GYALOG

Egy régi séta

Kisfiú voltam, apámmal kézenfogva végigmentünk az Andrássy úton. (Ma: Népköztársaság útja.) Elmondta, hogy ez Budapest legszebb útja. Megmagyarázta, mitől szép, s a magyarázat alighanem helytálló lehetett, mert nekem ma is tetszik. De, mondta aztán, borzasztó kár, hogy ezt az utat nem vezették el a Dunáig. Kérdeztem, miért nem vezették odáig. Azt mondta, azért nem, mert a telekspekulánsok megakadályozták. Az ember gyerek­korában tud a legjobban felháborodni. Ma is gyűlölöm a telekspekulánsokat.

Azóta sok minden történt velem is, Budapesttel is. Akkoriban az Andrássy út – a Duna helyett – nekitorkollott egy csúf kicsi háznak, melyben Tillemann Sebestyén óra- és ékszerüzlete foglalt helyet. E ház már nincs meg. Az óra– és ék­szerüzlet sincs meg. Mi több: telekspekulánsok sincsenek már. A Népköztársaság útja ma egy sivár tűzfalnak szalad neki.

Miért van ez így? Nem tudom. Pedig a történelem egyszerre a két kezével nyúlt ehhez a városhoz. A ballal félig romba döntötte, de kinyújtott jobbjával új korszakot nyitott, alkalmat kínálva a merész és nagyvonalú tervezésre… Nem mintha csodákat kérhetnénk számon ettől a negyed évszázadtól. Romhalmaz állott az elején, s egy városban elsősorban lakni kell. De még így is, amennyire tellett az erőnktől, elkészült néhány monumentális mű. Menjünk hát sétálni.

A hidak a Gellérthegyről

Ők a mi szívügyeink. Rajtuk végignézni olyanféle érzés, mint amikor egy férfi maga elé rakja volt szerelmeinek fény­képeit. Mindig a legrégibb a legmeghatóbb, mindig a leg­frissebb a legszebb.

Ezt Tóth Árpád írta. Mit írt volna az új Erzsébet hídról, a szárnyaló képzeletnek és a szigorú matematikának erről a ritka találkozásáról, mely mintha épp az ő költészetének hídba-másolása volna? Ennek az évszázadnak ugyanolyan város-jelképe lesz ez a híd, mint ahogy a Lánchíd lett az elő­zőé, hiszen ez nemcsak „szép híd”, hanem egy „szép buda­pesti híd”, mely a mi alkatunkból fakadt. Aki végigmegy rajta, átvesz valamit ennek a városnak a lendületéből, lefoj­tott feszültségéből, játékos kedvéből. Ha odaát jó kedvünk volt, útközben még jobb kedvre derülünk, s ami a túlparton még a szívünket nyomta, az innensőn már kevésbé szorító.

Ahol ez a híd a világra tudott jönni, ott a statikusok is költők, és a városrendezők jó tömegpszichológusok; ezt a várost nem kell tőlük félteni. Vagy mégis? Balkézt, a Vár tövében, ott állt a sárga kis tabáni templom, egy-két hozzá­ragasztott házacskával. Ezt a híd úgy befoghatta volna a kar­jai közé, ahogy a jelen magához öleli a múltat. Innen miért nem látom?

Azért, mert elébe épült egy majomház. Nem is majomház, csak majomketrec formájú bérház. Sétáljunk le. Odamegyek, fölkiabálok:
– Hát te hogy kerülsz ide, te koszvakarék?

Csak hallgat, csak pislog, csak irul-pirul. Belátom durva­ságomat, mely lobbanékonyságomból fakad. Bocsánatot ké­rek tőle, és megérdeklődöm, vajon mit keres itt. – Kérem szépen, én csak várok.
– Kire tetszik várni?
– Hogy nemzeti közadakozásból lebontsanak.
– Másutt építeni szoktak közadakozásból.
– Nem én leszek itt, kérem, az egyetlen. Mit gondol, ezek­kel a toronyházakkal mi lesz?

Toronyházak. Mitől Budapest Budapest?

Egy város nem a külföldiek, hanem a bennszülöttek ked­véért épül. Pláne egy olyan város, melynek nincsenek világ­raszóló műemlékei, mint Athénnak, Rómának, Párizsnak. Nekünk egyetlen olyan épületünk sincs, mely új értelmet adott volna e földrész kultúrájának. Mi tehát csak olyan vá­rost építhetünk, mely ki tudja használni természeti adottsá­gait, és ki tudja fejezni önmagát. Ha ez sikerül, özönleni fog­nak az idegenek: ők ugyanis attól érzik itt jól magukat, amitől az idevalósiak is boldogok. A mi idegenforgalmunk­nak ez a kulcsa.

De hát milyenek vagyunk mi? Más szóval, milyen is legyen a városunk? Vannak nekünk persze súlyos jellemhi­báink, de ezeknek nem okvetlenül kell a városképben tük­röződniük. Nagyszájúak vagyunk, parvenük, felvágni sze­retők, szegénységüket nagyzási hóborttal leplezők… De abból, amit a történelem ránk mért, egyet s mást mégiscsak megtanultunk. A pózok megvetését, a frázisok utálatát, a tragédiák humorba oldását, a zsebre vágott kezű hősiességet s az egymásra utaltság tudatát, azt a vérünkké lett kö­zösségi érzést, mely a mi túlélni tudásunk egyetlen titka. A közönynek ebben az évszázadában közösségi lények ma­radtunk, akik (persze, csak ha baj van) összefognak. Olykor megpróbálunk valami nagyot akarni, de ha ez éppen nem megy, beérjük a róla való fecsegéssel is. Sehol ezen a földön nem tudnak olyan fölemelően fecsegni, mint itt.

Látni való, ezek mind „intim”, bensőséges jellemvoná­sok, egy meleg, emberközeli hangulatot sugallók. Ezt kell kifejeznie a várostervezőnek is. Például, nemcsak azért nincs diadalívünk, mert egy ezredév alatt elég kevés diadalt arattunk, hanem mert mindnyájan kiütéseket kapnánk, ha a 67-es járattal egy diadalív alatt kellene átvillanyosoznunk. Toronyházat amúgy is csak ott szabad építeni, ahol ezt kény­szerítő körülmények írják elő – írta kitűnő Kortárs-beli cik­kében Kathy Imre. És: „A történelmi városok belsejében to­ronyházat Európa-szerte nem építenek.” Hát akkor mi miért? Hogy érvényre juttassuk és kikiabáljuk nagyzási hó­bortunkat?

– Ha meg nem sértem – kérdezem, most már szerényebb hangnemben, az épülő Duna-parti szállodától –, ön milyen magas lesz?
– Tízemeletes leszek, kisfiam.
– És nem lesz az egy kicsit sok?
– Maga kis mulya! – kacagott föl az épülő szálloda. – Így legalább el fogom takarni a Belvárost.

Itt egy torony, ott egy torony

Már felépült a toronyszálló a Fogasnál, minden tágasság nélkül, rút bérházak között, másodrendű kilátással a hom­lokzati oldalon, ötödrendűvel a hátsó felén. Messzebbről, a Szabadsághegyről nézve: mint egy rossz helyre bevert szög. S épül (vagy nem épül? vagy mégis épül?) egy új torony a Margitszigeten, mely nemcsak a szigetet, hanem az egész dunai városképet tönkretenné. Egy másik magas házzal ne­vetségessé tettük a Horvát-kertet, és épül már a párja, a Vi­gadó hátához ragasztva, mely a város szívét csúfítja majd el.
Pedig ezek – önmagukban – sokszor nagyon szépek. Épp a Budapest-szálló, a Chemolimpex, a Budakeszi úton épülő házak vagy a Várban beépülő foghíjak azt bizonyítják, hogy építészeink „a világszínvonalon” is megállják a helyüket. Alkalmasint nem ők döntik el, hogy amit terveznek, hová kerüljön. De akkor ki? És hol itt a gondolat, a távlat, a jövő­nek értelmes ábrázata? Pedig nem is kétlem, hogy akik Bu­dapest jövőjén törik a fejüket, azok is rátermett emberek. De akkor hogy lehet az, hogy e sok kiváló tehetség, erejét össze­fogva, mégis kontármunkát végez?

Sajnos, már magamon is (és nálam okosabb barátaimon) azt tapasztaltam: az ember az egyetlen lény, mely óriási in­telligenciával is képes ostobaságokat elkövetni. De ezért mi, írók, vállalni szoktuk a felelősséget. És nemcsak mi. Az au­tóbuszkalauz minden vonaljegyért felel, a zálogházi becsüs­nek pedig levonják, ha sokat fizetett egy damasztabroszért. Csak annak nincs gazdája, hogy a szemünk láttára csúfítják el Budapestet?

De nemcsak a tornyok

Dehogyis csak a tornyok! A tornyokkal még ki is lehetne békülni, ha az új lakótelepeken, a távoli pesti lapályon épül­nének, ahol megállíthatnák a semmibevesző ürességet.

A tornyok csak indulataink felkiáltójelei. De ahol nincs torony, ott is toronnyi méretűek a balfogások. Miért kell azt a keveset, ami a múltból még féltenivalónk van, lecsáká­nyozni? Minden terünket, még a Városligetet is, beépíteni? S abból, amit az ostrom romba döntött, miért nem állítjuk helyre – mint Varsóban, Prágában – amit érdemes?

S még ennél is fájóbb, ha a Duna partján végigsétálunk. Pedig éz a mi tengerünk, egyetlen természet-adta utunk a világba, álmaink országútja. Mi a Szajna, vagy a bécsi Duna­csatorna, hozzá mérve? Itt házsorok dőltek össze, tehát fák nőhetnének, parkok zöldellhetnének, szebbnél szebb átlátá­sok születhetnének, és ki lehetne mondani valamit e város lényegéből. Azt, hogy mi, pestiek – bevallva, be nem vallva – jobbak és szebbek szeretnénk lenni önmagunknál.
– Ón mit szól ehhez a két parthoz? – kérdem a Dunától.
– Nekem tökmindegy – mondja. – Én úgyis elfolyok.
– Csak nekünk nem mindegy, mi itt maradunk.

Mentségemül

Csak élek itt, de nem vagyok szakember. A városrendezés könyvtárnyi irodalmából alig-alig olvastam valamit. És, e hozzá nem értésemen felül, csak egyes szám első személy­ben szólhatok, mert e város lakosságából csak egy kétmilli­omod részt képviselek.
Mégis elmondom, minden szakértelem nélkül, hogy úgy építkezünk, mintha ma is volnának telekspekulánsok. Úgy építkezünk, mint egy tenyérnyi balatoni házhely tulajdono­sa, akinek minden négyszögölet ki kell használnia. Úgy építkezünk, mintha nem Budapestet építenénk, hanem egy múlt nélküli, jellem nélküli, név nélküli és jövő nélküli vá­rost.
Nagy lesz. Impozáns lesz. Csak éppen nem lesz már Bu­dapest.

Népszabadság, 1967, dec. 10.