Kedves Gabi!

A telefon, ez a hörgő, kotyogó, hamisan kapcsoló aljas masina napok óta Szabó, Rémács és hasonló lakásokat csönget föl helyetted. Meguntam és inkább levélben köszönöm meg a „Jövendő tükrét”,1 mely valójában inkább e négy év tükre lehetne, oly híven veri vissza a négy év minden kedélyhullámzását, érzelmi és társadalmi krízisét, s nemcsak a tiédet.
Jó részüket nem olvastam, de azok is, melyek ismerősek voltak, az újság erejével hatottak rám. Majdnem minden versben tetszett valami, és nagyon sok egészében ragadott el, de mégsem az egyes versek izgattak olvasás közben, hanem az a sors- és szak- és elvtársi közösségtudat, mely magamban is ugyanezeket a hangokat hallotta s néha meg is szólaltatta ebben a négy évben, mely nem nevezhető a magyar irodalom boldog virágkorának, amiről köteted is becsületesen hitet tesz…
Még egyszer köszönöm, a közeli viszontlátásig, mely azért is közeli kell legyen, mert Angéla lányom naponta érdeklődik, „mikor megyünk föl a katonához” – ami arról tanúskodik, hogy idők múltával a női nemre tett hódításaid skálája jócskán kiszélesült, a fogatlan agghölgyekig s a bölcsőből épp kiszökött csecsemőkig (vagy csecsenőkig).
Klárit2 s az egész családot szeretettel köszönti

Örkény István