Drága Szüleim!

Amikor mi a június közepén hazament csoportból kipottyantunk, akkor úgy tudtuk, hogy valamilyen technikai hiba miatt két vagy három hét múlva indulunk mi is haza. Sajnos, ez nem valósult meg s kisebb-nagyobb meghosszabbításokkal mind a mai napig ezek az ígéretek tartották bennem a lelket. Pontosabban, ez a mesterségesen táplált optimizmus tette lehetővé, hogy dolgozzam, s így ez a három hónap sem veszett kárba. Egész négyéves gyűjtési anyagomat felhasználva, megírtam a „Nagy szívdobogás”-t1 s igen örülök, hogy megírhattam, mert otthon úgyse került volna rá sor, legföljebb egy regénybe szűkítettem volna ezt az óriási anyagot, ami kár lett volna. Így ugyan talán a szépirodalom látja kárát, viszont történelmi dokumentumnak többet ér, annál is inkább, mert valószínűleg több nem készül s így minden hibája mellett egy erénye nyilván lesz, az ui., hogy unikum.
Ez a könyv épp a kritikus időkben készült el, addig, míg joggal hihettük, hogy egy-két hónapon belül hazamegyünk. Ez a helyzet elvben ma is áll – azaz nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy a közeljövőben nincs hazautazásra kilátásom. Azonban közbejött a derült égből a mennykő – az egész intézet áthelyezése valahová máshová s egyelőre nem is tudjuk még, hogy hová, s ettől persze füstbe mennek a reményeim. Mert ez egy elég nagy apparátus, áthelyezése és újraszervezése nem tréfadolog – szóval ma itt nagyon kevés lehetőség van rá, hogy bárki is transzportkérdésekkel, s még inkább egy-két – akármilyen fontos – ember hazaszállításával foglalkozzék.
Tehát nem akarom azt mondani, hogy a vis maior miatt most nem küldenek haza – de úgy látszik, pillanatnyilag kevés lehetőség kínálkozik erre. Ezért gondoltam rá, hogy esetleg hazulról a dolgot kicsit meg lehetne nyomni, és minthogy Földes2 bizonyára kész lesz jó tanáccsal segítségetekre lenni, kérem, hogy e levél elolvasása után forduljatok hozzá. Ő teljes mértékben ismeri az itteni helyzetet, s az otthonit nem kevésbé. De vele beszélni nem tudtam még, viszont a levelet be kell fejeznem. Ezek szerint az én egyetlen reális javaslatom az, hogy a Szendrő Laci közreműködése úgy látszik zsákutcába vezetett – amivel nem akarom az ő érdemeit csökkenteni –, de eredménye nem volt. Így hát nyilván nem Laci hibája, ha még ma is itt vagyok.
Viszont mindenünnen azt hallom, hogy sorra viszik haza azokat, akiket a kormány kér ki, s jórészt sokkal kevésbé jelentős alakokat, mint én vagyok, noha igazán soha nem túloztam a jelentőségemet. De hallom, hogy mindenféle „zsidóbujtatókat” és hasonló hősi „ellenállókat” bőven visznek haza, viszont én az úr nagyobb dicsőségére itt ülök ötödfél éve, jóllehet én is tettem valamit a magyar demokráciáért s még óhajtok is tenni, ha ugyan nem négykézláb kerülök a végén haza. Tehát és konkrétan, talán Emiciék, Illyés vagy Kovács vagy Boldizsár tehetne értem valamit és annak esetleg még foganatja is lenne… Az én fogságom végeredményben írói közügy is – ezt az írók biztosan megértik, mert azoknak van egy kis képzelőerejük s észre fogják venni, hogy ebben az ügyben több a „métier”, mint a politikum. Az ember elsősorban mint író megy tönkre a fogságban s csak másodsorban mint ember vagy párttag vagy mittudom én micsoda. De azt minden józan ember elgondolhatja, hogy annak az öt kötetnek, amit összehoztam a fogságban, idegileg óriási ára volt és szervezetileg hallatlan energiapazarlást jelentett.
Egyébként valószínű, hogy most, a hurcolkodás miatt tekintélyes időig nem tudok írni sem, mert az jó pár hónapig eltart, míg gép és szoba akad erre a célra. Úgy hogy most már csakugyan a tizenkettedik órát ütik nekem. De azért ne szontyolodjatok el, mert ma is változatlanul „jól bírom” a dolgot és egészséges vagyok, és még ma is jobban győzöm a nehézségeket, mint a nálam fiatalabbak, akik a szemem láttára törnek össze. Én nem is az egészségemet féltem, csak az optimizmusomat, mert én ezzel fizetek, ez az én aranyvalutám…
A viszontlátásig mindenkit sok szeretettel köszöntök, elsősorban Lukovszkyt és Szendrőt, s benneteket számtalanszor csókollak.

1946. IX. 18.
Pista