„S ekkor egyszer csak elfogyott körülöttem a levegő. Ez 57-ben kezdődött, odáig még vígan közöltek engem, hiszen nem is voltam hivatalosan letiltva; nem is tudom, hogy ilyen letiltás egyáltalán létezett-e. Hanem, gondolom, minden szerkesztőt, aki engem közölt, jól letolták ezért. Ennek hamar híre ment, és így találtam magam feketelistán. Aztán megjött a Szépirodalmi Kiadó-tól a felmondólevél – persze, a minisztérium utasította őket erre –, és kérték, hogy ne járjak be ezután a kiadóba. Amikor fordítást próbáltam kérni, szerkesztést, kontrollszerkesztést, azt sem kaptam; szóval, semmi jövedelmem nem volt.

Ekkor írtam Aczél Györgynek egy levelet, amelyben az volt, hogy irodalmi munkásságomból megélni nem tudok, mert nem jelenhetek meg; kértem, hogy megpróbálok gyárban elhelyezkedni, de semmi kilátásom sincs, hogy egy gyárba fölvegyenek azzal a priusszal, hogy én 56-ban isten tudja, miket vittem végbe – adjon egy levelet, amelyet annak a gyárnak a személyzeti osztályán, ahol felvételt kérek, bemutathatok. Erre ő válaszolt, hogy írjam meg, melyik gyárba akarok menni, s oda ő meg fogja írni, hogy ajánlja a felvételemet. Én az egyesült Gyógyszer– és Tápszergyárat választottam, mert egy minisztériumi főmérnök ismerősöm oda beajánlott.

Itt szó nélkül föl is vettek – persze, megkapták Aczéltól az ígért levelet –, és beosztottak az úgynevezett orvostudományi osztályra, amely jórészt a készülő gyógyszerek bevezetésével, terjesztésével, ismertetésével foglalkozott, tehát a feladatnak magyarán szólva propaganda jellege volt, orvospropagandát, tudományos propagandát folytattunk. Itt dolgoztam öt évig. Hát itt rettentően furcsa helyzetem volt, mert a gyárvezetősége roppant gyanakvással nézett rám, figyelték a lépéseimet, próbáltak tájékozódni a beszélgetéseimről, viszont a munkások között, ha lejártam az üzembe, nagyon jól éreztem magam, bizalmukba fogadtak.

– Ez a bukott embernek szólt, az írónak – vagy mind a kettőnek?
– Akkor ez a bukott embernek szólt. Hiszen akkor én még messze voltam a mai népszerűségemtől; ők egy sort sem olvastak tőlem, azt, hogy író vagyok, éppen csak tudták. Ok a bukott embert látták bennem, az 56-ban bukottat, aminek a körülményeit, az indítékait persze nemigen értették, és valami romantikus hátteret képzeltek mögé.
– A munka tulajdonképpen nem mérnöki holt?
Nem volt szigorúan véve mérnöki, tehát nem a gyártásban vettem részt. De azért igen nagy szükség volt hozzá arra, amit tudtam vagy kellett volna tudnom. Újra beleolvastam magam a szakmámba, napokat töltöttem minden héten az Orvostudományi Egyetem könyvtárában, hogy régi ismereteimet felfrissítsem.”

(Életrajzi beszélgetések (részlet)
In: Párbeszéd a groteszkről, Budapest, Palatinus, 2000, 114–116. o.)