Örkény István
Kisfaludy u. 29.
Budapest

Mélyen Tisztelt Tanár úr!

Néhány héttel ezelőtt megkértem Havas Géza barátomat arra, hogy szerezze meg nekem az Ön „Válogatott versei”‐t. Őszinte örömömre a kötetet ajándékba kaptam Öntől, méghozzá egy megtisztelő ajánlás kíséretében. Ez az előlegezett bizalom késztet arra, hogy számot adjak - a köszöneten kívül - arról az önvádról is, amellyel a verseket azóta is olvasom. „Miért csak most?” - így kezdi a furdalást a lélek; de aztán azzal nyugtatom magam, hogy ez igen rendjén van így, hogy csak most, „nel mezzo del cammis” találkozom Önnel, és éppen ezekben a nehéz esztendőkben, amikor ismét‐zsidó‐létemre a magányosság úgy szaporodik és gyarapodik körülöttem, mint az Arktikumban a jég. Talán sosem tudtam volna ennyire barátkozni az Ön eredendő magányával, sem ilyen otthonosan csavarogni az Ön füstös, kormos, de mégis örök világában, mint éppen most, amikor az aktuális világ egyre jobban bezárul. „Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is. A nép bezárta ajtaját előttünk…” - így szól a levél a Rémületről, de az én rémületem is hangjára lel vele, a rémületem a haláltól és a számkivetettségtől, ami végre is egy és ugyanaz.
S hogy türelmét tovább próbára ne tegyem, végezetül hadd köszönjem meg Önnek - nem a kötetet, sem az ajánlást, hanem annál sokkalta többet. Ha ez a szó nem lomposodott volna el a szerkesztői üzenetekben, akkor megköszönném a vigasztalást. Ez talán a legtöbb, amit egyik ember a másikának adni tud.

Budapest, 1941. február 28‐án

Őszinte tisztelője és híve
Örkény István