. ( Esterházy munkásságának korai szakasza igen nagy mértékben ennek a zárt nyelvi univerzumnak a belülről történő kikezdése, radikálisan rafinált megbontása.)
És nagyon is különös volt, hogy egy nagy magyar író azt mondja, hazudtunk. A hatalom által védett beszédben a többes szám első személyben nem lehetett hazudni, de még tévedni sem. Ehhez képest Örkény mondata, elvétése, elvette a többes szám első személyt az MSZMP-től, a hazugság tényének beismerése árán. Én ezt a mondatot mint egy mindenkori másik Magyarország ígéretét és lehetőséget olvasom.
Utóbb, az elmúlt években ezt a mondatot különféle politikusok használták fel, bár rendszerint pontatlanul. Mindez arra vall, hogy a mondat ismertsége töretlen, s hatásában részben okkal reménykednek azok, akik tudják, hogy a közbeszéd retorikája az 1956-os forradalom évfordulóján akaratlanul is rájátszik az egykori eseményekre. ( A miniszterelnök például megjelent egy bécsi konferencián, ahol kulturális háttérként lejátszották az eredeti felvételt, majd öszödi beszédében is használta, értelemszerűen a többes szám első személyű formulával.) De idézte azt már a mai ellenzék számos prominense támadásként a jelenlegi miniszterelnök ellen. Az idézés általában csak emlékeztetett az eredetire, vagy az 1974-es, többes szám első személyű, változatra, de volt, aki a többes szám második személyű fordulatként használta, terepet adva a szövegromlás feletti ironikus megjegyzéseknek. Megint más politikusok a Tóték postását, vagy épp őrnagyát használják metaforának.
Mindez mit sem árt Örkény István emlékezetének, mit sem árt annak a magyar nyelv iránti hűségnek, amely olyan erős volt, hogy a szerző adott ponton akár ártott is magának vagy ellenkezőleg a felelősség elvállalásával példát adott, csak nehogy pontatlanságon érjék. Örkény átfogalmazta egykori mondatát, örök példáját adván annak, hogy egy-egy kijelentés értelmezhetetlen a technológiai, mediális kontextusa nélkül. Ő maga tudta a legjobban, hogy a nyelv, amelyet szolgált: fontosabb mindennél. S íróként és szerzőként egyaránt az anyanyelv szolgája volt. Kivételes lényeglátása és nyelvérzéke segítette abban, hogy egykori mondatának változata ma is életben legyen, s kinek-kinek oka legyen használni, kihasználni azt. Nekünk, olvasóknak pedig újraolvasni az újraírt mondatok mögötti igazságot. A mondat két változata együtt: különösen becses lelete történelmünknek.

(Alföld, 2008. 11. sz. 38-41 old.)

Nem azt mondták, hogy hazudtunk minden hullámhosszon

Egy ötvenéves mondat sikertörténete pontosításra vár

Népszabadság, 2007. március 1.

Rab László írása

Az amerikai Yale Egyetem Az év idézetei című kiadványa szerint 2006 legnagyobb mondása Bush elnök (Rumsfelddel kapcsolatos) kijelentése volt: „Én vagyok a döntnök”. Gyurcsány Ferenc a nyolcadik helyen végzett őszödi beszédének elhíresült részletével: „Hazudtunk reggel, éjjel, meg este.”
A szövegkörnyezet itthon keveseket érdekelt. Amerikában meg pláne. „Majdnem beledöglöttem – mondta Gyurcsány –, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni!”
Gyurcsány a mondattal egy közismert 56-os szólásra utalt, mely így rögzült: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” A bloggerek az őszödi beszéd elhangzása után így, ebben a formában idézték a miniszterelnök szavait. És tovább ferdítették a mondatot. Az Index szeptember 28-án arról írt, hogy a Fidesz lecsapott a Gyurcsány-beszédre, egy reklámspotban ugyanis a narrátor így vezeti föl a Fidesz kommentárját: „Önök az igazi Gyurcsány Ferencet hallják”. Majd az őszödi beszédből így idéznek: „Hazudtunk reggel, hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel.”
Lapunk 2006. október 20-i tudósításában beszámolt arról, hogyan reagált a közelgő 56-os évfordulóra a Fidesz frakcióvezetője. Eszerint: „Hazudtatok éjjel, hazudtatok nappal, hazudtatok minden hullámhosszon!” Szó szerint ugyanezt mondta Áder János zárszóként egy 2004 júniusi (!) nyilatkozatában. Ha tovább vájkálunk, rálelünk Bánovics Tamás MIÉP-képviselő Kuncze Gábort minősítő nyilatkozatára is 2002 márciusából: „Lopnak, csalnak, hazudnak minden hullámhosszon.”
Vitathatatlan, hogy a szófordulat gyakran felbukkan a politika küzdőterén.
A Fidesz vezetői 2006-ban mindent megtettek azért, hogy a „Hazudtunk…” kezdetű „Gyurcsány-mondat” bevésődjön az emberek agyába. Ez nem volt hiábavaló. „Az 5.20-as busszal hazaindultam – írja Atis a blogjában. - Otthon a legnagyobb örömhír ért: Gyurcsány Fletó beismerte bűnösségét a nép előtt, idézem: hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk a nap minden szakában. Ezek után minimum az a kötelessége, hogy lemond, mert itt káosz és anarchia lesz. Remélem, eltakarodik ez a moslék a közéletből. Amúgy meg szereztem magamnak diákra bélyeget. Ez a gond is letudva…”
A számtalan hallatlanul „pontos” idézet hallatán elhatároztam, kiderítem a mondat eredetét. A visszaemlékezők közlései megegyeznek abban, hogy a mondat 1956-ban, a rádióban hangzott el. Örkény István írta. Megemlíti többek között Karinthy Márton is, Ördöggörcs című regényében: „Gabi apa hangját hallotta, ugyanúgy, ahogyan egyetlen megmaradt lemezfelvételén: Hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk minden hullámhosszon, vallotta Örkény, évek múlva.”
A 2006-ot leginkább felkavaró mondat Örkénytől származik ugyan, de nem teljesen így. Standeisky Éva a Mozgó Világ 2005. márciusi számában ezt írja: „Örkény István fogalmazta meg a Szabad Kossuth rádió forradalmi bizottságának önkritikus, bűnbánó nyilatkozatát, amely végül is nem jutott ki az éterbe. ťA rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.Ť A kutató szerint „a szöveg az 1956 utáni évtizedekben szájhagyományként terjedő legendaként élt tovább”. A mondatot a Déry és társai per irataiból idézi, „Örkény a kézzel írt fogalmazványt kihallgatása során autorizálta.”
Zavarba ejtő. Nem az ismert szöveg hangzott volna el?
Úgy határoztam, Örkényhez „fordulok”. Az író 1974-ben így nyilatkozott Brády Zoltánnak. „Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdődött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” Erre Brády: „Tizenhat éves voltam akkor. Ezt hallottam, meg is maradt az emlékezetemben, de lám, nem tudtam, hogy ön írta.” Örkény: „Igen, én írtam. Egyébként ez az egy dolog „fémjelzi” tettemet. Mást nem róhattak fel ellenem.”
Az interjú szerepel a Levelek egypercben című kötetben, amely 1992-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, később kiadta a Pesti Szalon is. Az író özvegye, Radnóti Zsuzsa válogatta, szerkesztette, a leveleket, emlékezéseket, interjúkat, és jegyzetekkel is ellátta őket. Radnóti Zsuzsától megtudtam, hogy Örkény nem emlékezett mindenre jól. A rádiónak például nem igazgatója volt, miként nyilatkozta, hanem több szerkesztője: Burján Béla, Földes Péter, Gömöri Endre, Tóbiás Áron, Varga Domokos. A stúdióvezető Molnár Aurél volt. A mondat pedig valóban nem úgy kezdődött, ahogyan az író idézte, „Hazudtunk éjjel…”, hanem így: „A rádió hazudott éjjel, hazudott nappal…” De a szöveg Radnóti Zsuzsa szerint is úgy került a köztudatba, ahogyan Örkény emlékezett rá. A Magyar Hírlap az író verzióját idézte 1989. január 20-án: „Van, aki úgy véli, hogy történelemírásunkra és oktatásunkra is ráférne hasonló beismerés, mint amilyet a Magyar Rádió 1956 késő őszi napjaiban elhangzott, immár szállóigévé vált mondata tartalmazott: ťHazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
Standeisky Éva tehát pontosan jelzi, hogy a többes szám első személyű változat szájhagyomány útján terjedt.
De lennie kellett egy eredeti változatnak is. Ennek föllelésében Gömöri Endre kollégám volt a segítségemre, aki 1989. május 23-án a 168 órában közzétette az eredeti szöveget, amit Radnóti Zsuzsa is közöl a Levelek egypercben kötetben. Gömöri Endre kérdésemre a szöveg megszületésének körülményeit is vázolta. Emlékezete szerint Örkény Déry Tibor társaságában érkezett a rádióba, s Máriássy Judit kérésére írta meg a szöveget a rádió forradalmi bizottsága gyűlésére 1956. október 30-án. Örkény szövegét a gyűlésen fölolvasták, s azt a Parlamentből sugárzó rádió bejátszotta. Basa György bemondó olvasta föl.
Szerencsés végkifejlet, de ősz óta a szöveg teljes terjedelmében, eredeti formában elérhető a Magyar Rádió által kiadott, 3 CD-ből álló Forradalom, 1956 című hangdokumentum-összeállításban. Kalandos karriert befutott mondatunkat innen, a Magyar Rádió Forradalmi Bizottságának „kiáltványából” idézzük. Természetesen teljes szövegkörnyezetben.
„Kedves hallgatóink – kezdte a felolvasást Basa György. – Ebben az órában új fejezetet nyitunk a magyar rádiózás történetében. A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testéből. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ előtt. A rádió régi vezetőit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”