Nyomtatóbarát változatPDF változat

ÉLETRAJZI BESZÉLGETÉSEK

(bővítésekkel)



(Amikor, legnagyobb meglepetésemre, Illés Endre fölkért – s erről az érdekelt is tudott –, hogy készítsem el az Arcok és vallomások sorozat Örkény István-kötetét, első és természetes kérésem az volt, hogy a szokott anyaggyűjtést egészíthessem ki néhány kötetlen életrajzi beszélgetéssel. Könnyű ezt kérni, nehezebb csinálni. Örkény végtelenül készséges volt, de mindketten zavarban voltunk. Őróla még nem írtak könyvet, és én még nem csináltam ilyesfajta könyvet. Ugyanakkor – bár korábban csak néhányszor találkoztunk – rögtön olyan, magától értetődő közvetlenséggel merültünk szerteágazó eszmecserébe vagy éppen dumába, netán kaján szakmai pletykálkodásba, hogy nehéz volt vissza-visszatérni a kijelölt célú, fegyelmezett kérdés-felelethez. Én gyakran nem akartam őt kizökkenteni, ő gyakran szinte nyomdakészen fogalmazott, annak az „örökkévalóságnak”, amelyet persze, mint szinte mindent az életben, ironikusan-önironikusan rögtön meg is kémlőjelezett. Máskor viszont elengedte magát. Így aztán a magnó is hol járt, hol nem; előfordult, hogy érdekeset hagyott ki vagy éppen továbbfutott, amikor már nem neki szólt a beszéd. Természetesen többé-kevésbé átugrottuk mindazt, amiről Örkény másnak – elsősorban Vitray Tamásnak és Bertha Bulcsunak – már mesélt, bár maradtak átfedések. A szalagok sincsenek már meg hiánytalanul, egy részben tönkrement. Néhány percnyit, egy-két oldalnyit azért kellett kihagyni, mert eleve az életrajzíró számára „háttér-tájékoztatásul” szolgált. Az egyéb javítások a szalagra mondottakhoz képest bizonyos részben még Örkénytől származnak, amennyiben az alábbi beszélgetések részei valamilyen formában bekerültek a könyvbe – ennek kéziratát még átnézte, megjelenését nem érte meg –, és egészében megfelelnek az élőbeszéd kinyomtatásra igazítása szokott feltételeinek. A beszélgetésekre több alkalommal, több hetes időközönként került sor; ez is magyarázza a szaggatottságot. Véletlenszerű, hogy éppen az 1938–39-es „félig-emigrációval” kezdtük, illetve kezdődik az, szinte a mondat közepén, amit megőrzött szalag…)

*

– Hallottam egy párizsi boltosról…


– Ezt többen megírták, én csak hallomásból tudom, azt hiszem, Déry mesélte, hogy volt egy üzlet Párizsban, a Montmartre-on, ahol a tulajdonos csak azt kötötte ki, hogy reggel nyolckor oda kell menni, a faredőnyöket leszedni, a boltot kinyitni, a bent lévő óriási posztógöngyölegeket őrizni estig, zárásig; és soha semmi körülmények között egy méter posztót nem volt szabad eladni. Hogy mi volt ebben a trükk, erre egyik magyar író se jött rá, pedig több zseni volt köztük. Ennek a palinak az üzletet nyitva kellett tartani, de eladni nem akart, eladni nem volt szabad. Ez hallatlanul jó volt, mert rengeteget lehetett olvasni. Nem nagyon tolongtak a vevők sem. Ez egy hagyományos magyar hely volt, itt egyik magyar emigráns a másikat követte. De mondom, nekem az emigráns szó nem jár. Én voltaképpen „időztem” Párizsban, és nem emigrációban éltem ott: én nem voltam igazi üldözött.
– És Londonban miből éltél? Ott mit lehetett kitalálni?
– Londonban, ugyancsak egy magyar emigráns társaságában egy orvosi hetilap szerkesztésébe fogtam, amibe bele is buktunk, ami körülbelül egy évet vett igénybe; ez egy úgynevezett digest-nek készült, tehát olyan hetilapnak, amely a világ orvosi lapjait figyelemmel kíséri, abból a legfontosabb cikkeket angolra fordítja, és azt az angol orvosoknak átnyújtja. Ez remek gondolatnak látszott.
– A két szerkesztő mindent maga végzett? A kiválasztott cikkek angol fordítását is?
– Nem, ehhez voltak fordítók, ugyancsak emigránsok, mindenféle országból. És három szám meg is jelent a lapunkból. Azt tudtuk – és ezért látszott jó ötletnek –, hogy az angol orvosok, mint általában akkor a világ legtöbb orvosa, nem tartottak lépést a tudomány fejlődésével. Tulajdonképpen az egyetlen, világhírű angol orvosi lapot, aminek Lancet volt a címe, sem olvasták. Mi meg azt gondoltuk, hogy ha egy rövid, velős kivonatot kapnak a világ többi szakirodalmából, akkor azt olvasni fogják. De ezt sem olvasták. Egyáltalán nem érdekelte őket. Így a lap három szám után sürgősen meg is szűnt. Akkor mentem vissza Párizsba. Egy év után.
Párizsból a háború kitörése napján jöttem el, aznap, amikor katonának is jelentkeztem a francia hadseregbe. Ez is egy groteszk történet, kérlek, hogy egy napon jelentkeztünk szegény Hevesi Andrással; hogy ő hol, azt nem tudom, de ezt meg is beszéltük, hogy elmegyünk jelentkezni, ő a hozzá legközelebb eső laktanyába, én az én lakásomhoz legközelebb eső laktanyába. Hevesi András volt, ahogy az ábrában áll, a született antikatona. Egyetlen porcikája se tette alkalmassá ezt a nehéz mozgású, testes, elkényeztetett puhányt, hogy katona legyen.
– Ő az, aki a Simone de Beauvoir emlékirataiban is szerepel…
– Igen. Én viszont, kérlek, kiképzett katona voltam, sőt akkor én már hadapród őrmesterként rengeteget szolgáltam, folyton behívtak, hadgyakorlatokra vittek.
– Részt is vettél ezekben a „hadjáratokban”, vagy csak akkor éppen egyenruhában voltál?
– Ezeket hadjáratnak bajos nevezni, de ezekben a hadmozdulatokban… részt vettem az erdélyi visszacsatolásban. Mozgósítottak, amikor Jugoszláviát lerohanták Horthyék.
Szóval, Hevesi is jelentkezett, én is jelentkeztem; Hevesit fölvették, alkalmasnak találták, engem pedig kiszuperáltak. Nem volt más választásom, legalábbis akkor úgy éreztem: felültem az utolsó vonatra, ami ment még Németországon keresztül, és megérkeztem Budapestre.
– Ismerted a Fekete kolostort?
– Ismertem.
– És ez közrejátszott az elhatározásodban?
– Ez is közrejátszott, és volt valami más is: vágy az akolba. Hogy egy háborúban az ember elszakadjon a családjától, elszakadjon a hazájától, ez valami illetlen dolognak tűnt. Hazaérkeztem a boldog békére, ami Magyarországon akkor volt. Semmi izgalom, semmi háborús pánik vagy félelem nem volt érezhető, vígan éltek az emberek.
– És itthon mit csináltál?
– Akkor én még íróként szerepelgettem, és próbáltam elhelyezni az írásaimat. Hozzá kell tennem, hogy nagyon gyenge íróként kezdtem. Nem tudom, ma milyen író vagyok, de akkor a magam mai formájához képest silány műveket írtam, csak… talán egy kicsit meghökkentően voltak silányok ezek az írások. Mindenféle szerkesztőségben jártam, vittem kéziratot, azt sehol sem fogadták el, de előtte, mielőtt kirúgtak engem, megnéztek: ki ez a pasas, aki ezeket írja? Valaki kijött, megnézett és visszament. De hogy egészen pontos legyek, ha most adatokról van szó, márpedig arról van szó, még mielőtt Párizsba mentem volna, részt vettem egy irodalmi lap alapításában és szerkesztésében. Ezt Keresztmetszet-nek hívták, és egy csomó kiváló barátunk kezdte itt írói pályáját.
Hadd mondjam el a Keresztmetszet történetét, ha már ilyen tisztesség érte ezt a lapot, hogy egyáltalán szóba kerülhet. Néhány fiatal barát, akik valamennyien írónak érezték magukat, és jó néhányan közülük írókká is lettek, kihasználva azt a sajtótörvényt, amely évente tízszer kiadott lapok engedély nélküli megjelenését lehetővé tette, összedobtuk, ami kis pénzünk volt, megállapodtunk egy nyomdásszal, és így hoztuk létre Keresztmetszet címen ezt a lapot. Varga Pál volt az egyik szerkesztő, akire én csak homályosan emlékszem, de az igazi irodalmi szerkesztő Vándor Lajos volt, közeli jó barátom. Vándor Lajos kiválóan indult költő volt, egy furcsa, kötekedő, groteszk hangot ütött meg, a városi lírának egy kicsit Kästnerre, kicsit Ringelnatzra emlékeztető hetyke tónusában. Sajnos, elesett a háborúban, pedig biztosan sokra vitte volna. Ő volt tehát a szerkesztő, én pedig mint közeli barátja részt vettem a szerkesztőségi munkában. Persze, ezt se kell olyan nagyon komolyan venni…
A Vándor Lajosék Német utcai, szegényes, szoba-konyhás lakásában, amikor a szülők nem voltak otthon, a hétnek egy bizonyos délutánján volt a szerkesztőségi óra. Följárt oda egy csomó ember, aki hírét vette, hogy Keresztmetszet címen is van egy lap a sok közül, hová föl lehet vinni a kéziratokat. Ezt ott helyben, a konyhában elbíráltuk, elfogadtuk vagy visszautasítottuk, és így születtek ezek a számok. Nehéz volt megmondani, ki ott a futóvendég, ki az állandó barát. Aki épp ott tartózkodott, mindenki elolvasta a kéziratot, elmondta a véleményét, és voltaképpen ez volt a szerkesztés. Az állandó vendégek közül emlékszem Dégh Lindára, Névai Lászlóra, Thurzó Gáborra.
Az első szám címlapján az szerepel, hogy Keresztmetszet, irodalom és kritika. Előfizetés egy évre 3 pengő, ami nagyon jutányos összeg volt. A beköszöntő pedig így szól: „Köszöntjük az olvasót, és kérjük, hogy ne várjon tőlünk zászlóbontást. Korunkban úgyis sok a jelszó és a lobogó. A Keresztmetszet nem foglalkozik időjóslással, tehát programja sincs, csak világnézete. Az elsikkasztott humanizmus és felvilágosítás feltámasztása. Eszköze a fiatal magyar irodalom, hangsúlyozottan a fiatal, mert az előző nemzedék kezében az irodalom csak jog volt, kötelesség nélkül. A Keresztmetszet, mely a fiatal magyar írók orgánumának indul, megszólaltat mindenkit, aki a jobb és bal kilengésén kívül az ember és az emberiesség érdekeit szolgálja. A Keresztmetszet éppen ezért előszava szeretne lenni egy új és igazabb történelemnek. Köszöntjük az olvasót.” Ez egy elég tudatos táborszervező program volt.
A 36–37-es év már a fasizmus fenyegető korszaka volt. Természetesnek látszott, hogy minden erőt, amely ez ellen felhasználható, amely ez ellen hajlandó küzdeni, azokat meg szólaltassuk. A lap munkatársai voltak többek között: Berda József, Illyés Gyula, Forgács Antal, Mátyás Ferenc, Perneki Mihály, Darvas József, Lukács László, Weöres Sándor, Lukács Imre, Tiszay Andor, Szabó Lőrinc, Szendrő József, Boldizsár Iván, Németh László, Goda Gábor. Ignotus Pál is hozzászólt már a programozó cikkhez is. Csak esztétikai – vagyis a cikkeket, verseket minősítő – vitáink voltak, világnézeti vita soha, annyira egyetértettünk az alapkérdésekben.
Minthogy engedély nélküli lap volt, a terjesztést se rikkancs, se könyvterjesztő nem vállalta, tehát ezt csak trafikok útján lehetett megoldani. Ez úgy történt, hogy mindenki hazavitt egy csomó lapszámot, bejárta a környező trafikokat, és az árusítást rábízta a trafikos bácsira, aki megkapta a jövedelem felét. Nem túl sok fogyott el, de azért akadtak érdeklődők, sőt visszhangja is volt a lapnak…
Erdélyből egy édesanya elküldte fiának egy versét, ami nekünk is nagyon tetszett. Az anya azt írta, hogy a fia irkájából tépte ki a verset, mert nagyon szépnek tartja, és szeretné, ha megjelenne. Mi leközöltük. Kiderült, sajnos, hogy a verset Áprily Lajos írta, valóban Áprily egyik legszebb verse volt. Nálunk más szerző neve alatt jelent meg, amiből lett egy kis botrány. A kisfiú nyilván lemásolta a szép költeményt az irkájába.
Honoráriumot nem tudtunk fizetni a szerzőknek, hiszen még magát a lapot sem tudtuk rendszeresen megjelentetni. Se Varga Pálnak, se Vándor Lajosnak nem volt egy fillérje sem, még én voltam köztük a legvagyonosabb, nekem volt zsebpénzem a szülői háztól, azt mindig bedobtam nyomdaszámlánkra a közös kasszába, hogy legalább a nyomdáktól szabaduljunk. Itt mindenki szegény volt, a szegénységnek olyan fokán, amit ma már elég nehéz elképzelni, mert örökkévalónak látszott. Pengős gondok közt éltek ezek a gyerekek, és így azoknak, akik nagyon rászorultak, időnként adtunk egy kis pénzt. A lap megszűnésének is az volt a nyomasztó, konkrét oka, hogy kifogyott a pénz. Meg hát ez nem is készült örök érvényűnek, mi magunk se szántuk annak, tudtuk, hogy a mi erőviszonyaink mellett nem tud hosszú életű lenni egy lap. Amikor kifulladt, meghalt.
– Így tehát az legenda, hogy az első novellád a Szép Szó-ban jelent meg?
– Legenda, de olyan legenda, amelyet én magam tápláltam, mert elfelejtettem ezeket a kezdeteket, és Markovits Györgyi hívta fel a figyelmemet, hogy megtalálta a Keresztmetszet-et.
– Akkor én oda kanyarodnék vissza, amikor visszajössz Franciaországból, és itt béke van, újra viszed ide-oda az írásaidat, nem sok sikerrel – ekkor mit csináltál? Mi tölti ki ezt az időt, a háború kitörése és Örkény István újbóli katonáskodása között?
– Akkor én már írogattam, hivatásos írónak éreztem magam, megjelent első kötetem is 41-ben.
– Erről már ír a Nyugat. S akkor már különböző helyeken is közölnek?
– Keveset. Keveset, de közölnek.
– És ekkor már túl Vagy az első házasságon…
– Ekkor vagyok túl az első házasságon…
– …és megint a család körében élsz…
– …és ott kapom a behívót.
– Rögtön a háborúba lépésünk idején?
– Nem tudom pontosan, hogy mikor üzentünk hadat. Azt hiszem, 41 augusztusában. Én 42 áprilisában kaptam meg a behívómat. Amikor a II. hadsereget szervezték és küldték ki.
– És vele küldtek…
– Vele küldtek ki engemet is.
– Ebből megírni inkább azt írtad meg, ami mára hadifogság után volt. Vagy megírtad a hadifogságba esésig a dolgokat is? Én ezeket nem olvastam egyelőre.
– Nekem minden korábbi írásom elpusztult, elkallódott a háborúban. Egy regényem volt készen, amit még benyújtottam a Révainak… Elolvasták a regényt, és azt mondták, hogy jó Márai-regény – hozzak inkább egy rossz Örkény-regényt, azt szívesebben kiadják.
– Ki volt a lektora?
– Azt nem tudom.

*

Nem is volt tudható. Míg csak a Petőfi Irodalmi Múzeumba került kiadói anyagokból elő nem került – Szerb Antal egy halom kéziratbírálata. Rögtön az elsők között, amelyeket Petrányi Ilona a Vigília 1978. 3. számában közreadott, olvasható ez is:
„ÖRKÉNY ISTVÁN. Félálom (lektori jelentés).
A könyv storyját nehéz elmondani, mert alig van: egy fiatalember egy nyaralóhelyen találkozik kedvesével, és különböző lelki komplikációk állnak elő. Majd egy szigetre megy, és tudat alatti okokból megöli egy barátját.
Az a regény teljes mértékben odatartozik, amit Supka Géza nemrég igen találóan Márai-frontnak nevezett. De nemcsak metódusában hasonlít Máraira: a stílusa is annyira kopírozza Máraiét, hogy az ember néha azt hiszi, hogy Márai egy ismeretlen regényét olvassa. Kisebb mértékben hatottak rá a többiek is, Hevesi András, Cs. Szabó, csekélységem (Pendragon-leganda); ez az Örkény valahogy közös gyermekünk. (Nem ismerem egyébkért, sose hallottam róla.)
A könyv nagyon mulatságos, jól olvasódik, helyenként egész kitűnő. Nívós, magas szellemiségű, kultúra van benne, nyugati levegő, gondolkozni tudás, lelki elmélyedés és főképp szellemesség, üde, modern, elavulatlan humor.
Hibája, hogy kissé papírízű; nem érzek életet mögötte, minden csak gondolva van, minden csak játék, ötlet, szellemesség, az ember egy percig sem érzi, hogy a dolgok csakugyan ilyenek, mint amilyeneknek a szerző látja őket. Azt hiszem, nagyon fiatal ember munkája lehet. Ez magyarázza valószínűleg nagymértékű önállótlanságát is.
A magam részéről kiadásra ajánlanám ezt a regényt, de bevallom, elfogult vagyok. Annyira az én receptem vagy a »mi« varrásmintáink után készült, hogy már csaknem meg is ijeszt. Ilyen könnyű ezt megtanulni? Jó volna, ha valaki olyan is elolvasná, akinek egészen más ízlésiránya van, mint nekem.
Budapest, 1937. július 21.”
(Ez a regény tehát nem közvetlenül a háború előtt született, hanem jóval korábban; akkor, amikor Örkény elkezdett igazán írni. És ez logikus is. Később már talán mégse lett volna próbálkozása annyira Márai-utánzat.)
S a lektori jelentés aláírása: Szerb Antal…

*

– Vitraynak elmondtad a bevonulás és kiköttetés történetét. Amire kérdeznék: a fogságba esésig tulajdonképpen mi történt veled a háborúban? Milyen helyzetben voltál, milyen körülmények között?
– Nekem zászlósi rangom volt, mint egészségügyi zászlós szolgáltam, részt vettem az összes bevonulásban… Ezek után Nagykátára kaptam a behívót, amire csak az volt írva, hogy Örkény István, és a zászlós lemaradt. Azt hittem, hogy tévedés, fölvettem szépen az én gyönyörű nyári extrámat, bevonultam, s ott az a vadállat, perverz őrült, akit aztán később fölakasztottak, aki beteg ember volt, ez ott kiköttetett engem. És bekerültem egy munkásszázadba. Ez éppen akkor történt, amikor a hercegprímás Horthynál közbenjárt, hogy Ukrajnába ne vigyenek ki magyar munkásszázadokat – mozgó vágóhidaknak nevezte ezeket Rákosi –, és a hercegprímás kérésére Horthy le is tiltotta ezt. No, ez az őrült akkor még Nagykátán összecsapott egy zászlóaljat, egy vonatot, és aznap éjjel elindította. Kimentünk a frontra. A századomról beszélek csak, mert csak azt ismertem; a zászlóalj később háromfelé szakadt – ebben voltak zsidók, mégpedig ügyvédek, az Ügyvédi Kamara zsidó tagjai, névsorban A-tól D-ig, és nazarénusok, jehovisták, szocdemek, továbbá nyilasok, olyan nyilasok, akik kellemetlenek voltak Horthyéknak. Szóval olyan vegyes társaság ült azon a vonaton, hogy azt el se tudom neked mondani.
Ezzel a századdal kerültem ki a frontra. Egyébként a mozgó vágóhíd arra a századra, amelyben én voltam, nem vonatkozik, mert amikor a szovjet offenzíva megindult, a százhuszonnégyből négyen hiányoztak, akik baleset következtében vesztették életüket. Mi akkor még teljes egészében megvoltunk. Dolgoztunk, lőszert rakodtunk, és ez az ember, aki a századparancsnok volt, vigyázott ránk. Annyira, hogy amikor aztán hazakerültem, rendőr ezredes volt a népi demokráciában, annyira kitett magáért, annyi embert mentett és segített. Fél évet töltöttem a fronton és négy és felet hadifogságban. 1942 májusában vonultam be, hazajöttem 1946 karácsonyán. Karácsony vasárnapján érkeztem meg.
Egy kisváros romjai közt raktak ki minket, fogalmam sincs a nevéről, s akkor gyalog vonult az egész II. Magyar Hadsereg a Donig. Két- vagy háromezer kilométeres gyaloglás volt. A visszavonuló szovjet csapatok minden vasutat megsemmisítettek, minekünk csak az országút volt, azon mentünk, elég erőltetetten. A fél év egy részét a gyaloglás töltötte ki. Aztán aknaszedés, drótakadály-állítás, lövészárokásás…
– S a század a nagy áttörés idején éppen „útban volt”?
– Nem. Akkor vagy 12 km-re voltunk a fronttól, tehát a nagy áttörést nem kaptuk közvetlenül, hanem már a visszavonulók első hullámával sodródtunk el mi is. Szétestünk teljesen.
– És akkor beestetek egy katlanba?
– Nem. Én akkor pucoltam vissza, és rögtön láttam, hogy itt munkaszolgálatosnak lenni nem jó, és egy halott őrmesterről leszedtem szépen az egyenruháját, beöltöztem, magam mellé vettem tizenkét embert, katonát – mert csak úgy kaptunk élelmezést, ha zárt alakulatban, fegyveresen jelentkeztünk érte.
– Nem iratokat kértek, hanem a megjelenés számított?
– Igen. Szépen lejelentkeztem, és így tudtunk kaját is kapni, ha nem is nagyon gyakran. Így háromszázhatvan kilométert visszavonultam; közben egy aknaszilánktól meg is sebesültem, de Bjelgorod városát már nem értem el. Ott csukódott a szovjet harapófogó, harminc kilométert kellett volna még mennem, és akkor kicsúszom.
– Kérdés, hogy jobb lett volna-e?
– Nem tudom.
– Zászlósként indult, munkaszolgálatosként érkezett meg Örkény István a háborúba, és őrmesterként lépett ki belőle?
– A háború ugyan egy roppant kasztszerűen felépített struktúrával indult, de nem úgy végződött. Itthon mi még ugyan alezredes úrnak alázatosan jelentettük, ha valamit jelenteni kellett, de kint ez az alezredes éppúgy kaphatta azt az aknaszilánkot, mint én; megszűntek ezek a tradicionális, társadalmi rácsozatok. Ezt még az innenső oldalon, a fronton megéltem. És utána kaptam tulajdonképpen egy nagyon nagy élményt, a hadifogságot, amikor összezárva négy-öt évig barakkokban négyszázad magammal éltem és jártam ki dolgozni. Rendkívül nagy élmény volt – ez rendkívül furcsán hangzik – a fizikai munka. Nem tudom, hogy érdekes-e, de számomra alapvető élmény volt. Életemben sose trógeroltam, addig egy szöget ha bevertem, sok volt; szerszám a kezemben úgyszólván meg sem fordult. A legelső munka, amire kerültem, erdőirtás volt. Fakitermelés. Talpfákat termeltünk ki…
– A bányamunka és az aratás mellett a legnehezebb fizikai munkák egyike.
– Igen, ötezerötszáz kalória kell hozzá. Bekerültünk egy erdőbe, párokra osztottak, kaptunk egy-egy szalagfűrészt, kaptunk egy fejszét páronként, és be az erdőbe. Ott mindenféle népség összejött, társadalmi hierarchiánk egészen különböző, és kimentünk az erdőbe, ahol senki nekünk egy szóval nem mondta, hogy mi van. Ott álltak ezek a mérhetetlen nagy fák, ott álltunk mi, mint a törpék, teljesen hülyén.
Énbennem mindig volt valami kezdeményező energia, emlékszem, egy német orgonista, zongorista, zeneszerző volt a partnerem, szóval favágásban éppolyan járatos, mint én, s néztük azt a fát. – Mondom: kamerád, kezdjük… Fogtuk magunkat, míg mindenki hülyén állt és bámult, mi ketten, két ilyen teljesen hozzá nem értő marha, beakasztottuk a fűrészt a fába, és elkezdtük húzni. S egyszer csak az a fűrész elakadt. Húztuk – meg se moccant. S akkor előkerült az egész csoportunkban a legmulyább, aki addig egy szót sem szólt, egy olyan csöndes kis ember; odajött, és azt mondta: „Előbb kibaltázni, kérem”. Mondom, hogy érti ezt? Elvette a baltát, és kibaltázott egy élcet. „Aztán most húzzuk ki ezt a fűrészt…” A túloldalára beillesztette, s azt mondta: „Nem nyomjuk, csak húzzuk” Ebből az emberből három nap alatt tekintély lett, ő lett a vezető, a szervező, ő lett minden; mi végrehajtottuk az utasításait.
Meglehetősen hosszú volt még az út, amíg abból a kidöntött fából talpfa lett. De azt a pillanatát az életemnek, amikor a legelső fát kidöntöttem, ami különben is csodálatos dolog, amikor az óriás lassan inogni kezd, és akkor elordítod magad, hogy vigyázz, dől a fa!! – valami rettentő nagyot kell ordítani, hogy mindenki elugorjon, és akkor lassan elkezd dőlni, és valami irtózatos csapódással bevág az erdőbe…
Itt kapcsoltam én át a fizikai munka gyönyörűségére és nyomorúságára, a kettőre egyszerre; arra, hogy valamit csinálni olyan sikerélmény, ami félóránként vagy óránként ismétlődik; és ugyanennek az ismétlődésnek a borzalmas unalmassága, ami rátelepszik a lelkedre. Nekem, mint szellemi dolgozónak korábban az adatott meg, hogy ha néha befejeztem egy novellát, akkor örültem. De azt sohase éreztem, hogy én valamit fél óra alatt meg tudok csinálni, és az a valami megváltoztatja a világot, ha csak mikroszkopikus méretekben is. Ez az öröm, s az, hogy ezután rögtön újra nekiállok egy másikat kidönteni, ez a borzalom, ez a kettő együtt valamit adott az életembe, ami addig nem volt. S azokkal, akikkel ott együtt voltam – néha ma is találkozom egyikkel-másikkal – egy életre összeláncolt minket.
– Utólag mennyit írtál erről?
– A hadifogságban, annak vége felé olyan kedvező körülmények közé kerültem, hogy újra írni kezdhettem. Különböző táborokban voltam, végül a Moszkva melletti Krasznodarszk elővárosban, ami olyan, mintha Kőbányát mondanék; ott három nagy hadifogolytábor volt. Az egyik az egy rendes tábor, ahol munkára jártak ki az emberek; a másik egy speciál láger, különleges tábor, ahol összegyűjtötték az összes táborokból a rendhagyó eseteket. Egész meglepő találkozások adódtak, mert hát kik voltak itt: különböző nemzetiségű írók, muzsikusok, karmesterek, festők, volt, aki később háborús bűnösnek bizonyult… Mi ott szoros ismeretséget kötöttünk Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornokkal, aki Budapest városparancsnoka volt, mert kíváncsi voltam, hogy mi volt ő Pesten, és őt faggattam mindig, hogy mire emlékszik, és mit csinált ő Pesten. Itt volt például, ha jól emlékszem, Ujházy vagy Ujszászy tábornok, a magyar kémelhárítás vezetője. De idehozták az összes, különböző táborokban megtalált illegális kommunistákat is. Ez csak egy átmeneti tábor volt, itt szortíroztak. És itt volt például – lehet, hogy ez a név neked már semmit sem mond – Zarah Leander, a világhírű svéd filmszínésznő. Hogy ő hogy került oda miközénk, ezt nem tudom, de ott volt; valaki behozta, azután nyilván elengedték. Innen kerültem a harmadik táborba, ami antifasiszta iskolaként működött, három hónapon át tartó tanfolyamokkal, amelyekre kiválogatva küldték a hadifoglyok színe-javát. Ekkor már béke volt. Három hónaponként repülőgép indult onnan Budapestre, és vitték haza a hadifoglyokat. Én sajnos nem kerültem repülőgépre – csak neked mondom, úgyse lehet megírni –, mert mielőtt a turnus végződött volna, behívattak a parancsnokságra, és megkérdezték, hogy hazaérve belépek-e a Kommunista Pártba? Mire mindenki, aki repülni akart, azt mondta, hogy igen, én meg azt mondtam, hogy nem, miből kifolyólag sose kerülten repülőgépre másfél év alatt. Másfél évig maradtam, és amikor már idegileg egyszerűen nem bírtam tovább, akkor azt mondtam, hogy belépek a Kommunista Pártba, és akkor külön ötödmagammal vonaton egy NKVD-s tiszt vezetésével hazaküldtek. Puskás Tibor; aki itthon egy élelmiszeripari szakiskolának a vezetője, Dobai Aladár nevű huszárzászlós, aki itthon most a bányászati minisztérium oktatási vezetője… erről az iskoláról tulajdonképpen mindenki idehaza vezető állásba került. Nagyon sok barátom van szerteszórva a magyar államapparátusban, aki ezt az iskolát elvégezte. Én tanársegéd voltam sokáig itt, magyar irodalmat és történelmet adtam elő, és itt ismerkedtem meg a magyar emigrációval is, mert ide jártak ki előadni a magyar hadifoglyoknak Rákosi Mátyás, Révai József. Lukács Györgyöt is itt ismertem meg, csodálatos körülmények között, és másokat, akik így jöttek, és visszamentek Moszkvába, vicinálison. Háy Gyulát is itt ismertem meg.
Itt viszont már volt egy parányi kis különszobám, és kaptam egy osztrák emigránstól papírt és írószert, és elkezdtem írni. Három könyvet írtam itt. Az egyiket hazaküldtem egy hazatérő csoporttal, és ez megjelent, amíg én hadifogoly voltam. Ennek az a címe, hogy Amíg idejutottunk, és egy szociografikus írás… egy portrésorozat. Nem tudom, hány, valószínűleg tíz hadifogolyról csináltam, teljesen eredeti névvel.
– Nem lett bajuk belőle?
– Nem. Ez az iskola lényegében pártiskola volt, ahol amúgy is elmondta mindenki őszintén az életét. Szóval itt írtam azt az Amíg idejutottunk című arcképsorozatot, a Lágerek népe című szociográfiát, ami hadifoglyokról szól, anyagát itt gyűjtöttem össze, és írtam egy Voronyezs című drámát. Innen aztán hazahoztuk, és hogyha nyár benne vagyunk, elmondom, hogy persze nekem eszem ágában sem volt belépni a Kommunista Pártba, nekem ez csupán ürügyül szolgált, hogy hazaengedjenek, csakhogy ez nem sikerült ilyen simán, mert aki minket hazakísért – különben nagyon jó barátom volt, és azóta is sokszor találkoztunk, ő járt egyszer Budapesten, és Moszkvában megkerestem –, ez közölte velem, hogy mikor vagyok hajlandó a Kommunista Pártba belépni. Mire mondtam, hogy még várok egy kicsit, előbb körülnézek, mi van itten, hogy néz ez ki? Addig ő nyilván megy vissza. De nem, ő megvárja, amíg én belépek, mert ha nem, akkor megyek vele vissza. Hát akkor nem volt más választás, be kellett menni az Akadémia utcába és belépni a pártba. Így lettem én tulajdonképpen párttag, és az én későbbi lelkesedésem, az inkább ennek a lépésnek az igazolása és utólagos, belső, hát mit mondjak, igazolása, hogy…
– Amikor nézegettem, ami az Időrendben című köteteidben megjelent, érezhető volt bizonyos kényszeredettség, ugyanakkor… hogy is mondjam… a realizmus diadala. Bizonyos azonosság és bizonyos különbség. Van egy bizonyos dokumentarizmus, tényszerűség, ami különböző az akkoriban általában megszokottól és megkívánttól. Lehet, hogy ezt csak utólag látom bele?
– Ezt te nem utólag látod bele, illetve ezt te utólag látod bele, de akkor, azon melegében észrevették az illetékesek is. Úgy, hogy én bár kommunista voltam, bár a Szovjetunióból jöttem, és ezek mind nagyon jó pontok voltak – mert hiszem erről, hogy én nem akartam belépni, csak ketten tudtunk, én, meg az én NKVD-s kísérőm –, de azért az írásaimon az, amit mondasz, átütött, az a kettősség, s ezért én voltaképpen sohasem voltam kegyelt. Rólam szól az a híres Kossuth-díj történet. Megkaptam a hivatalos értesítést, nem tudom, melyik esztendőben, 52-ben, 53-ban, menjen be a Parlamentbe, átvenni a Kossuth-díjat. – Nem ismered a történetet? Gyönyörű történet! – Vasárnap reggel öltöztem, borotválkoztam, és eszembe jutott, hogy az Írószövetség párttitkára – aki vagy Méray Tibor volt, vagy Máté György, erre nem emlékszem pontosan – nekem útba esik. Mert nekem akkor már volt egy kicsi, rozzant, öreg Opel kocsim – szükség volt rá, mert a háborúban megsebesültem, és nagyon keveset tudok járni.
Felhívtam tehát őt – Mérayt? Mátét? – telefonon, hogy megállok nála, fölveszem, beviszem. Miért, azt mondja, hova mégy? Mondom, a Parlamentbe. És most mit csinálsz? Mondom, öltözködöm. Azt mondja: tudod mit, ne! Mondom: ne? Azt mondja: ne! Mondom: jó. És kiderült, hogy Révai az utolsó percben kihúzott a listáról.

*

– Első házasságom? Nagyon fiatalkori: húgom legjobb barátnőjébe szerettem bele, kölcsönös, gyors, viharos, égig érő szerelem volt, Gönczy Flórának hívták, édesapja földbirtokos volt, és nagyon gyorsan elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Össze is házasodtunk, és rendkívül boldogan éltünk, két jómódú család összeadta a pénzt, kaptunk egy lakást, a lakást be is rendeztük. Négy évig tartott a házasság, és úgy ért véget, hogy feleségem beleszeretett az egyik testi-lelki jó barátomba, Pálóczi-Horváth György nevű író-újságíróba.
Velem minden olyan groteszkül szokott történni: ez éppen Erdély visszacsatolásával esett egybe, amikor engem mozgósítottak, és Fehérgyarmatra küldtek az alakulatommal, tábori kórházzal; készen álltunk a bevonulásra, és három hónapig ott vártuk azt a bizonyos belvederi döntést, amely végül is Észak-Erdélyt – elég nagy árért, de hát az árát csak később fizettük meg – Magyarországnak ítélte. Na most, miközben mi Fehérgyarmaton loptuk a napot, és vártuk az idő múlását, kaptam egy levelet a feleségemtől, hogy…
– …hogy c’est la vie?
– …hogy c’est la vie, amit ő úgy fogalmazott meg, hogy „…beleszerettem Bobiba” – ez volt Pálóczi-Horváth György beceneve –, „légy szíves, egyezz bele a válásba.” Hát ez derült égből villám. Szabadságolásról szó sem lehetett, én azonban elmentem a hadosztályparancsnokomhoz, Major vezérőrnagyhoz, megmutattam neki ezt a levelet, és ő rendkívül nagylelkűen azt mondta, hogy a futárgéppel hazamehetek, egy napot otthon tölthetek, és másnap futárgéppel visszajöhetek. (Hivatalos néven hadsereg-közvetlenek voltunk, ami azt jelentette, hogy mi a hadsereg vezérkarának voltunk alárendelve.)
Így hát futárgéppel hazajöttem, és megpróbáltam a barátommal és feleségemmel megértetni, hogy itt elhamarkodott lépésekről van szó. Ez nem sikerült, mert halálosan szerették egymást. Én rettenetesen összetörten visszamentem, dolgomvégezetlenül. Beadtuk a válópert, és barátságosan elváltunk. S elváltak Pálócziék is, akikkel különben sülve-főve együtt levő két fiatal házaspár voltunk.
Nem házasodtak össze, és a kapcsolat nemsokára véget ért. Mi a volt feleségemmel barátok vagyunk azóta is, de Pálóczival megszakítottuk a barátságot, úgyhogy én vele soha az életben többé nem találkoztam, csak tudom róla, hogy börtönben ült, 1955-ben kiszabadult, rehabilitálták, és utóbb kiment Angliába.
– És ezután te hosszasan szóló maradtál?
– Szóló maradtam, egy ideig külön laktam a Stáhly utcában, egy kétszobás udvari lakásban, egy Oravecz Lajos nevű aktív tiszt barátommal, és azután visszamentem a szülői házba.
– Itt, a Pasaréti úton mióta laksz?
– Itt most csak öt éve. Itt laktam tizenöt évig, a sarkon túl, a Gábor Áron utcában, a négyes számú házban, egy háromszobás lakásban, és amikor a második házasságom véget ért, akkor azt a lakást kettéválasztottuk, és lett belőle egy kétszobás, azt kapta a feleségem a két gyerekkel, és lett belőle egy kicsi garzon, az lett az enyém. Amióta újra megnősültem, és már nagyon kicsi lett az a lakás, akkor cseréltük el ezzel.

*

– Milyen gyakran jelentél meg a Szabad Nép-ben?
– Elég gyakran.
– És hogy kerültél azok közé, akik az írók közül a lap törzsgárdájához számítottak?
– Én abba nem kerültem bele. Én abba a gárdába tartoztam, a Szabad Nép-nél, amelyikbe Zelk, Déry, Karinthy Ferenc; akik tehát olyan íróknak számítottunk, kiket időnként föl lehetett kérni egy-egy irodalmi riport – elég felemás ez a megfogalmazás, de így nevezték ezt a műfajt, és tulajdonképpen elég határozott profilja volt! –, tehát irodalmi riport megírására.
– Ki volt a felkérő?
– Horváth Márton volt az, aki legtöbbször hozzám fordult, valami nagyobb esemény alkalmával megkért… Ő volt például, aki felszólított, hogy menjek Dunaújvárosba, pontosabban Sztálinvárosba, ahova le is mentem, lakásom is volt ott, két-három napokat töltöttem ott hetenként, a többit Budapesten, a családommal. Vagy elküldtek valamilyen érdekesebb eseményhez… Tardos Tibor is közénk tartozott, aztán Sarkadi Imre…
– Tardos Tiborról mesélte egyik kollégánk, hogy találkozott vele ekkoriban. Inotára küldték riportra, és ott meglátta Tibort vagy nyolc emelet magasban – s nem tudom, hány dioptriás szemüvegével –, az épülő, óriás hűtőtorony állványzatán, ácsszekercével a kezében egyensúlyozott nyaktörő módon. Tardos ugyanis ekkor egy ácsbrigádról írt riportot, és úgy érezte, hogy ez csak akkor lehetséges, csak akkor lesz igazi, ha előbb néhány hétig maga is ácsként dolgozik, velük él. Te azért ennyire nem ugrottál fejest?
– Amikor én Sztálinvárosba lejárogattam, belekezdtem egy regény írásába is, amiből négyszáz oldal készült el, részleteket publikáltam is már belőle, A Bónis család lett volna a címe, 1956-ban félbeszakítottam. Akkor egy kicsit a mérnök bukkant ki belőlem. Ami ott készült és épült, az azért monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár tovább terjeszkedik – ennek az egésznek volt egy óriási romantikája. Ugyanakkor, hogy alapvető tévedés volt az egész – mármint nemzetgazdasági szempontból –, azt mi nem tudtuk, az később derült ki, hogy nem oda kellett volna építeni, egy löszös fennsíkra, ahol minden háznak különleges alapozás kell. Ezt mi akkor nem tudtuk, hogy lehetett volna jobban és jobb helyre, másként építeni; és rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemetje, részben a java került ide, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemőholttesteket emelt ki a földből.
– Ez nem legenda?
– Ott voltam… Tehát itt a jó meg a rossz, a lelkesedés meg a teljes korrupció valahogyan úgy keveredett, hogy valamiféle aranyláz jellege volt az építkezésnek. És voltak nagy figurái, például Borovszky Ambrus, aki ezt annak idején beindította, és azt hiszem, mindmáig ott van, mindmáig a vezetője.
– A Szabad Nép-nél a Horváth Mártonon kívül te kivel voltál kapcsolatban?
– Gimes Miklóssal és Méray Tiborral, mint szerkesztőkkel.
– Kornai Jánossal?
– Ővele nem. Ismertem őt, de nem voltam szerkesztői viszonyban vele… Mentek tehát a kéziratok a Szabad Nép-hez, ahol azokat átvették, többnyire kijavították, úgy közölték.
– Milyen irányban javították?
– Természetesen pozitív irányban. Ami néha egészen szörnyű volt.
Emlékszem, egyszer megkértek, hogy csináljak valamit Rákosi hatvanéves születésnapjára. Elmentem Salgótarjánba, és elkezdtem érdeklődni, hogy ki él még abból az időből, amikor Rákosi ott 1919-ben csatát nyert – legalábbis az akkori történetírásban ez volt olvasható. Megadták egy nyugdíjas bányász címét, aki Salgótarjántól lakott négy- vagy öt kilométerre, bent az erdőben, egy parányi kis telepen, valami ütött-kopott kunyhóban. Ez a bányász valóban emlékezett Rákosira, valóban szép emlékei voltak róla, ezeket én szépen följegyeztem, a riportomban meg is írtam, a riport hitelét, szépségét, erejét ez adta meg, hogy a végére csillag alá odaírtam azt, amit magam körül láttam. Valami szörnyű emberi nyomorúságot, magányt és szegénységet. Hat szem krumpli volt a háznál – ezzel a mondattal fejeztem be a riportot.
Ez a befejezés szolgálta tulajdonképpen, amit a riportnak szolgálnia kellett volna: azt, hogy Rákosi Mátyás, aki akkor, ugye, a mi nagy tanítónk és mesterünk volt, milyen szeretetben él a nép szívében; még egy ilyen szegénységben élő ember is, tehát nemcsak a párttitkár és az igazgató tisztelik, hanem egy ilyen nyomorúságban élő ember is. Ezt azonban lecsípték a riportom végéről, és így lett az írás szabályos, amilyen akkoriban kellett; és így is jelent meg, azt hiszem, abban a kötetben, amellyel mi, írók, Rákosi hatvanadik születésnapját ünnepeltük és köszöntöttük.

*

– Az én családi felmenőim anyai ágon a felvidéki Pető család volt. Ők Nyitrától nem messze, Verebély nevű községben éltek, amit ma Vráblenak hívnak, és Csehszlovákiához tartozik. Itt nekik beláthatatlan idők óta virágzó ecetgyáruk volt… Már az érsekújvári állomáson, amikor az ember átszállt, ott volt a hirdetésük, ami így szólt:

Három régi szó:
Pető ecet jó.

Úgyhogy én már Érsekújváron hazaérkeztem egy picit. Innen aztán kis vicinális vitt el Verebélyre, ott volt ez az ecetgyár, amely máig emlékezetemben él: ahogyan Proustnak a madelaine idézi föl az ifjúságot, egy teába mártott sütemény. Ha én bárhol salátát kapok, aminek ecetszaga van, nekem rögtön a fiatalságom jut eszembe.
A nagyszüleimnek ott volt a házuk a gyár közelében – a községbeliek kastélynak hívták, hát azért nem volt ez olyan igazi kastély, csak egy nagyon szép udvarház. Ebben a kertes környezetben töltöttem egész ifjúságom minden nyarát, és még felnőtt koromban is sokszor mentem oda vakációzni, nyaralni… Ami nem városi tárgyú írást valaha is írtam, nincs nagyon sok, de azok mind ebből a környezetből születtek, innen merítettem emléket, élményt, ihletet.
– Mit csináltál ott? Volt annak előzménye, hogy később gyógyszerész lettél? Bogarakkal foglalkoztál, vagy inkább métáztál?
– Persze hogy métáztam. De ha már ezt kérdezed, valóban, ami nekem egész gyermekkoromon keresztül öröm és játék volt, az sokkal messzebb állt az irodalomtól, és sokkal közelebb állt a természettudományhoz. Hogy példákat mondjak, én akvarista voltam egész gyermekkoromban. Szenvedélyesen tenyésztettem halakat, ma is emlékszem a csodálatos nevükre, volt egy Xiphophorus nevű halam, amelyiknek hosszú, szivárványszínű farka volt; békám is volt, levelibékám, tarajos gőtém, ezeket mind szenvedélyesen etettem, figyeltem, könyveket bújtam a kedvükért. Habár szenvedélyes olvasó is voltam, már amennyire egy gyerek olvas, és amit olvas.
– Az akkor szokott gyerekirodalmat?
– Az akkor szokásos gyerekirodalmat, ami May Károly, Verne és Jókai volt. Azt a Jókai-sorozatot, amit ott látsz a polcon, azt én a tizenkettedik születésnapomra kezdtem kapni, mert akkor indult, és attól kezdve minden karácsonyra és születésnapomra tíz Jókai-kötetet kaptam, mert így jelent meg a sorozat. Jókait máig hallatlan csodálattal és szeretettel olvasom; bár ritkán jutok hozzá, hogy olvassam, de akkor mindig csodálom, és mindig elábrándozom rajta, hogy micsoda zsenit adott nekünk a sorsunk benne. Képzeletét és nyelvének elmondhatatlan gazdagságát és hajlékonyságát ma sem bírom úgy nézni, mint mindennapos írásművet, hanem mint valami rendkívülit.
– Meddig volt szabad kimozdulni a gyerekkori vakációk idején? A verebélyi „kastély” kertjének kerítéséig? A falu széléig? Vagy távolabb?
– Verebély félig magyar, félig szlovák község volt, teljesen magyarlakta környezetben, tehát a környező települések, falvak, azok színmagyarok voltak. Négy unoka verődött itt össze nyaranként, én és a húgom és Giza néni két lánya, s mi négyen óriási csavargásokat rendeztünk a környéken. És ami az itthoni környezetben, a mi családi helyzetünkben elképzelhetetlen lett volna, nekünk ott kizárólag parasztgyerekek voltak a pajtásaink. Nem is lehettek volna mások: egy ügyvéd lakott ott, egy orvos és egy patikus, ebből állt az értelmiség, és majdnem mind gyerektelenek voltak. Úgyhogy mi parasztgyerekekkel játszottunk, ami abban a szabadabb csehszlovák légkörben teljesen természetes volt, itthon viszont biztos kikaptunk volna, hogy miért barátkozunk ilyen gyerekekkel.
– A szülők tehát ezt nem tudták.
– Nem is igen volt ez téma. Természetes volt, hiszen nem volt más gyerek. Szüleim többnyire elmentek nyaralni, és leadtak minket a nagyszülőknél, mi rendkívül boldogok voltunk, és ők is megszabadultak tőlünk a nyári időszakra.
Az elemi elvégzése után a budapesti Piarista Gimnáziumba kerültem, ami akkor az egyik legjobb hírnevű iskolája volt az országnak, félig-meddig a Horthy-rendszer afféle káderiskolája; az onnan kikerültek közül igen sokból lett magas állású tisztviselő és vezető ember.
– Ez most az ELTE?
– Igen. Ami az iskolában számomra felejthetetlenül és máig ható érték maradt, az elsősorban az, hogy én egy olyan világban nőttem fel, amely tele volt nemzeteket gyűlölő uszításokkal, például a revíziós törekvések jegyében a szomszéd népeket gyalázó hangulatokkal – és ez a piaristáknál nem létezett. Ennek a szerzetesrendnek főleg Közép- és Dél-Európában voltak iskolái, nagyon sok országban. Tehát maga az a tény, hogy a mi tanáraink egy olyan szerzetesrend papjai voltak, amely nemzetközi, meghatározta, hogy a nevelés az uszító, másikat lebecsülő hangot soha nem ismerte, soha nem használták. A hazaszeretetnek ezt a tisztességes módját hordom a véremben azóta is, és ezt tőlük kaptam.
– Különösebb konfliktusok nélkül leérettségiztél?
– Kisebb konfliktusom volt: hetedikben megbuktam magyarból. Ami egy író múltjában elég csúnya szeplő. De nem valamiféle Adyt lobogtató, lázadó ügyben kerültem szembe a magyartanárommal, hanem kizárólag készületlenségem miatt buktatott meg – és különben is teljesen igaza volt…
Van valami, amit csak egy szerzetesrend tud nyújtani, és ez az, hogy a tanáraimnak semmi más dolguk nem volt, mint velünk foglalkozni. És bizony mi nagyon sok órát töltöttünk a mai ELTE Erzsébet-híd felőli részén – ott volt a rendház, és a Százéves étterem felé eső részén volt az iskola – úgy négyszemközt a tanárainkkal. Lelki vizsgálatot tartottak, segítettek, tanácsokat adtak, szüzességet fogadtattak velünk. Amit én be is tartottam tizennyolc éves koromig. Azt mondta a tanárom: „…Nem lesz szép fénye a szemednek, ha a bujaság bűnébe esel.” És én csakugyan tizennyolc éves koromban léptem át azt a határt, amit más normális gyerek jóval korábban át szokott lépni.
– Mikor gimnazista voltál, szó volt a szüzességi fogadalomról, akkor vallásos voltál?
– Igen.
– Mégis, mennyire?
– Annyira, hogy még ma is, ha nem is vallásos, de hívő léleknek vallom magam. Más szóval dogmákhoz, szertartásokhoz, egyházi struktúrákhoz sohasem kötődtem, legfeljebb annyiban, hogy át tudtam magam adni egy zenés mise szépségének, de hát ez az élmény mindenki számára nyitott. Családom se volt vallásos érzelmű, bár a karácsonyt és a húsvétot megünnepeltük.
– Voltaképpen miben érvényes ma is ez a gimnazista korból eredő hit?
– Jobb szó híján nevezzük annak, aminek az egyházatyák elnevezték: az eredendő bűnnek. Gyógyíthatatlanul bűntudatos alkat vagyok. Ennek eredete nyilván az a megszámlálhatatlan tilalom, mely a családba és később a társadalomba való beilleszkedésemet lehetővé tette. Minthogy e tiltások ellen lázadtam, sokszor megszegtem őket, és ezért mindig erőt vett rajtam az önvád. Ma is számon tartom jó néhány gyermekkori bűnbeesésemet.
– Ez másokkal is előfordul, de a legtöbben meg szoktuk találni – mire felnövünk – a feloldozást. Más szóval, ebből ki szoktunk nőni.
– Nekem ez nem sikerült, talán épp azért, mert író lett belőlem, tehát a morális mérlegelés a mindennapi kenyerem. Én a magam rossz lelkiismeretét – csak házi használatra – valahogy így értelmeztem: az ember a világegyetem legmagasabb rendű jelensége. Az tehát, hogy valaki – például én – emberi mivoltomban élhetem végig az életemet, adósságot jelent. Úgy is mondhatnám: embernek lenni föladat. És itt kapcsolok vissza a hit kérdéséhez. Elvben ugyanis léteznie kell egy olyan optimumnak, amelyben én – vagy más – tökéletesen végzi el a föladatát, s úgy él, hogy minden erejét, képességét, lehetőségét meg tudja valósítani a maga megnyugtatására és a világ hasznára. Ez az optimum persze sosem érhető el, legföljebb megközelíthető, s ettől válik emberfelettivé, transzcendenssé, és – az én esetemben – a bűntudat indítékává. Hiszek ugyanis abban, hogy van beteljesülés, egy erőinket felülmúló létezési mód, melyet hadd nevezzek – ismét jobb szó híján – Istennek. Ez talán az a feloldozás, amiről te beszéltél. Én viszont ehhez az abszolútumhoz képest mindig mínusz előjellel viszonyultam, s bár sokszor megpróbáltam törleszteni, erőimet sokkal gyakrabban szétforgácsoltam. Lehet, hogy maga az írás is valamilyen neki szóló részletfizetés, amivel megpróbáltam rendezni az adósságaimat. Erre mutat, hogy ha valamit írok, amivel többé-kevésbé elégedett vagyok, egy időre megszabadulok a lelkifurdalástól; azzal biztatom magam, hogy az írás Istennek tetsző cselekedet. Ennyiben vagyok hívő, de ebből is kiviláglik, hogy hitem nem ölt semmiféle antropomorf formát, nem hiszek a világ teremtésében, sem a lélek halhatatlanságában, csak egy emberfeletti szféra létezésében.
– Akkor azért egy nagyon liberalizált, „fellazult” vallási felfogás se igen tudná Örkény Istvánt hívőként elkönyvelni. A lélek halhatatlanságába és valamiféle személyes vagy általános istenségnek a létébe vetett hit-ezek talán alapvető követelmények, amikor ítélünk „elevenek és holtak felett”. De számomra ez egy elég távoli világ, miután énbennem egy kvázi, sőt hamarosan egy megfogalmazott, teljesen tudatos ateizmus nagyon korán kialakult, még kamaszkoromban, és azóta idegen tőlem még az erről haló töprenkedés is. Úgy érzem, hogy annyi fontosabb probléma van – legalábbis az én szememben – a földön, hogy ezzel igyekeztem nem foglalkozni, témaként sem, még kevésbé személyes, „egzisztenciális” kérdésként. Így hát itt nagyon faggatni se tudlak…
– Bonyolult a dolog. A modern fizikában nagyon sok nagy tudós, világhírű kutató van, aki hívő. A modern természettudomány, amiben én végül is felnőttem – Jeans, Eddington kora volt ez –, magában hordott már akkor, a molekuláris világ és a csillagászati méretek ismeretéből fakadóan, valamilyen emberfeletti szubsztanciát. Valamiféle törpeségtudatot, amely maga fölé valamit vagy Valakit feltételez. Hogy ezt ki minek nevezi, istennek vagy minek, ez már, azt hiszem, inkább csak elnevezés kérdése.
– Osztálytársaid közül volt-e valaki, akinek a neve ismerős lehet?
– Velem együtt végzett, egy időben érettségizett Boldizsár Iván, Thurzó Gábor, Hegedűs Géza és a Londonban élő Szabó Zoltán, a Cifra nyomorúság és a Tardi helyzet írója.
Részben azonos, részben párhuzamos osztályban.
Hadd térjek vissza még valamire, ami abból eredt, hogy szerzetesi iskola volt. Minden állami iskolában, már úgy értem, ahová a polgárság a gyerekeit íratta, mindenki jómódú, jó nevű, előkelő polgári család sarja volt. A papoknál más volt a helyzet. Ide fölvettek paraszt- és munkásfiúkat is, legfőképpen azzal a szándékkal, hogy utánpótlást neveljenek maguknak. Nagyon sokan, akikkel én együtt jártam, később valóban paptanárok lettek. Szóval minálunk a demokrácia alapelv volt, amint előbb idéztem is, ami a Horthy-korszakban meglepően ritka tünemény volt… Ebben az értelemben is az ország egyik reprezentatív iskolája voltunk, talán még a bencéseknél lehetett valami hasonló.
Szerencsém volt a gyermekkoromban azzal, hogy apám, aki tősgyökeres polgárnak vallotta magát, sőt a Horthy-rendszer híve is volt, hallatlanul büszke volt arra, hogy ő magyar királyi kormányfőtanácsos, és méltóságos úri címet visel. Mindenkitől meg is követelte, hogy így címezzék. Ez viszont belőlem egyszer és mindenkorra kiölt mindenféle cím- és rangkórságot. Stefan Zweig írja valahol nagyon szépen – persze, Freud nyomán –, hogy a természet a gúny tövisét oltja a fiúba az apja hajlama ellen. Szóval én kigyógyultam mindenféle sznobizmusból, mindenféle előkelősdiből, luxusból; mindezt nevetségesnek tartva indultam neki az életnek.
– Akiket te említettél az osztálytársaid közül, valakivel valamennyire már csoportot alkottatok? Volt ahhoz hasonló, ahogy Karintly Gáborék, Devecseri Gáborék már diákként csoporttá szerveződtek?
– Hogy kiben mikor született meg az a vágy, hogy íróvá legyen az említettek közül, azt nem tudom. De az, hogy mi, akiket most felsoroltam, barátok voltunk; sőt mind a mai napig a legtöbbel baráti viszonyban vagyok, valamit mutat: hogy közös volt a gondolkodási szféránk, közösek az olvasmányélményeink. Érettségi után, erre is emlékszem, Boldizsár Iván a Névtelen jegyző című lapot alapította, én a Keresztmetszet-et; kétségkívül elkezdődött kialakulni pályaválasztásunk, bár ezt énnálam késleltette, hogy két diplomát is kellett közben szereznem.
– Gimnazista korodban az akkori modern irodalmat olvastad?
– Igen. És a külföldit is.
– És kaptál erre tanári biztatást, vagy az iskola maradt a klasszikusok megismertetésénél?
– Egymástól kaptunk könyveket, könyvcímeket.
– Magyarból említetted a malőrt. Természettudományi tárgyakból viszont vitézkedtél, a gyerekkori hagyománynak megfelelően?
– Jórendűen érettségiztem; talán jobban helytálltam természettudományból, mint egyébből.
– Mi volt a közvetlen oka annak, hogy 56 után szilenciumot kaptál? Miben vettél részt?
– Én voltaképpen nem nagyon sok politizáló gesztusban vettem részt. De tagja voltam az írószövetség akkori kibővített elnökségének, és azok közé tartoztam ott, akik úgy számítottak, mint az 56-os események egyik előkészítője.
Tulajdonképpen három olyan írás volt, amely ezt a tömegmozgást – mely persze sokkal mélyebben és régebben kezdődött – elindította. Háy Gyula cikke: Miért nem szeretem Kucsera elvtársat, Kuczka Péter Nyírségi Napló-ja és az én, az Írószövetségben felolvasott, majd az Irodalmi Újság-ban közzétett cikkem, melynek Írás közben volt a címe.
Én akkor sokat jártam le a mai Dunaújvárosba, az akkori Sztálinvárosba, és azt az írói riadalmat és kétségbeesést próbáltam kifejezni, hogy mennyire elszakadtunk az ország sorsától, és valami olyasmit próbáltam bizonyítani, hogy szakadék van a nép és a párt között, és ezt az íróknak kellene áthidalniuk. Tehát ez egészen világos szembenállás volt az akkori irodalompolitikával és politikával, s így kerültem tehát én az 56-os eseményekbe. Majdnem valamennyien bent laktunk akkor az Írószövetségben.
Közben nagyon sokat tulajdonképpen mégsem tevékenykedtem, mert akkor is inkább azt gondoltam, hogy írni kell. Írtam is, egyetlen cikkem jelent meg az Igazság című rövid életű lapban, melyben az eseményektől föllángolva Budapest hősiességét dicsőítettem. De korábban például nem voltam jelen a Petőfi-körben, nem elvből persze, hanem mert akkor egy alkotóházban dolgoztam, s onnan nem jöttem föl Pestre.
Az október 23-i felvonuláson persze már ott voltam, és attól kezdve részt vettem, ahogy mondják, a közügyekben. Én tehát, amikor megcsinálták az írók 1956-os számláját, úgy álltam ott, hogy nem volt túlságosan nagy a bűnlajstromom. Azok között a volt kommunista írók között voltam, akik az első számvetéseknél úgy szerepeltek, mint akikkel el lehet kezdeni az együttműködést, mint akiktől várják, hogy újra megszólaljanak. El is hívtak egy ezzel kapcsolatos megbeszélésre.
– Volt kommunista? Akkor nyilván a párttagság úgy szűnt meg, hogy nem léptél be az MSZMP-be?
– Pontosabban a helyzet az volt, hogy engem már korábban párttagból visszaminősítettek tagjelöltté, a tagkönyvrevízió alkalmával. Így nekem nem vászonból, hanem papírból volt a tagkönyvem. Amikor érdeklődtem ennek oka felől, hogy miért minősítettek vissza, azt mondták, hogy egész írói magatartásomban keressem a hibát, próbáljam javítani a párttal való kapcsolataimat, és akkor semmi baj nem lesz, újra párttag leszek. De erre már nem került sor.
Ott voltam tehát egy megbeszélésen az irodalmi élet újraindításáról. Ekkor Déry, Zelk, Háy és Tardos már ültek, és teljesen bizonytalan volt a sorsuk. S akkor nekem egy szóharcom támadt akörül, hogy tárgyalhatunk-e mi egyáltalán egymással addig, amíg írók hónapok óta börtönben vannak, anélkül hogy vádirat lenne ellenük. Később azután megvoltak a perek, elítéltek kit ennyire, kit annyira, ezt ma már mind ismerjük; Déry és Zelk itthon maradt szabadulása után is, Háy és Tardos kiment… Akkor még, mondom, minden bizonytalan volt, cseppfolyós, és én egyrészt nem tudtam nem szóvá tenni a sorsukat, másrészt ebben a helyzetben képtelen voltam – amit pedig elvártak tőlünk – önkritikát mondani vagy közzétenni.
S ekkor egyszer csak elfogyott körülöttem a levegő. Ez 57-ben kezdődött, odáig még vígan közöltek engem, hiszen nem is voltam hivatalosan letiltva; nem is tudom, hogy ilyen letiltás egyáltalán létezett-e. Hanem, gondolom, minden szerkesztőt, aki engem közölt, jól letolták ezért. Ennek hamar híre ment, és így találtam magam feketelistán. Aztán megjött a Szépirodalmi Kiadó-tól a felmondólevél – persze, a minisztérium utasította őket erre –, és kérték, hogy ne járjak be ezután a kiadóba. Amikor fordítást próbáltam kérni, szerkesztést, kontrollszerkesztést, azt sem kaptam; szóval, semmi jövedelmem nem volt.
Ekkor írtam Aczél Györgynek egy levelet, amelyben az volt, hogy irodalmi munkásságomból megélni nem tudok, mert nem jelenhetek meg; kértem, hogy megpróbálok gyárban elhelyezkedni, de semmi kilátásom sincs, hogy egy gyárba fölvegyenek azzal a priusszal, hogy én 56-ban isten tudja, miket vittem végbe – adjon egy levelet, amelyet annak a gyárnak a személyzeti osztályán, ahol felvételt kérek, bemutathatok. Erre ő válaszolt, hogy írjam meg, melyik gyárba akarok menni, s oda ő meg fogja írni, hogy ajánlja a felvételemet. Én az egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárat választottam, mert egy minisztériumi főmérnök ismerősöm oda beajánlott.
Itt szó nélkül föl is vettek – persze, megkapták Aczéltól az ígért levelet –, és beosztottak az úgynevezett orvostudományi osztályra, amely jórészt a készülő gyógyszerek bevezetésével, terjesztésével, ismertetésével foglalkozott, tehát a feladatnak magyarán szólva propaganda jellege volt, orvospropagandát, tudományos propagandát folytattunk. Itt dolgoztam öt évig. Hát itt rettentően furcsa helyzetem volt, mert a gyárvezetősége roppant gyanakvással nézett rám, figyelték a lépéseimet, próbáltak tájékozódni a beszélgetéseimről, viszont a munkások között, ha lejártam az üzembe, nagyon jól éreztem magam, bizalmukba fogadtak.
– Ez a bukott embernek szólt, az írónak – vagy mind a kettőnek?
– Akkor ez a bukott embernek szólt. Hiszen akkor én még messze voltam a mai népszerűségemtől; ők egy sort sem olvastak tőlem, azt, hogy író vagyok, éppen csak tudták. Ők a bukott embert látták bennem, az 56-ban bukottat, aminek a körülményeit, az indítékait persze nemigen értették, és valami romantikus hátteret képzeltek mögé.
– A munka tulajdonképpen nem mérnöki volt?
– Nem volt szigorúan véve mérnöki, tehát nem a gyártásban vettem részt. De azért igen nagy szükség volt hozzá arra, amit tudtam vagy kellett volna tudnom. Újra beleolvastam magam a szakmámba, napokat töltöttem minden héten az Orvostudományi Egyetem könyvtárában, hogy régi ismereteimet felfrissítsem.
– Ez a munkahely, ez az elfoglaltság tehát nem volt és nem is lehetett szinekura.
– Itt komolyan melózni kellett. És én egész emberként melóztam is, jó néhány évig; egészen addig, amikor elkezdtek ismét írásaim megjelenni. Pándi Pál volt az, aki megtörte a jeget, aki először közölt tőlem újra, amiért én máig is nagyon hálás vagyok neki.
– Hogy érkezett erre a jel? Hogy ismét lehetne publikálni?
– Úgy kaptam a jelet, hogy én minden évben beadtam egy kötetet a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, és minden évben visszakaptam. Minden évben vagy minden két-három hónapban beadtam egy-egy írást egy-egy folyóirathoz, amit ugyancsak szépen visszakaptam, nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, hogy ebben a pillanatban ez az írás nem felel meg nekünk, de kérünk, hogy később is gondolj ránk. Mindig ilyen udvariasan és kedvesen, de minden visszajött.
– Ezek közben, folyamatosan készült írások voltak?
– Igen. Akkor írtam az első egyperceseket, kísérleteztem velük; de persze nemcsak ezeket. Állandóan írtam.
– Mikor maradt erre időd? Mikor lehetett írni?
– Este. És nem sokat. A gyár nagyon messze volt, másfél óra utazás oda, másfél óra vissza; fél hatkor kellett kelni, hogy kiérjek időben. Elég fáradt voltam, de azért csináltam, amit tudtam. Az akkori lelkiállapotomat különben a Niagara című novellám fejezi ki.
Pándi tehát elsőként nem adta vissza, hanem közölte egy hozzá küldött írásomat. Ez persze aligha lehetett az ő egyéni elhatározása – amiért tehát hálás lehetek neki, az az, hogy interveniált ügyemben. És kedvező választ kapott. Ekkor a gyárban egy kicsit lazítottam. Ez már az ötödik évben volt. Szerencsére olyan beosztást kaptam ebben az utolsó évben, hogy nem kellett reggel blokkolnom, mert rengeteget jártam kórházakba, ahol a mi gyógyszereinket vizsgálták, kipróbálták. Tehát nem is lehetett teljesen kötött a munkaidőm, és én akkor egy kicsit elloptam az írás számára gyári munkaórát is.
– Ahhoz viszont nagyobb elszánás kellett volna, hogy teljesen hátat fordíts a biztonságos egzisztenciának…
– Ez kettőnkön múlott. Egyrészt, hogy én kezdtem – ha még csak szórványosan is – megjelenni; másrészt ők észrevették, hogy az én munkám nem a régi. És megkérdezték, hogy mi lesz. Vagy dolgozom megint szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással, vagy… És én azt mondtam, hogy vagy… de egy fél év után. Addig az írói egzisztenciámat újra meg tudom teremteni, és fél év múlva megválok a gyártól. Így is történt. És a gyár vezetősége – amit nem is csodálok – némi megkönnyebbüléssel tekintett utánam. Számukra kétes értékű megtiszteltetéstől szabadultak meg távozásommal…
– Akkor már volt remény, hogy újra megjelenjék Örkény-kötet?
– Igen, akkor Illés Endre, akivel volt is egy szerződésünk az öt év alatt, már lehetőséget látott arra, hogy könyvem is megjelenhessék. S a Jeruzsálem hercegnője című gyűjteménynek elég jó fogadtatása volt.

*

– Az első darabomat hadifogságban írtam, ez volt a Voronyezs. Semmi színpadi ismeretem nem volt – nem is nagyon jártam színházban régebben, most se nagyon szeretek színházba járni –, minden gyakorlat nélkül vágtam bele az írásba.
– Akkor nem azért írtad, mert a tábori élet színjátszásra adott lehetőséget, könyvkiadásra nem?
– Nem. Én azt már haza írtam. Tudtam, hogy egyszer hazakerülök, de ezt is betiltották. Várkonyi Zoltán akarta bemutatni a Művész Színházban, ez volt az egyik legjobb színházunk a háború utáni időkből, és azzal az indoklással tiltották be, hogy az elképzelhetetlen és megengedhetetlen, hogy egy szovjet tanítónő beleszeressen egy magyar őrmesterbe.
– Ez a koalíciós időben volt?
– 49-ben, a fordulat éve körül.
– Ki tiltott be akkor egy darabot?
– A párt. Antal Helén tiltotta be. Ő volt akkor a párt kulturális osztályvezetője. Attól kezdve én, ha írtam is színpadra, csak kenyérkeresetképpen, hogy valami pénzhez jussak. Sőt, színházi dramaturg lettem, megint minden színpadi szakértelem nélkül, előbb a Pesti Színházban, amely akkor Egri István tulajdona volt, mert még mindig magántulajdonban voltak a színházak…
– Hogy jutott Egri István eszébe, hogy Örkény Istvánt hívja dramaturgnak?
– Nem tudom. Erre egyszerűen nem tudok válaszolni. Hívott, és én nála voltam dramaturg, aztán amikor megalakult az Ifjúsági Színház, oda kerültem.
– …Mit csináltál Egrinél?
– Én mint dramaturg általában semmit nem csináltam. Rájöttem, ez az egyetlen helyes módja dramaturgnak lenni; most aztán, amikor a feleségemet látom egész nap dolgozni – nagyon csodálkozom…
– Ez már egy más korszak…
– Persze, ez már egy másik kor, egy másik nemzedék… Nagyon keveset csináltam, nagyon keveset is fizettek. Nem volt egy jól fizető állás. Darabokat olvasgattam, külföldi és hazai darabokat ajánlottam előadásra. Végül három színháznál is voltam dramaturg, Egrinél, az Ifjúsági Színháznál, amely már szocialista létesítmény volt, és aztán a mai Vígszínház épületében, a Néphadsereg Színháza címen működő Vígszínháznál. Ott aztán egyszer az igazgató rájött, hogy nem csinálok semmit, és kidobott.
– Ez főállás volt?
– Más állásom nem volt. A Néphadsereg Színháza után egy darabig szabadúszó voltam, majd elszegődtem a Szépirodalmi Kiadóhoz külső lektornak. Szerződéssel, amit 1956-ban bontottak fel.
– Mióta élsz jómódban?
– Nem nagyon régóta. Gondolom tíz éve.
– És ezt a Tóték hozta?
– Igen.
– A hazai vagy a külföldi?
– Csak a hazai. A külföldi, az pénzben nagyon keveset jelent. Bármekkora siker is, az, mire ideérkezik, már kicsi összeg; a hazai előadásokból a különböző darabjaim hazai előadásaiból élek tulajdonképpen.
– A Tóték elég nagy számú szovjet előadása se jelentett komolyabb summát?
– Teljesen pontosan meg tudom mondani. A Tóték-at huszonegy szovjet színház játszotta, túlnyomórészt sikerrel, és tizenhétezer forint volt a honorárium. A szovjet színházak egy és két százalékot fizetnek a bevételből (nálunk tíz-tizennégyet), és ezt az egy vagy két százalékot is a fordítóval felezi az ember. Ebből még lejön az adó itt, az adó ott, Jogvédő itt, Jogvédő ott. Külföldi előadásokból nagyon ritkán jön be komolyabb pénz.
– A nyugatiak? Korrektül fizetnek és keveset?
– Korrektül fizetnek, és keveset.
Most óriási siker Washingtonban a Macskajáték, ez többet fizet; nagy siker volt, de csak negyvenszer játszották, mert ez egy olyan repertoárszínház, ahol egy évben öt bemutató van, és negyvenszer megy folyamatosan egy előadás; itt is olyan irtózatos levonások vannak, hogy… Zsuzsikám, mennyi is maradt a washingtoni Macskajáték-ból forintban?
– Az itteni adót is levesszük?
– Most egyelőre az, ami adó nélkül jött be.
– Negyvenezer.
– Negyvenezer, ebből még levon négyezret a Jogvédő, irodalmi alap, adó; úgyhogy ebből a negyvenből én kézhez fogok kapni huszonöt ezret.
– Ki von le többet, Amerika vagy Magyarország?
– Amerika. Ott harminc százalék az adó, rögtön, tíz százalék az ügynök, fele a fordító – szóval marad a dicsőség…
Kizárólag itthon megjelent könyveimből és főképp az itthon bemutatott darabjaimból tudtam tíz évvel ezelőtt a mindennapos gondokból kimászni. S akkor egy egyszobás lakásból egy kétszobásba menni.
– Tudtommal nyaralód nincs.
– Van egy szobám egy hatvanlakásos társas üdülőben, Csopakon, nagyon szeretjük.
– Mennyit vagytok ott?
– Két hetet. Mert az egész család ellepi. Stafétában nyaral mindenki.
– Itt akkor nyilván az is számított, hogy a darabjaidat többnyire átvette több vidéki színház is.
– Szóval a haza tart el engem, nem a külföld.

*

– Második feleségemet Nagy Angélának hívják. Ővele úgy ismerkedtem meg, hogy valamit írtam, és beutalást kértem és kaptam Galyatetőre, illetve Mátraházára, a MÁV Üdülőbe. Ott dolgoztam két hétig. Ő is ott nyaralt az édesapjával, s akkor ebből szerelem, aztán házasság lett.
– MÁV-jogon nyaralt ott?
– Nem, ő sem MÁV jogon. Az apja gyárigazgató volt, a Magyar Betűöntő igazgatója. Tehát ott ismerkedtünk meg…
– Hányban?
– 49-ben.
– A papa munkásigazgató volt?
– Nem. A papa parasztgyerek volt, de már Horthyék alatt igazgatója volt a gyárnak, és olyan kiváló szakember volt, hogy meg is maradt a helyén. Ebből nagyon hamar nagy szerelmi házasság lett, amely tíz évig tartott. Két gyermekem ebből a házasságból született. Aztán elváltunk, majd volt feleségem hamarosan férjhez is ment. A gyerekek nála maradtak, nála nevelkedtek.
– A gyerekek mennyi idősek, és mi lett belőlük?
– A lányom huszonkilenc éves, Angéla a neve, mint az anyjának, és vágóasszisztens a televízióban. A fiam huszonnégy éves, bölcsész, szociológia-történelem-népművelés szakos.
– Zsuzsával hol jöttetek össze? A színházi életben?
– Ungvári Tamás egyszer eljött mihozzánk Zsuzsával együtt – még akkor nem bomlott fel előző házasságom –, és én ott rögtön, csendben beleszerettem. Zsuzsikám, melyik esztendőben kerültünk mi össze?
– 58-ban.
– 58? Igen. Szóval a legnehezebb időben. Csukd be az ajtót, drágám. Köszönöm. Ő akkor bölcsész volt, magyar-német szakon, és már akkor a Vígszínházban, bölcsész korában, amolyan fizetés nélküli gyakornok volt a dramaturgián, ahol azután meg is maradt. Most már ő vezeti a Vígszínház dramaturgiáját.
Minden percre emlékszem; látom Zsuzsát kilépni Boráros téri házuk kapuján, látom, amint beülünk egy olcsó, Práter utcai kiskocsmába, ahol két kisfröccsöt rendeltünk – hiszen pénzem úgyszólván csak véletlenül volt azokban az években. Életem fordulópontja volt az a találkozás; a létezés mélypontján egy újjászületés kezdete. Talán ezt ünnepli meg, példás működéssel, rossz memóriám.
Mit mondhatnék erről a húsz évről? Van-e egyáltalán mondanivalónk a boldogságról? Bajainknak sokkal alaposabb ismerői vagyunk, mint örömeinknek. Például, ha betegek vagyunk, milyen dicséretes pontossággal tudjuk felsorolni tüneteinket! Az egészségünkről viszont csak azt közölhetjük a világgal, hogy nincs tünetünk. Én is, ha valakit érdekelne, precízen ki tudnám elemezni, hogy két elromlott házasságomnak ki volt az elrontója, mikor, miért, hogyan, de alig találok magyarázatot arra, hogy a harmadik mitől lett ilyen jó.
Talán épp attól, hogy összetartozásunk első évei egybeestek elnémítottságom éveivel. André Gide írja valahol: „Mióta nem embereknek beszélek, sokkal jobban fejezem ki magam. Többet ismertem meg így az élet titkaiból, mint amennyire mestereim valaha is tanítottak.” Van egy kis túlzás ebben; az elnémított író is embereknek beszél – igaz, hogy nagyon kevés embernek. Néha talán csak egynek.
Hiszen minden írónak van egy „első olvasója” (legtöbbször éppen a felesége) – aki egyúttal az első visszacsatolás is, az első értékmérő és az első mérce művének hatásfokáról. Találkozásunk ebben is szerencsés volt; nemcsak a házasságunk lett sikeres, hanem a munkatársi viszonyunk is. Az én írói magamra találásom naptárszerűen egybeesik a Zsuzsára találásommal, minden találkozónkra neki vittem el – mint hogy virágra nem tellett – egy-egy Egyperces novellá-t, s ezeket együtt vitattuk meg. Minden groteszk mű olyan vasúthoz hasonlít, mely csak egyetlen sínen fut; a kisiklás veszélye, a rendes vasutak forgalmához mérve, sokszoros. Akkor is, azóta is ő segített elhárítani ezeket a baleseteket; így tehát nagy szerepe van abban, hogy az írói „holt idő” munkában minőségi változást tett lehetővé.

*

– Egészen korán, majdnem gyerekkoromban kezdtem megszeretni az olvasást. Es azon az irodalmon, ami akkor kínálkozott, és a fiatalságnak kezébe adták: Verne Gyulán, May Károlyon növekedtem én is. Két nagy írói élményem is tulajdonképpen még egész fiatalon ért. Tizenkettedik születésnapomra jelent meg a centenáriumi Jókai-kiadás első tíz kötete, és akkoriban jelent meg Petőfinek a Voinovich-féle kiadása is, amit azóta is a legjobb Petőfi-könyvnek tartok, és máig is nagy szeretettel olvasok. Jókaitól és Petőfitől tulajdonképpen nem szakadtam el soha. Pontosabban szólva Petőfi nekem akkori, félig gyerekfejjel még óriási élményt jelentett, aztán később valahogy elfelejtettem őt szeretni, és hogy újra visszataláltam hozzá, azt – mint annyian mások – Illyés Gyula Petőfi-könyvének köszönhetem.
Újra és egészen másképp tanultam meg olvasni és ismerni őt, és mind a mai napig, különösen az utóbbi húsz-harminc évben a prózája, mely ott van a fekhelyem mellett, állandó üdülésem, örömöm, csodálkozásom, része az életemnek. Egyszer már írtam is valamelyik visszaemlékezésben, hogy a Petőfi-szituáció tulajdonképpen minden művésznek álma lehet csak, mert egy író számára, az optimális körülmények olyan összefutása volt, ami oly ritka, hogy talán soha még egyszer ilyen töménységben és tisztaságban nem fordul elő a világirodalomban. Az ő magabiztosságát, az ő elhelyezkedését a világban, az ő türelmetlenségét és ugyanakkor megértését szerettem volna mindig utánozni, követni.
Ha pedig most arra a kérdésre kellene felelnem, hogy kihez vonzódtam, ki hatott rám, ez, mint mindenki mással, velem is úgy történt, hogy érzelmi hullámok és hullámvölgyek követték egymást, szoros odatartozás, szoros követés, nagy gyönyörködés valakiben, akiből később kikopik az ember, aki később kikopik az emberből. A hűségnek itt mások a fogalmai, mint a házasságban.
Az én első nagy irodalmi élményem, ilyen tekintetben első írói mesterségem voltaképpen Márai Sándor volt. A fiatal Márairól beszélek, a Zendülők, a Bébi vagy az első szerelem, a Csutora és a Kassai polgárok írójáról, és nem a késői Márairól, aki bőbeszédűvé vált, és számomra úgyszólván élvezhetetlen, kivéve egy utolsó könyvét, amely véletlenül a kezembe került. Márai a magyar prózában valami újat hozott. Talán nem vagyok túl merész, ha azt mondom, hogy neki is sikerült egy szintézis; az, amit Illyés a lángész mértékével csinált meg, mert hiszen ő még ráadásul az ősnyelvből, a paraszti televényből lépett át és lépett oda-vissza Párizs és Ozora között. Márai ugyanezt a polgárságból indulva csinálta meg, Kassa és Párizs között. Fiatalkori prózája hallatlanul pontos, kifejező, láttató; valami új volt a magyar leíró prózához képest, esszéisztikusabb jellegű próza volt, ami nekünk akkoriban nagyon nagy újdonságot jelentett.
A múló szerelmekről is néhány szót szeretnék mondani. Az első nagy fellobbanásom Ady költészete. Emlékszem, tizenkét éves koromban olvastam el A disznófejű nagyúr-at – mindenesetre szerencsém volt, hogy egy okos barát elmagyarázta nekem ennek a versnek az értelmét, akkor tudtam meg, hogy mi a szimbolizmus, akkor értettem meg, hogy a költészet nemcsak a közvetlen valóságot fejezi ki, összetettebb, árnyaltabb, visszhangosabb szobákban szólalnak meg a versek, mint ahogy a próza szól, és akkor valósággal megmámorosodtam Adytól. Ez a szerelem is elmúlt, később újra visszajött, és ilyen múló szerelmeim nagyon sokan voltak.
József Attilánál a személyes ismeretség is nagyon sokat tett, hogy megszeressem. A fénykorában ismertem meg, de hogy én őt teljes költői nagyságában felismertem volna, azt nem merem állítani. Sőt, még vannak olyan kínos emlékeim is, hogy a Szép Szó-nál József Attila mellett volt egy költő, Horváth Béla nevű katolikus, antifasiszta költő, akinek hallatlan zengésű verseit én néha egyenrangúnak éreztem József Attiláéval. Ilyenek az optikai csalódások. Bár Horváth Béla nem volt rossz költő, csak hát persze József Attilához nem lehet őt mérni.
Ahogy az írásra Márai tanított meg, úgy merném mondani, hogy a gondolkodásra Németh László. Ezt ismét nehéz felidézni, ezt a hatást, ennek elementáris erejét, most, amikor Németh László már nem él, és itt van előttünk lezártan a műve. De én őt is statu nascendi éltem meg. Emlékszem még arra a napfényes délelőttre, 1932 lehetett, amikor a Kossuth Lajos utcába sétálva megálltam az Egyetemi Könyvesboltnál, amely ma is ott van a régi helyén, és a kirakat üvegéhez egy gumidugóval „odaragasztva” egy folyóiratot láttam, amelynek szerkesztője és írója egy személyben Németh László volt. Ez szemet szúrt nekem, mert hiszen mások szoktak szerkeszteni, mások szoktak beleírni; bementem, megvettem; így lettem a Tanú-nak első számától olvasója és hű előfizetője és azóta is Németh Lászlónak tanítványa. Ő akkor nekünk, magyar fiataloknak egyetlen gesztussal nyitott ajtót-ablakot a világ kultúrája felé. Olyan újdonságokat hozott számunkra a filozófiában, tudományban, irodalomban, irodalomtörténetben, és egy olyan újraértelmezését adta a klasszikusoknak, ami nekünk olyan mélyen az agyunkba vésődött, hogy azt szoktam néha mondani fiatal írótársaimnak ha ők mitőlünk, tehát az idősebb nemzedéktől valamit tanultak, akkor azt közvetve Németh Lászlótól tanulták, mert egész nemzedékünket Németh László gondolkodásmódja befolyásolta, irányította és tanította.
De nemcsak a gondolkodó Németh László hatott rám, hanem a stiliszta is. Magyar nyelven esszét – őelőtte – ilyen vibráló, magas feszültségű, fel-felszikrázó prózában még nem írt senki. Ez persze csak az esszé műfajában volt az ő magántulajdona, hiszen a mi prózairodalmunk – a kivételeket kivéve – Pázmánytól Krúdy Gyuláig, Illyésig, Füst Milánig és Déryig ezen a pompás, barokk, metaforákban gazdag prózában íródott. Az ő stílusformáik persze merőben különböző, egymással össze nem téveszthető, egyszemélyes remeklések, és már az is vakmerő általánosítás, hogy én ezt magyar barokknak nevezem, mert voltaképpen csak egy közös vonásuk van: az, hogy tudatosan vagy ösztönösen, de mindenáron különbözni akarnak az utca nyelvétől, vagyis az élőbeszédtől. Épp Németh László fejtegeti egy tanulmányában, hogy a színpadon a köznapi társalgás fordulatainak nincs művészi értékük; a dráma akkor születik meg, amikor az író szólal meg, a maga párbeszédekbe tördelt, de minden szokványtól mentes, saját és sajátos dialektusán. Voltaképpen az egész Nyugat-nemzedék jelszava az volt, hogy „vagyok – mert különbözöm” – és nemcsak írótársaimtól, hanem olvasóim beszédmódjától is. Ez persze nemcsak Osvát követelése volt, hanem voltaképpen Kazinczy hagyománya, és valóban, nagyregényeink és nagy becsértékű novelláink közös anyanyelve a díszített próza.
Én a kezdet kezdetén egy másfajta hangütéssel próbálkoztam; mindjárt a hétköznapi beszéd „kopott” szavaival szólaltam meg. Később azonban én is belekerültem a mi „barokkunk” vonzáskörébe – hogy is tudtam volna ennek ellenállni? Gyönyörű próza ez, képi gazdagsága kifogyhatatlan, nagy perceiben a lírától már csak a sorok tördelése különbözteti meg. Illyésnek – például – úgyszólván minden mondata remeklés, mely nyelvünk nem is álmodott lehetőségeit valósítja meg, olyan szórendi (vagy szóhasználati) meglepetéseket produkál, hogy az olvasó lélegzete is eláll. Nagy vonzása volt ennek, nem is mindig tudtam ellenállni a csábításnak. Kedvet kaptam a díszítéshez, a feszített vasbetonhoz hasonló, váratlan és valószínűtlen mondatszerkesztéshez; hosszú évekig próbálkoztam, de aztán fölhagytam vele. Rájöttem, hogy nem nekem való.
Ha nem akarom magamat elveszíteni, vissza kell térnem az én Márai és Kosztolányi ihlette kezdéseimhez, tehát egy nem díszített, kartéziánus, szikár és lecsupasztott tőmondatokra épülő prózához, mely a bő vízű és életerős barokk mellett irodalmunknak egy vékonyan csörgedező, de azért eleven és legalább a testemre szabott kifejezésmódja. Ennek az én hazatalálásomnak első stációja az a nagy reveláció volt, amikor fölfedeztem Petőfi prózáját. Micsoda könnyedség, oldottság, játékos perfidség és perfid játékosság! Milyen egyszerű, természetes, kopottnak látszó és mégis hatásos fordulatok! Végre én is találtam valakit, egy vitathatatlanul nagy tekintélyt, akit ősömként tisztelhettem. Krúdy és Füst Milán vagy Giraudoux és Proust helyett most már nekem is volt kire hivatkoznom.
Igaz persze, hogy nemcsak az Úti levelek ajándékoztak meg elég önbizalommal, hogy vállalni merjem azt, amire képes is vagyok, hanem ennél nyomósabb események is.
Hosszú éveken keresztül nagyon sok novellámat írtam a barokkos, díszítő, ornamentikus prózában, míg életemnek egyik sorsfordulóján, 1956 körül, az 1956-ot követő években tértem vissza az eredeti kiinduláshoz, a Tengertánc prózájához. Nemcsak a díszítésről mondtam le, hanem minden olyan különösségről is, ami vonzza a szemet, és megpróbáltam a kifejezést a közhelyekig redukálni. Én nem osztom azt a nézetet, amely most nálunk meglehetősen népszerű, hogy a közhelyek használhatatlanok, mert elkopnak. Ebből én csak annyit ismerek el, hogy elkopnak. Nem ismerem el, hogy használhatatlanok.
A közhely évezredes kristályosodási folyamatnak az eredménye. Alapvető igazságokat, meglátásokat, tapasztalatokat fejez ki, és okossága, használhatósága azon múlik, hogy hogyan mutatjuk fel, milyen közegben szerepel. Tehát mihelyst én egy közhelymondatot szituációba helyezek, abban a pillanatban az a mondat szikrázik, élni kezd, hatni tud, jelent valamit, mond valamit.
A tréfa kedvéért mondok egy példát. Az, hogy Hogy vagy – az minálunk már úgyszólván semmit nem jelent. Annyi értéke van a társalgásban, mint az angolban, ahol a How do you do? a Jó napot helyettesítője. Tehát a Hogy vagy? teljesen elvesztette azt a jelentését, amelyben én egy embertársam hogylétéről, állapotáról, hangulatáról, egészségéről érdeklődöm. Ám ezt a Hogy vagy?-ot képzeljük el egy színpadon – egy olyan színpadon, ahol egy asszony ül, aki megcsalja a férjét, a férj a csalásra rájött, teljesen közhely ez a szituáció, ahogy így fölvázolom – a férj hazajön, a háta mögött tart egy pisztolyt, és azt mondja a feleségének Hogy vagy, drágám?… Hát ez a Hogy vagy? egy perccel a pisztolylövés előtt, ugye, egészen másképp hangzik, mint ahogy ezt mindennap tízszer vagy hússzor elmondjuk. A példám természetesen karikatúra, csak annak jelzésére mondtam el, hogy a közhelyet csak az teszi közhellyé, ha más közhelyek társaságába soroljuk. Mihelyst a közhelyet kiemeljük elkoptatott közegéből, az élni kezd, lobogni kezd, és értelmessé válik.
Hadd mondjak – most már nem a tréfa, hanem a komoly bizonyítás kedvéért – még egy-egy példát. Írtam egy szerelmes verset a feleségemhez, melynek még a címe is ez: Csupa közhely. És írtam egy tragikomédiát, a Tóték-at, mely az első szótól az utolsóig közhelyek egymásutánja. Sőt még a drámát befejező, a katarzist előidéző mondat is így hangzik:
„Mariska: Fiam! Fiam! Egyetlen, kicsi kisfiam!”
Ha a közhely fokozható volna, ennél közhelyebbet már képzelni sem lehet. Ezt – szerencsémre – egyetlen kritikus sem vette észre. És az, hogy nem vették észre, csalhatatlanul igazolja a közhelyek értékéről és érvényességéről vallott nézeteimet.
Visszatérve a díszített és díszítetlen próza kérdéséhez, mint a magyar próza két áramához, amit én korábban Márai–Kosztolányi-hagyománynak neveztem, és ami voltaképpen az élőbeszéd prózája, a díszítetlen, a szimpla közlés prózája, ennek ma nem én vagyok az egyetlen vagy fő képviselője, hanem voltaképpen prózaíróink többsége így ír. Ki jusson hirtelen eszembe? Illés Endre, Moldova György, Karinthy Ferenc, Mándy Iván, a fiatalok közül már kevesebben, mert ugyanakkor, harmadik vonulatként, betört prózánkba az a fajta írásmód, amit, mondjuk, Hernádi Gyula, Konrád György, Sükösd Mihály, Dobai Péter képviselnek: az izmusokkal megcsavart vagy az újregénnyel megihletett próza, amely részletező, leíró, egyfajta módon bőbeszédű. De a két pólus, gondolom, mindig ez marad: a díszített és a puritán próza.
Mindezt persze én semmiképpen nem tekintem értékítéletnek, hanem kizárólag írói megoldásnak; kinek mi tetszik jobban, és ki miben látja a maga legjobb eszközét. Én úgy érzem, főleg amióta drámákat is írok, hogy minden gondolatnak a legegyszerűbb kifejezését, legérthetőbb, legköznapibb megfogalmazását keresve jutok el a gondolat közlésének optimumáig.
Mi hát az, ami engem a metaforáktól eltávolított? Mi indított, hogy visszakeressem magamat, hogy megpróbáljam az egyszerűséget újra megtalálni? Azt hiszem, hogy az én természettudományos gondolkodásom az, amelytől a művészi díszítőeszközök idegenek. Általában nem szeretek eszközökkel dolgozni. A tudományos gondolkodás: tételes gondolkozás. Az egész termodinamika három fő tételre van alapítva, amelyek mindegyike három-négy mondatból áll. Einstein relativitáselméletének első kiadása, amely a fizikai gondolkodást megváltoztatta, egy húsz-valahány oldalas füzet.
Amit én a természettudományból magammal hoztam és mindig is megőriztem: a gondolatok legegyszerűbb és cáfolhatatlanságra törekvő megfogalmazásának igénye működött bennem akkor, amikor igyekeztem valami hasonlót az irodalomban is, a prózában is megvalósítani. Tehát olyan kikezdhetetlen érvényességű mondatokat próbáltam írni, amelyeket magyarul szólva, evidenciáknak neveznek. Úgy éreztem, hogy minden mondatnak evidenciának kell lennie, abban a helyzetben vagy annak a személynek a szájából, és mást, mint evidenciát tulajdonképpen nem is volna szabad írni. Ezért is vagyok nagy csodálója Wittgensteinnek. Vékony könyvének legfeljebb nyolcadrészét ha értem, de azt nagy csodálattal, élvezettel és bámulattal olvasom.
Valószínűleg az alaptermészetemet tudtam érvényre juttatni akkor, amikor elfordultam, leszoktattam magam a barokk díszítőelemekről, és ez annyira uralkodóvá vált bennem, hogy már szemet szúrt, ha mások ezt nem így csinálják. Például múltkor volt egy beszélgetésem Déry Tiborral…
(Mikor ez a visszatekintés magnóra került, Déry még élt, mire a magnóról papírra – már nem.)
…aki nagyon vonzódik ritka és elfelejtett szavak fölélesztéséhez, nagy élvezettel írt le néha tájszavakat, néha ritkaságokat, néha különcségeket, s ezek engem egy kicsit mindig bántanak az ő stílusában. Ő persze azt mondta, hogy ő maga is díszítő hajlandóságú író, enélkül az írás nem írás; én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy éppen így nem írás az írás, de hát ebben egyezségre jutni úgysem lehet.
Végül is ebben tudnám megfogalmazni a magam prózai hitvallását. Az igazság iránti vágyban egy olyan korban, olyan életpálya után, amikor az igazság kimondása mindig vagy majdnem mindig nehézségbe ütközött. Úgyszólván a hazugságok légkörében éltem le életemet elejétől legalábbis a derekáig, s ilyenkor az emberben reakciószerűen fellép az a vágy, hogy nemhogy a hazugságot, hanem a hazugság lehetőségét is elkerülje. Ezért mondom, hogy támadhatatlan mondatokat szeretnék írni, vagy próbálok írni.
– A díszített prózába nem rendkívül könnyű-e olyasmit berejteni, beoltani, vele olyasmit útnak indítani, ami a szigorúbb vizsgálat fényében már nem állja meg a helyét? Csodálatos próza ez, s méghozzá igen dialektikus próza, de azt hiszem, hogy a dialektikának a visszaütése is megmutatkozik benne, tehát a dialektikával élés és visszaélés egyaránt jellemző lehet rá.
– Sok indítóok működött bennem, és ezek korántsem voltak tudatosak. De az tudatos volt, hogy megpróbáltam egy olyan prózán megszólalni, amelyen hazudni nem lehet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy bárki is, aki író, hazudni akar, hazugságra képes lenne, hiszen mindannyian az igazságot keressük, tehát semmiféle inszinuáció bennem nincs.
Az angol esküminta így szól: „Az igazat, csak az igazat, és semmi mást, mint az igazat.” Aki ezt végiggondolja, hogy ez mit követel meg, és mit zár ki, az eljut az igazságnak egy eléggé pontosan körvonalazott fogalmáig. Ennyit az igazságról. De volt még egy mozgató erő bennem, ami már végképp nem volt tudatos, egyszerűen csak ennek a századnak az egész kulturális mozgását, hullámzását, változását követte. Az, hogy ez a század végül is a szépség fogalmától elfordult. A szépirodalom, amely a múlt század elnevezése, ma már talán más nevet kellene hogy kapjon. Természetesen csodálatos kivételek vannak, nagyszerű ellenpéldákat tudnék felsorolni – de a művészet ma már nemcsak a szépség kifejezésére törekszik. A festők meglehetős pontosan tudják meghatározni azt a pontot, amikor Chagall képein megjelent valami új, ami addig nem létezett, és amitől aztán az egész modern festészet előburjánzott.
Az irodalomban is meg tudjuk jelölni azt a pontot – ki Baudelaire-ban, ki Rimbaud-ban véli megtalálni –, amikor hirtelen valami, ami odáig a művészet céljának számított, most már a művészet melléktermékévé vált: lehet szép, de nem az a cél, hogy szép legyen. A modern művészetben szép alkotásokat éppúgy tisztelünk, mint ami a rútat ábrázolja, ami a borzalmat ábrázolja, ami a létünk szörnyűségeit és reménytelenségét ábrázolja. Tehát én nem hiszem, hogy Picasso Guernicá-ja kevesebbet érő festmény lenne, mint Leonardo Szent Anná-ja. Pedig ég és föld köztük a különbség. De a különbség nem értékbeli.
– Ez inkább esztétikai, míg az előző inkább etikai… Érdemes még külön faggatóznom, hogy a nem magyar irodalomból Proustot…
– …és Giraudoux-t említettem. Annak a jóvoltából, hogy három nyelvet tudok, és e három nyelvből fordítottam is, sok olyan írói élményben volt részem, hogy nemcsak olvasója, hanem majdnem társszerzője lehettem néhány olyan írónak, aki közel áll hozzám. Közülük csak egyet szeretnék említeni, Hemingway az, aki nagyon erősen hatott rám, főként az ő dialógustechnikája. Az ő prózáját rendkívül sokra tartom, nagyon közel áll emberileg is hozzám, bár hatása alá már nem kerültem, mert amikor Hemingway-t megismertem, meglett ember voltam, és már nemigen érvényesültek olyan módon a hatások, mint fiatal koromban.
– Mit szólsz ahhoz, hogy Hemingway most, a mai értékelésben szinte „a szőnyeg alá csúszik”?
– Ady is harminc évig „a szőnyeg alá csúszott”, úgyszólván csak a párt ápolta jelszavakban Ady verseit, de olvasni senki nem olvasta. Annak, hogy ki mikor van a szőnyeg felett, és mikor kerül alá, azt hiszem, a művészetben semmi jelentősége nincs. Hemingway nem lett rosszabb író tőle. Akkor lenne ennek jelentősége, ha egy olyan amerikai próza született volna Hemingway után, amely őt érvénytelenítette volna. De nem olyan született, hanem olyan, amely nagyszerű alkotásokat produkált, világméretekben is az első helyen állnak, és nem tagadták meg Hemingwayt, hanem ott van ő Faulknerrel és Thomas Woolfe-val együtt a mostani nemzedék tudatában. Énbennem nem kopott meg Hemingway. Egyszer olvastam, hogy a tehén legelés közben a mezőn létező, isten tudja, hány növényből mindössze háromszáz félét fogyaszt el, tép le, rág meg és emészt meg. Az írói alkat is ilyen, mint a tehén ízlelőszerve, hogy amit be tud építeni a szervezetébe, azt fogyasztja is, és ami tőle idegen, amihez nincs köze, azt voltaképpen legfeljebb udvariasságból veszi a kezébe. Így, egy ilyen szubjektív szelekcióval olvastam végig az életemet, inkább azt szeretve, ami közvetlenül szól hozzám, és inkább azt kerülve, amely csak közvetve hatott rám.

*

– Nagyon kevés a megoldott művem. Le kell számítani azt a három-négy évet, amíg a szocialista realizmus hulláma átcsapott rajtunk, és amely engem is néhány évre eltérített magamtól, de ezután éppen a gyári munka, az 1956 utáni visszhangtalan állapot, a teljes magamra maradottság íróilag, a publikálás lehetetlensége segített ahhoz, hogy visszatérjek saját magamhoz, az ifjú-egyszeri állapotomhoz.
Az írói pályám elég furcsán indult, mert egyszerűen nem fogadtam el, nem tekintettem tekintélynek másokat. Amikor én jutottam ahhoz a minden fiatal író számára megnyíló lehetőséghez, hogy Babits Mihály tudtomra adatta valakivel, hogy szívesen lát, akkor én – anélkül, hogy Babits költői vagy emberi nagyságát kétségbe vontam volna – egyszerűen nem éltem ezzel a lehetőséggel. Valahogy olyan falakat döntő lendülettel indultam neki az írásnak, mintha énelőttem még soha senki nem írt volna, vagy ha írt volna, akkor az nem nekem szóló módon írt volna. Én valami mást szerettem volna próbálni, és engem voltaképpen mesterektől példák soha nem is ihlettek. Most sem vagyok tulajdonképpen teoretikus író, semmiféle teóriától nem kaptam indíttatást. Amit tanultam, azt az élettől tanultam, és főképpen a költőktől tanultam. Mert az én prózám tulajdonképpen költők olvasásából született. Hogy ennek mi volt az oka, nem tudom, de kezdettől fogva az én egemen csak ilyen csillagok voltak, most mesteremül említve őket, mint József Attila, akit személyesen ismertem, mint Petőfi, akit Illyéstől tanultam meg ismerni, mint Hölderlin, Rilke, és amikor már jobban kezdett kialakulni az írói szemléletem, és kezdtem a groteszk felé közeledni, akkor Swift, aki prózaíró volt, vagy például Morgenstern, aki jelenleg teljesen elfelejtetett – néhány nagyszerű groteszk verse van –, egyet, aminek a címe A ló, Karinthy is lefordított. Egy másik német költő, akit Ringelnatznak hívnak, aki matrózból lett groteszk, furcsa, világbolondító költő, vagy említeném még Henri Michau-t. Tehát az én egész olvasottságom, műveltségem, ami egyáltalában van, csak hozzám közelállóktól származik. Megdöbbentő, ha én most elárulom, hogy milyen kevés Balzacot olvastam, milyen kevés Gorkijt, viszont Csehovnak minden sorát olvastam, amihez hozzáfértem, és Gogolnak szintén. Félreértés ne legyen, csodálatos remekműnek tartom a Háború és béké-t, a Karenina Anná-t és Tolsztoj minden művét. Tolsztoj mégis idegen. Számomra idegen test, akinek ábrázolási módját ugyan csodálatosnak és utolérhetetlennek tartom, de világmagyarázatát naivnak, gyerekesnek. Az idő, amelyben én írni kezdtem, tulajdonképpen magában hordta világméretekben a művészetnek azt a szituációváltozását, amelyet én is szerényen a magam íróasztalán próbálgattam, ami tehát az izmusokkal van valamiféle összefüggésben. Ez voltaképpen föladást is jelentett, annak a magatartásnak a feladását, hogy mi a világot meg tudjuk magyarázni, illetve receptet adunk az életre, hogy mi benneteket elvezetünk az összes világok legjobbikába. E század elején a művészet erről a lehetőségéről nagyobbrészt lemondott, és ki-ki más utakon kereste, hogy ő miképpen tudja szolgálni az ügyet, én a groteszk kifejezési formájával. Egyszer megírtam, és biztos meg is van neked, kis vallomásomat a groteszkről. Ebben tudnám neked körvonalazni, hogy miben érzem magamat rokonabbnak Füst Milánnal, mint Móriczcal, és ebben leli talán a magyarázatát az is, hogy én tulajdonképpen öreg emberként találtam meg újra azt a hangot, amit én már ifjan megpendítettem. Tehát én öreg fejjel kullogtam vissza az ifjúsághoz, és kezdtem el újra írni, és a valamit érő írásaim tulajdonképpen az utolsó tizenöt-húsz évben íródtak, tehát már nagyon meglett vagy öregedő emberként. És érdekes paradoxon, hogy „a másik” az én esetemben túlnyomórészt mai fiatalokból áll, sokkal nagyobb részt, mint a velem egyidősökből vagy a nálam valamivel fiatalabbakból. Kontaktusom nekem a fiatalokkal van, akik már beleszülettek ebbe a szituációba, és akik talán inkább egy hullámhosszon vannak velem.
– Ez a visszatalálás a fiatalkori kezdetre… a Tengertánc-ban jelentkezik.
– Is. Egész világos. Mint művészet nagyon keveset érő, de mint magatartás, kristálytiszta.
Szerb Antal? Személves kapcsolataink nem voltak vele erősek, bár ő írta rólam életem első kritikáját, méghozzá a Nyugat-ban, de nem ismertük egymást közelről. Ő akkor egyik prófétája volt az akkori játékosságnak nevezett regényformának, amely tulajdonképpen nem merült ki abban, amit Szerb játékosságnak nevezett, hanem egy sokkal nagyobb, döntő fordulat volt a prózában és a lírában is.
– A tagadás tagadása érvényesül abban, hogy amikor a narratív és tanító jellegű irodalmat nem tagadod ugyan meg, de elhatárolod magad tőle, ugyanakkor a te írásaidban – most így próbálok fogalmazni – érzik egy szuperdidaktikusság. Tehát tulajdonképpeni a hátsó kapun visszajön a tanítási szándék. Persze, ezt magad is fogalmaztad így, hagy nem megtanítani akarsz, hanem elérni azt, hogy az olvasó rájöjjön…
– Én ezt egyszerűbben úgy mondanám, hogy én ugyan csak kérdést teszek föl, de ha jól kérdezünk, akkor sugalljuk a választ… Közben te jegyeztél valamit. Kérdés volt?
– Tulajdohképpen az. Én majdnem ugyanolyan körből származom, mint te, egy lépcsőfokkal lejjebb. Számomra is kérdés a saját elkötelezettségem származása. Hogyan válik az ember elkötelezetté? Tudsz-e erről valamit mondani, nagy pedig ezt irracionálisnak tartod, ahogy ez benned kialakult?
– Nem tartom irracionálisnak. Én magamban ennek a gyökereit nagyon pontosan fel tudom idézni. Először is a viszonyom a magyar polgársággal, a nem létező magyar polgársággal: énbennem, habár polgárivadék vagyok, és polgárnak neveltek, a háború és a háború utáni idők, tehát a magyar polgárság trónfosztása semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki, mármint a sajnálkozásnak a legkisebb jelét sem éreztem ezért a polgárságért.
– Ez eddig a negáció.
– Ez a negáció. No, de ha aki akkor ennek a Magyarországnak hátat fordított, az kétfelé fordulhatott. Az egyik volt a már beszűrődő fasizmus vonzásköre, amibe azonban magyar író alig került. A másik választási lehetőség: a baloldalnak a különböző árnyalatai közül kellett és lehetett választani. Minthogy azonban a népi íróknak akkor csakugyan impozáns és csodálatos felvonulása, műveiknek értéke nagy hatással volt rám, hiszen ezért hivatkoztam az előbb Németh Lászlóra is és Illyésre is, de én gyökeréig urbánus embernek éreztem magamat, hitvallásszerűen annak, úgy éreztem, hogy amit ők hoznak magukkal falvaikból, tanyáikról, Balmazújvárosból vagy Ozoráról, ezt hozom én magammal, ezzel egyenértékűt Budapestről. Tehát itt is valamiféle egyformaságot éreztem, valamiféle egyenrangúságot. (Egyszer meg is írtam valahol, hogy én egy pesti viccet folklórnak tekintek, városi folklórnak, műalkotásnak, amit elemezni lehet, értékelni lehet. Van is egy tréfás előadásom, amikor egy pesti viccet részeire szedek és elemzek, mint műalkotást, és összevetem egy székely népballadával. Íróolvasó-találkozókon ezzel szoktam szórakoztatni a résztvevőket.) Ehhez számomra még egy elementáris erejű élménysorozat járult; ez a háború volt és a hadifogság. De hát erről már beszéltünk…

*

– Megpróbálnám neked kifejteni írói szituációmat a hazai irodalomban, amelyben, úgy érzem, egy kicsit a pálya szélén vagyok, ha nem a pályán kívül. Ezt ne az elismerésre, megjelenésre, kritikai fogadtatásra értsd, hanem a mi irodalmunk sajátos szerkezetére, amelyben én egészen kezdő író koromban választottam magamnak egy pályát, amelyhez nagyjából-egy-két kitérőt leszámítva – tartottam is magam. Ezt akkor tudom talán jól meghatározni, ha a fő vonalát a magyar irodalomnak, amelyben én nem vagyok benne, egy kicsit konkretizálom. A magyar gondolkodásmódból általában hiányzik az absztrakció képessége. Első filozófusunk Lukács György, akinek semmiféle őse, elődje nem volt. Nem vagyunk képesek absztrakt gondolkodásra. Jómagam is csak nagyon kis mértékben. A mi irodalmunk tehát alapvetően narratív, ábrázoló. No most milyen a narratív, ábrázoló író viszonya ahhoz a másikhoz? Hiszen az író egy másikkal konfrontálódik, egy másikkal áll párban, és az a másik az olvasó vagy ha színdarabot ír, a néző, tehát mindig valaki a partnere, társa. A narratív irodalom, úgy érzem, ősibb, elementáris jelensége az emberi léleknek. A mesélés szituációja; az anya és ölében a gyermek, talán így tudnám ezt megmagyarázni. Talán még a történelmi okait is meg lehetne találni, hogy miért volt szüksége ennek a népnek a történelme folyamán egy olyan irodalomra, amely őt – maradjunk meg ennél az anya s gyermekénél – dajkálta, elringatta, tanítgatta, vezetgette. Azt hiszem, a mi történelmünk magyarázza, hogy miért ez az írótípus, miért ez az alapszituáció vált szinte véglegessé az író és a másik között. Én fiatalon műveltség dolgában úgy álltam, hogy – egyébként ma sem különben! – nem mély, de eléggé tágas volt. Azáltal, hogy én a magyar nyelven kívül három nyelven olvastam állandóan, és sohasem csak a szűk hazai horizontot láttam, hanem mindig kicsit a határokon túl is. Ehhez ifjúkoromban nagymértékben hozzásegített akkori legnagyobb élményem, máig tartó mesterem, Németh László, akinek kezdő kora óta olvasója voltam, és aki nekünk hirtelen ablakokat nyitott Európára. Ami persze azt is jelenti, hogy maga Németh László is a narratív, a tanító, a vezető író típusa volt, pedagógus-író tehát. No most, én ez ellen már kezdő koromban, nyilván minden megfontolás nélkül, fellázadtam, és ezt az alapszituációt – anya és gyermeke – nem fogadtam el. Nem is tudtam volna tovább írni, nem is lett volna mondanivalóm ebben az alaphelyzetben.
Mondanom sem kell, hogy a mi irodalmunknak nemcsak olyan hagyományai vannak, amelyekről mostanáig beszéltem, mert például Vörösmarty nem nevezhető ilyennek. Ki nevezhető ilyennek? A nagy prózai hagyományok: a Jókai–Mikszáth–Móricz vonulat, amelyik mind a mai napig eleven, erős. A mi irodalmunknak ez a gerince, a realista irodalom. A tanító, pedagógus irodalom. Tehát az előbb említett Vörösmartyn kívül voltaképpen Petőfi, akinek nagy rajongója vagyok, ő is alapvetően más alkatú volt – őt csak a szituációja hozta néha olyan helyzetbe, hogy csatadalokat kellett írnia –, és alapvetően más alkatú volt, most már az én írói pályakezdésem korában Karinthy, Kosztolányi, Füst. Ez tehát, lefordítva az én nómenklatúrámra, annyit jelent, hogy én megpróbáltam úgy írni, mintha én egy felnőtt nemzet írója lennék. Tehát nekem a másik sohasem volt nálam tudatlanabb, tájékozatlanabb, védtelenebb, hanem mindig velem teljesen egyenrangú. De hát mitől felnőtt egy nép? Ezt nagyon nehéz megmondani. Én azt hiszem, hogy felnőtt egy nép akkor, amikor nemcsak iróniára, hanem öniróniára is képes. Felnőtt nép az angol, amely egy Shaw-t, aki – magyarán mondva – a szemükbe köpött, ünnepelve szeretett. És felnövekvőben van a magyar nép is, mert végül is nagyon sok olyan költőnk és írónk van már, aki azt az írói alapszituációt próbálja megvalósítani, hogy egyenrangú félnek tekinti a másikat, felnőttként beszél vele. Tehát nem szépíti a dolgokat, mellőzi az ünnepélyességet, mellőzi az írói méltóság pózát, amit gyűlölök, lemond minden tekintélyről, amire foglalkozása voltaképpen predesztinálná, és úgy beszélget az olvasójával, ahogy én beszélgetek teveled, vagy ahogyan mi beszélgetünk, ha barátok között vagyunk. Tehát egyenrangú az egyenrangúval, egyforma észbeli képességekkel rendelkező vitapartnerek, akik közül az egyik fél, az író, jelen esetben én, lemondtam arról, hogy tanácsoljak, mert tanácsot adni nem tudok, lemondtam arról, hogy megmagyarázzak, mert magyarázni nem tudok, nem értem a világot, amely körülvesz, tehát hogyan tudnám én ezt megmagyarázni? A kijelentő mondat helyett a kérdő mondat az, amely az én egész írói struktúrám alapja.
Egyszer megnéztem Szent-Györgyi Albertnak egy nagyon szép szereplését a magyar televízióban, aki elmondta, hogy a tudomány tulajdonképpen abból áll, hogy jól kell kérdezni, mert aki jól kérdez, annak a természet jól felel. Ezt én nagyon megjegyeztem magamnak, nagyon találónak vélem, és úgy érzem, hogy nemcsak a tudomány számára igaz, hanem igaz ez az olyan író számára is, aki magát pályája kezdetétől fogva elkötelezettnek vallja politikailag, aki sohase tud szabadulni attól, hogy ehhez a néphez tartozik, ettől a néptől nem tud eltávolodni, bajának részese, tragédiáinak osztályosa, örömeinek megosztója. Így választottam én is, mielőtt még ezt a Szent-Györgyi-interjút hallottam volna, a kérdő mondatot. Minden írásomban igyekeztem úgy föltenni a kérdést, hogy az olvasó próbáljon válaszolni rá.

*

– Amikor a könyv – amely ennek a beszélgetéssorozatnak az alapján íródott – kézirat formájában elkészült, és „modellje” elolvasta a róla írottakat, kijelentette, hogy jellemzésének egyik-másik részét nem érzi sem pontosnak, sem találónak. Például azt, hogy – persze sokszor a körülmények szorításában – viszonylag nem írt-e időnként – s főként prózát – keveset? Ezt meg kellett vitatni, annál is inkább, mert néhol az én szövegembe oldott szavak valójában az övéi voltak, önjellemzések kölcsönzött töredékei.
– Részben. Az például nem az én megállapításom, hogy írás helyett inkább a rám „záporozó megbízásokat” vállaltam, és hogy a munkából pótcselekvésekbe menekültem.
– A látszat ez.
– De csak a látszat. Ha kívánod, mutatok neked egy szekrényt, tele novellákkal, regényekkel és drámákkal, melyeket vagy nem fejeztem be, vagy ha befejeztem, nem adtam ki a kezemből.
– Rosszul sikerült írásaid ezek?
– Inkább úgy mondanám: nem életképesek. Minden írásmű, amibe belekezdünk, mindjárt meg is teremti a maga értékrendszerét. Ami alatta marad a saját lehetőségeinek, nem okvetlenül rossz, mert hiszen abszolút érvényű mértékegységeink nincsenek, de relatíve mégsem teljes értékű mű, mert amit ígért, nem teljesítette.
– Neked az a híred, hogy túl szigorú vagy önmagadhoz. Én is úgy vettem észre – például a válogatásaidból –, hogy sok közlésre méltó írást a következő kiadásból kihagytál.
– Tele vagyok intő példákkal, hogy írók, akik irgalmasabbak nálam, néha egész életművüket felhígították. Én inkább azt a megoldást választottam, hogy abba a bizonyos szekrénybe csak betenni lehet kéziratokat, kivenni nem.
– Ha mégis kinyitnánk, mit találnánk benne?
Például négy regénykéziratot. Kettőt végigírva, kettőt félbehagyva. A Bónis család-ról, amit Sztálinvárosban kezdtem el írni, már beszéltünk. Még annak előtte elkezdtem egy regényt arról, hogy a háború idején miképpen vált tömeggyilkossá egy béketűrő, szelíd, másoknak ártani sem tudó, vallásos kiskatona. Írtam egy regényt Tatárfutás címen, mely egy régi, a tatárjárás korából ránk maradt népszokásról szól; egy kisváros lakói úgy tudtak megmenekülni a tatárok elől, hogy kéthetes vándorútra indultak hegyen-völgyön át. Ez a vándorlás azóta népünnepély formájában mindmáig megmaradt, s a regény arról szól, hogy napjainkban, az IBUSZ rendezésében, mint idegenforgalmi látványosság mivé válik egy kéthetes népünnepély.
– Ezt végigírtad?
– Végigírtam, aztán átírtam, és amikor már menthetetlennek véltem, betettem a szekrénybe. Három évig dolgoztam rajta, amit csak annak bizonyításául hozok fel, hogy én a munkából nem az önadminisztrálásba, hanem a munkába szoktam menekülni. Ebből különben egy kisebb részlet meg is jelent a Jelenkor-ban, együtt Bertha Bulcsu interjújával… Egyébként van ott egy negyedik regény is. Ez egy régi püspöki városban játszódik, melynek puritanizmusával csak a mai államapparátus puritanizmusa vetekszik, és két példás életű, munkájukban is kiváló asszony nyílt és büszke szapphói szerelméről szól. Jó okuk van, hogy gyűlöljék a férfiakat; az egyiket a háború végén katonák erőszakolták meg, a másikat alkoholista férje tette tönkre, így hát számukra az élet legszebb ajándéka ez a „szabálytalannak” bélyegzett szerelem, amitől a püspök éppúgy hideglelést kap, mint a tanácselnök.
– Ez is a szekrényben található?
– De ott ám, jó néhány novella és forgatókönyv társaságában. Nem szeretek rájuk gondolni, soha feléjük se nézek, pedig – becslés alapján – meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy „életművemnek” kisebbik fele nem látott nyomdafestéket. Még azt is bevallom – bár lehet, hogy kinevetnek érte –, hogy majdnem annyi vagy talán több munkát fordítottam a szekrényben tárolt selejtre, mint arra, ami megjelent.
– Nem fáj a szíved érte?
– Csak akkor érzem jól magam, ha szolidáris lehetek azzal, amit az olvasók kezébe adtam. Így nincs okom pirulni, bátran és szorongás nélkül nézek az emberek szemébe.

(Lázár István, 1978)