Ahogyan egy gép alkatrészei vagy testünk szervei és sejtjei, a sok használatban ugyanúgy elkopnak nyelvünk szavai. Azt hiszem, volt idő, amikor erre a kérdésre: „Hogy van?”, a kérdezett részletesen beszámolt egészségi állapotáról, kedélyhangulatáról, életérzéséről. Manapság ez a kérdés az angol nyelvben a „jó napot” szinonimája lett, mi pedig egy gépies „köszönöm, jól”-lal válaszolunk rá, még akkor is, ha éppen epegörcsök kínoznak, annyira értelmét vesztette ez a két szó.

A „kommunikációs nehézségeknek” nevezett világbetegség kórokozója felerészt a figyelem csökkenése, felerészt azonban a szavak kopása, átütő erejük gyengülése. Méghozzá épp a legfontosabb, s ezért legtöbbet használt nyelvi fordulataink vesztették el tartalmukat. Ha például a színpadra lép egy kisportolt kamasz, és azt mondja az édesanyjának: „Szeretlek, mama!”, akkor ez a kijelentés – a fiúi szeretet egyszerű és hibátlan megnyilatkozása nemcsak hatástalan marad, hanem valóságos viszolygást kelt a nézőben, mintha egy illetlenség hangzott volna el. Ha ehelyett azt mondaná: „Mama, kérlek, a kedvedért agyonvertem az apámat!” – akkor ugyan valóban illetlen dolgot hallanánk, és mégis fölkapnánk fejünket, és izgatottan követnénk a szerető fiú további sorsát.

Komolyra fordítva: nem kell megijedni. Talán a 20. századdal kezdődő új időszámítás egyik gyermekbetegsége ez. Annyi bizonyos, hogy Proust volt az utolsó író a világon, akinek még minden szava azt a fogalmat hívta elő, amit jelölt. Mindenki, aki őutána írt, segédeszközökre szorult. Hangszóróra, vagy megfordítva, szordínóra. Argóra, valamilyen nyelvi humorra vagy drasztikumra. Nem biztos például, hogy a szex és az erőszak betörésének minden esetben a hatás vadászata az indoka, lehetett a hatás keresése is, ami minden művésznek elsőrendű kötelessége, aki szólni akar olvasóihoz.

Ez magyarázza, hogy a művészet gyakran kilendül a normális állapotból, és szélsőséges helyzeteket teremt. Hemingway híres dialógusai – elejüktől a végükig a legsemmitmondóbb közhelyek! – attól kapnak új zengést, írói hitelt, hogy majdnem mindig kivételes helyzetekben hangzanak el. (Spanyol polgárháború, világháború, bikaviadal, afrikavadászat, impotencia, alkoholmámor stb.)

Az írónak, az olvasónak, sőt, minden beszélni tudó embernek szívügye a szó. Nemcsak azért, mert anyanyelvünk aranypénzei a szavak, hanem mert gondolkodásunkéi is. Csak azt tudjuk elgondolni, amit szavakba foglalni tudunk (vagy színekbe, formákba, matematikai képletekbe), és viszont… Nem! Ez a „viszont” már nem igaz. Mert az érzelmek megmaradtak, indulataink nem hűltek ki, vágyaink nem hamvadtak el, legalábbis olyan mértékben nem, amennyire az őket kifejező szavak közhelyekké, néha már kimondhatatlanokká váltak. A folyamat, szerencsére, nem irreverzibilis.

Én magam is, amennyire szerény képességeimtől kitelt, elég régóta és elég sokféleképpen megpróbáltam újra fölszikráztatni a fényüket vesztett szavakat. A közhely voltaképpen egy sokszor elismételt igazság, de ki hallott már olyat, hogy egy igazság, mert sokszor elismételték, veszített volna az érvényességéből? Talán csak rosszkor vagy rossz helyen, nem neki való környezetben hangzott el? Piszok az, ami nincs a helyén, mondta, ha jól emlékszem, Darwin. Más szóval, ami a helyén van, az őt egyedül megillető helyén, abból (ha van arany is benne) újra aranypénz verhető.

Hemingway példáját követve, de nem is annyira prózai írásaimban, mint inkább színdarabjaimban megpróbáltam helyet keresni a közhelyeknek, amiben a színpad szövetségesemmé vált, hiszen ott minden kimondott szó: tett, akció vagy legalábbis mozgás. Térjünk vissza legelső példámra. Képzeljünk egy drámai vagy vígjátéki helyzetet magunk elé, vagy ami nekem még közelebb fekszik: egy groteszket. Ül tehát az íróasztalánál egy testes, jóllakott ember, békésen olvasgatva a délutáni újságot, amikor belép egy szikár, marcona, égő szemű ismeretlen, revolvert ragad, ráfogja, és így szól: „Hogy van?”

Na hál’istennek. E sokszor hallott szólam föléledt, funkciót kapott, mert én végre-valahára kíváncsi vagyok rá, vajon hogy van a testes újságolvasó… Ha pedig ő most kivenne a szájából egy fogpiszkálót, s a pisztolyos férfi felé bökdösve azt válaszolná neki, hogy: „Meghalsz, ripők!!” –, akkor sikerült olyan helyzetet teremteni, melyben nemcsak a „Hogy van?” született újjá, hanem egy olyan fenyegetés is, amely Shakespeare óta nem volt színpadon kimondható.

A kódexeket másoló szerzetes atyák, amikor értesültek a könyvnyomtatás fölfedezéséről, biztosan azt mondták: „Istenem, milyen csúnya szó!” Azt mondjuk mi, írók is, amikor emlegetni halljuk a tudományos-technikai forradalom telekommunikációs problémáit. Hát nem is szép szók. De míg a jó atyák letették a másoló tollat, mi nem követhetjük példájukat, ki-ki a maga módján megpróbál tovább írni, visszaszerezni a szavak varázsát s így rabul fogni olvasóinak figyelmét.

Én például hosszú éveken át prózában, drámában egyaránt a már „elkopottnak” minősített szavakat, nyelvi fordulatokat, metaforákat, párbeszédeket igyekeztem olyanszituációban elmondani, amelyben vagy visszanyerték elvesztett jelentésüket, vagy – mert erre is van eset-valamilyen új jelentésárnyalat csapódott hozzájuk, amitől új életre keltek. Valójában tehát más-más környezetben a Hemingway-megoldást ismételtem meg. Legutóbbi színdarabomat, a Vérrokonokat, már azzal a szándékkal írtam, hogy ebben már ne a szavak helyzete, hanem a mű egésze fűtse fel testhőmérsékletre a szöveget. (Ennek hősei egytől egyig vasutasok, akik elejétől végig kizárólag a vasútról beszélnek.)

Számításom-remélem-bevált. Én legalábbis úgy éreztem írás közben, hogy a vasútról mindent ki lehetett mondani, ami egyenes beszédben a torkomon akadt volna, sőt, talán már eszembe se jutott volna, mert „lejárt lemez”. Az anyák szerethettek, a fiatalok nagyra törhettek, az öregek csalódhattak, a házasfelek kiábrándulhattak, az érzelmek felforrósodhattak, s a színészek – végre! – tízperces fül- és színfalhasogató patetikus tirádákat zenghettek – hiszen a vasútról van szó, mozdonyokról és rendező pályaudvarokról, egy világot behálózó, bonyolult, füstölgő, néha embert gyilkoló és mégis nagyszerű organizmusról, melyben nemcsak csalódni, hanem hinni is lehet. A vasút voltaképpen csak prizma, melyből a ráeső fehér fény teljes színskálája kisugárzik.

Az ember élete egy lassított robbanás. Vörösen izzó láva kavarog bennünk, vágyak, érzelmek, indulatok, melyek csak szavakban tudnak megfogalmazódni. Egyszer megkérdezték tőlem, mi az életem álma. Egy olyan drámát írni, válaszoltam, melyben a főhőst megkérdezik; „Hogy van?” –, s a nézők reszketve, izgulva, lélegzet-visszafojtva várják, lesik, találgatják, mit fog válaszolni a hős.

Magyar Hírlap, 1974. dec. 25.