Drága Magda és Emici!

Én nem is tudom, hogy köszönjem nektek, hogy annyit fáradoztok írásaimért. Ez volt az egyetlen kontaktusom az élettel, hogy nem minden kallódott el, amit írtam. Pedig gondolhatjátok, nehéz volt így írni, még ilyen rosszakat is; négy év lekoptatja a foncsort, az üveg már nem tükrözi a világot, csak azt mutatja, ami mögötte van: a falat. Külön elmúlása van a valóságnak, s egy másik a szavaknak. A szabadság híján úgy elzsibbad az ember emlékezete, mint a lába – no de talán ennek is vége szakad most, s az életkedv több bennem, mint azelőtt. Az ifjúságot a csontjaimban őriztem meg, mint a velőt.
Sokszor gondolok Rátok, és a viszontlátásig szeretettel ölellek

1946. XI.
Örkény Pista